Kocsis Tünde: A kolozsvári hét Maszkura, avagy a Diákművelődési Ház magyar egyetemista színjátszó csoportjai
A Játéktér 2022/1. számából
Borítókép: Eleusziszi szent dráma előadás Franciaországban
Sok százra tehető azon személyek száma, akiknek az életét a kolozsvári egyetemista évek alatt meghatározta a színjátszás. Aki egyszer diákszínjátszó volt, élete végéig az marad, noha már rég nem színjátszó, és még kevésbé diák, a „maszkurás” múltat minden egykori csoporttag, mint egy belső, szervesült pecsétet, identitása részeként magában hordozza.
1976-ban indult[1] a kolozsvári Béke téren található Diákművelődési Ház (más néven Studház), egy lelkes hivatásos rendező és a Kolozsvárra került erdélyi magyar egyetemisták együttműködése, amely első körben úgy határozta meg magát, mint a diákház magyar diákszínjátszó csoportja[2]. Vezetője 1976-től 1984-ig[3] Bereczky Péter, a Kolozsvári Állami Magyar Színház politikai okok miatt menesztett rendezője volt. A színjátszók 1984-ben Salat Lehelt kérték fel a csoport további vezetőjének, és ő lett az első névadó, az általa Maszkuráknak keresztelt társulat vezetője 1990-ig. A folytatás és egyben újrakezdés Béres László nevéhez kötődik, aki véletlenül a többes szám jele nélkül toborozta az új csapattagokat, ezért lett Maszkura a Béres László vezetése alatti időszakon (1991−1997) túl a Csergő Tibor András (1996−2002), a Török (szül. Vrencsán) Erika (2002−2004), a Szilágyi-Palkó Csaba (2004−2005) és a Vargyas Márta (2007) vezette társulatok neve is. Bár az első két csoportot működésük idején nem így hívták, írásunkban mindegyikre vonatkozóan a Maszkura nevet használjuk, tekintve, hogy a legelső együttes is, akinek semmi köze nem volt a Maszkura névhez, több ízben jelezte: „lényegében egy nagy csapat vagyunk”, hiszen mindenki hasonló célból tevékenykedett a Diákművelődési Ház keretén belül.
A kolozsvári Maszkura fennállásának mintegy 40 esztendeje alatt a legsajátosabb ízekkel jelenítette meg az erdélyi fiatalok alakulóban lévő egyéni és közösségi identitását, és az önképzés lehetőségén túl, a másság elfogadásával és felhasználásával bizalmon és kreativitáson alapuló teremtő, közösségi élményt nyújtott.
Kolozsváron a 70-es és 80-as években tobzódott az egyetemista színjátszó élet, a kolozsvári Stúdió Színpad 1960-tól ’87-ig olyan jeles színházi rendezők és színészek vezetés alatt mint Horváth Béla, Bisztrai Mária, Bereczky Júlia, Dehel Gábor, Köllő Béla megközelítőleg 50 produkciót mutatott be. A 80-as években ezzel párhuzamosan működött a Dusa Ödön vezette Vasas Klub színjátszó csoportja is. A 1990-es években 2007-tel bezárólag tudomásunk szerint egyedüliként a Maszkura gyűjtötte össze a színjátszani vágyókat. 2009 őszétől 2017-ig működött a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) keretei között a Tükör színjátszókör[4], viszont azóta nem tudunk egyetemista színpadról Kolozsváron. Az egyetemista csoportok folyamatosságát és a produkciók fennmaradását – legyen szó bármelyik periódusról – az állandó vezető és helyszín megléte mellett is nehezítette az évente távozó tagok pótlása és az újak bevonása, beépítése. Minden bizonnyal a bolognai tanrendszer rövidsége, a diákok mobilitása és a digitalizáltság növekedése is hozzájárul ahhoz, hogy a középiskolás színjátszó csoportokból Kolozsvárra került diákoknak a közelmúltban nem volt már meghatározó színjátszó fóruma.
Írásomban a Maszkura legalább hét – a különböző korszakokhoz és vezetőkhöz kötődő – csoportjának múltját sűrítem: különlegességét, érdekes helyzeteit, kiemelkedő eredményeit, de küzdelmeit és konfliktusait is a teljesség igénye nélkül, alapvetően a Maszkura vezetői és néhány színjátszó csoporttag személyes reflexióira hagyatkozva, illetve néhány újságcikkre, előadásplakátra és egyéb dokumentumra alapozva körvonalazom.[5]
Egy. Az első és leghosszabban működő diákszínjátszó csoport 9 éves aktivitásának egységét Bereczky Péter rendező biztosította. Bereczky Péter a kolozsvári színházban megvalósított rendezései mellett már 1955-ben a Bolyai Tudományegyetem Egressy Gábor színjátszó csoportjában, majd a 60-as években a kolozsvári diákszövetség új magyar színjátszó csoportjában[6] is rendezett, de állandó csapata a Diákművelődési Ház keretében alakult ki. Az első előadásuk 1976-ban egy Szőcs Géza verseiből[7] című zenés irodalmi műsor volt. A következő bemutatók 1977-ben: Paul Anghel Nagyhét és Lászlóffy Csaba Sárban veszett hó. Az előbbi egy „kötelező darab” volt Ștefan cel Mareról, az utóbbi egy Ady Endréről szóló dokumentumjáték. 1978-ben Bródy Sándor A medikus és 1978-ban Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című előadásokkal rukkolt elő a társulat. A medikust, meséli Skovrán (szül. Kosztándi) Ágnes „a Marosvásárhelyi Színművészeti stúdiószínpadán is játszottuk. Előadás után Török Sanyit és engem (mi alakítottuk a főszerepeket) behívtak a dékánhoz, és felajánlották, hogy felvételi nélkül felvesznek a színészképzőn másodévre. Én nem éreztem magam elég tehetségesnek, s nem is gondoltam komolyan arra soha, hogy színész lehetnék… Számomra a színpad játék volt, szerelem…”
Bereczky Péter csoportja rendszeresen járta a falvakat, erdélyi városokat, a csoporttagokban eleven a kiszállások emléke: „egyik kedvenc helyünk Magyarvista volt, ahol a kollektívaelnök disznótoros vacsorákat rendezett a tiszteletünkre, a kocsmában asztalon táncolós »Úri-murikkal« végződött a kiszállás”, mondja Skovrán Ágnes. „Nagy turné volt a szilágysági és a székelyföldi. Érdekes volt, amikor Zilahon és Gyergyószentmiklóson találkoztunk a diákszínjátszók régebbi tagjaival, életpályákra láttunk rá, és megismertük a helyi közösségeket”, emlékszik vissza András Imre. Voltak egy előadásos vendégszereplések (Szék, Bánffyhunyad, Torda, Aranyosgyéres, Szilágysomlyó, Zilah, Zsibó, Marosvásárhely) és háromnaposak (Gyergyószentmiklós, Csíkszereda és Székelyudvarhely), sőt egyhetes székelyföldi turné is szerveződött. A háromnapos télen volt, a székelyföldi nyáron. „A szállás többnyire iskolák bentlakásaiban történt, de volt olyan, hogy egyik éjjel puccos szállodába aludtunk, másik éjjel szénacsűrben. Igazi vándorszínészélet volt”, mondja Kolumbán Éva.
Móricz Zsigmond Úri muriját 1980-ban, Hasek Svejkjét[8] 1981-ben, A Hic et nunc[9] irodalmi összeállítást valószínűleg 1982-ben mutatta be a társulat. A Székely Lakodalmast Bereczky Péter segítségével 1983-ban saját Homoród-menti gyűjtései alapján és a Székely Táncház bevonásával Márkos Ervin, a csoport egyik színjátszója rendezte. Nem véletlen, hiszen Bereczky Péter a Népi Művészeti Iskola[10] alkalmazottjaként, annak keretei között adminisztrált egy rendezőképző tanfolyamot, amelyre a diákház színjátszói közül sokan beiratkoztak, és elvégezték azt, köztük Márkos Ervin. Ez az előadás a Megéneklünk, Románia! fesztiválon díjazott lett. 1984-ben mutathatták be Niccolò Machiavelli Mandragóráját, majd egyik utolsó előadásként Méhes György 33 névtelen levelét. Kolumbán Éva így emlékszik az előadásra: „A főpróbára meghívta Péter az írót, el is jött. Én egy vénkisasszony tanárnőt játszottam a darabban. Borika voltam, aki aggódik, hogy nem tud majd férjhez menni. Méhes Györgynek tetszett, amit csináltam a színpadon. Azt mondta: ne aggódjak, biztosan találok majd férjet magamnak.”
Ebből a korszakból olyan elkészült előadásokról is tudunk, amelyeket a hatóságok bemutató előtt tiltottak le: ilyen volt a Ken Kesey regényéből készült Száll a kakukk a fészkére, vagy a Kocsis István művéből létrehozott Játék a hajón című előadás. „Nagyon szerettem ezt a drámát, a Fiú szerepét játszottam volna. Annyira illet hozzám, hogy egy darabig Kölyöknek szólítottak a csapatban”, emlékezik az utóbbi produkció kapcsán Skovrán Ágnes. A Virrasztó c. verses, zenés összeállítást bemutató után tiltották be. A Mandragóra után a csoport Mrożek Ház a határon című drámáját próbálta, de ezt azért nem mutatták be, mert − András Imre emlékei szerint – Bereczky Péter nem akart már több konfliktust, unta a kicsinyes játszmákat, túl sok negatív tapasztalata volt: „Bereczky Péter Petru Groza idejében rendezett a színházban, és egy előadás után, amiben Bisztrai Mária, Petru Groza lánya játszotta a főszerepet, Petru Groza odament hozzá a páholyba, és ezt mondta Péternek: »Szép, amit csináltok, de amit a magyarok 1000 év alatt sem tudtak megvalósítani, azt mi 100 év alatt megcsináljuk.« Ezeket Bereczky Péter magában hordozta.”
A felfüggesztett előadások listájából is látható, hogy ez a csoport élte meg leginkább a diktatúra nyomását, és hogy ennek komorabb vonatkozásai is vannak, erről Skovrán Ágnes megrendítően tanúskodik: „Mindig tudtuk, hogy vannak köztünk besúgók… Mindenütt ott voltak, a baj akkor kezdődött, amikor hívogatni kezdtek. Még most is nehezemre esik beszélni róla, pedig engem nem vertek, csak Pétert és a fiúkat. Egymás közt is alig mertünk beszélni róla, én személy szerint nagyon féltem, hogy kirúgnak az egyetemről. Mindig az egyetem titkárságán keresztül érkezett a »behívó«. A kihallgató tisztet Rusunak (nem tudom, ez volt-e az igazi neve) hívták, és kék szeme volt, mindent tudott. Ez így, ennyi idő távlatából képtelenségnek tűnik, de akkor egy eldúdolt székely himnuszért is szétverték az ember pofáját. Ha a diákházban egy magyar előadást visszatapsoltak, az már főbenjáró bűn volt. Az egyetemen sem nézték jó szemmel a »művészkedést« (..) Olyan időket éltünk a hetvenes évek vége felé, amikor nem volt tanácsos kimondani a véleményed szinte semmiről, bűn volt gondolkodni, az érzelmeket, a szenvedélyeket kordában kellett tartani. A színpad lehetőséget adott, hogy a szerep álcája mögött önmagam lehessek. A közönség értette, érezte a kódolt szöveget. Az egyetemen románul tanultunk, még nem voltak magyar szakok csak a filológián, de a színpadon használhattuk, művelhettük az anyanyelvünket, és akkor ezt küldetésként éltük meg. Mi még őszintén hittünk abban, hogy a szép szó, ha nem is váltja meg, de szebbé teszi a világot. Volt egy hely, egy csapat, egy közösség, amit őszintén a magunkénak éreztünk, az évek során baráti társasággá kovácsolódtunk, együtt jártunk nemcsak a próbákra, de kirándulni, bulizni, színházba, táncházba.” Skovrán Ágnes egyéni karrierjét is veszély fenyegette, mert 1980-ban a Cântarea României fesztiválon Ferences István Felcsíki táncok zenés, verses összeállítással képviselte a csapatot. Bár a rendezvényen oklevelet kapott a fellépésért, az egyetemen hangulatkeltés vádjával előállították, és majdnem kirúgták a közgazdasági szakról utolsó éven, államvizsga előtt. Márkos Ervin, aki unitárius lelkésznek tanult, kettős életet élt: teológus körökben nem tudhattak színjátszós életéről, és a színjátszók sem tudhatták, hogy a teológián tanul, ezért Kővári álnéven jelent meg a plakátokon. Az inkognitó a kommunizmus antiklerikális jellegével szembeni óvatosságból fakadt: aki teológus volt, az eleve gyanús és veszélyes volt a rendszerre nézve. A teológián ugyanakkor a lazább erkölcsök miatt félthették a diákokat a színházi aktivitástól. Márkos Ervin attól tartott, hogy kiteszik a tanintézményből, ám több évig meglévő félelme nem igazolódott be, mert amikor Erdős János professzor (később püspök) előállította a fiatal tanoncot, megdicsérte színjátszós aktivitásáért.
De ugorjunk a jelenbe, mert ennek az első csoportnak a tagjai találkoznak mindmáig a legtöbbet, és ez egy 2003-ban rendezett Maszkura-találkozónak köszönhető. 2003-ban Csergő Tibor András javaslatára, Soó Éva segítségével az akkori csapat megszervezte a 15 éves taps nevet viselő Maszkura-össztalálkozót. A szervezők úgy tudták, mindössze 15 évnyi egyetemista színjátszást ünnepelnek, de a találkozó hírét egy helyi újságban elolvasta Silye Lóránd egykori színjátszó, és mivel a felhívásban az szerepelt, hogy a diákház színjátszóinak találkozója, Skovrán Ágnessel összetrombitálták az egykori csapatot, „így végül nem 15 éves taps, hanem 30 éves taps kellett volna legyen a rendezvény neve”, mondja Török Erika akkori csoportvezető. Skovrán Ágnes, aki mindmáig egyik mozgatója ennek az első csoportnak, így emlékezik a 2003-as találkozóra: „Feledhetetlen élmény volt, időutazás, visszavedlettünk a régi önmagunkká. Három nap és három éjen át sírtunk és röhögtünk. (…) Találgattuk, hogy ki kicsoda, és nevettünk, hogy vénségünkre Maszkurák lettünk.”
Ezen a találkozón most már a mindenkori és mindenkorú maszkurások kopjafát avattak a Házsongárdban az elhunyt diákszínjátszók emlékére. Bereczky Péter ugyan Magyarországra települt,[11] és ott van eltemetve, de személyének emléke elevenen él a csoport tagjaiban, így Skovrán Ágnesben is: „végtelenül türelmes, jó humorú, segítőkész, »nagybetűs« ember volt, akinek mindig volt ránk ideje, próbákon kívül is. A módszerei? Tisztelettel bánt velünk, s talán ezért mi is tiszteltük és szerettük őt, felnéztünk rá.” 2003 tavasza óta ennek az első csoportnak tagjai időnként megszervezik, hogy sok kilométeres utazás nyomán, akár csűrben, templomban vagy iskolában megszállva, de találkozzanak. 2021 júliusának közepén Homoródjánosfalván találkoztak Márkos Ervinnél.
Kettő. Salat Lehelt, akkor a Kolozsvári Magyar Opera szólistáját,[12] 1984-ben a Bereczky Péter-tanítványok azért kérték fel a csoport vezetésére, mert többükben megfogalmazódott az igény a vált(oztat)ásra: úgy érezték, hogy a hagyományos színházi eszközöket, módszereket, műfajokat valami újra kell cserélni. „Amikor a csapat igénye megjelent a változtatásra, volt egy kis feszültség, de a vezetőváltás csendben zajlott le, mert Bereczky Péternek volt még két csoportja, ahol bizonyos időszakokban rendezett (egy román csoport és a Vasas Klub, ahol Dusa Ödön vezetése alatt dolgoztak), és már idős is volt” – emlékszik vissza András Imre[13]. Salat Lehel így emlékszik a felkérésre: „Megkerestek az akkori Diákművelődési Ház magyar egyetemi színjátszó csoportjának rangidős diákjai, nevezetesen András Imre és Nagy István azzal a kérdéssel, hogy lenne-e kedvem a csoportvezetéshez, minekután tudomásukra jutott, hogy még a marosvásárhelyi egyetemi éveim alatt több középiskolában is színjátszó köröket vezettem.” A marosvásárhelyi színművészeti főiskolán tanult színházi gyakorlatokat és az új vezető kísérletező színházát sokan izgalmasnak találták, de voltak, akik a hagyományosabb színházi megjelenítési formákhoz ragaszkodtak, és lassan lemorzsolódtak, „már csak azért is, mert ’87-ig Lehel csapata nem nyert akkora teret, ami összehasonlítható lett volna a korábbi turnékkal”, mondja András Imre. Az idő és a csoport sikerei Salat Lehel színházi kísérleteinek korszerűségét és eredményességét bizonyította. Salat emlékei szerint 1985-ben adta a csoportnak a Maszkurák nevet: „Nem tudom, mikor »vesztődött el« a megtisztelő többes szám, melynek értelmében mindenki Maszkurának számít, aki a csoporthoz tartozik, azaz maguk a játszó személyek a Maszkurák.”
A Salat vezette öt-hat évben három előadás született, s ezt maga így indokolja: „Elképzeléseim, hitem és meggyőződésem szerint minden előadás elkészítését nagyon alapos felkészülés, tréningezés, műhelymunka, egyfajta nem titkolt csoportos személyiségfejlesztő gyakorlatozás előlegezte meg kb. egy-másfél évig. (…) Igyekeztem nem rendezőként, hanem csoportvezetőként jelen lenni. A kölcsönös bizalom, az egymásra figyelés, a közös felfedezéseink, felismeréseink élménye volt a legfontosabb.”
Salat, mint több maszkurás vezető, az előadásokkal egyedi célokat is kitűzött. A Sigmond István novellája alapján 1987-ben bemutatott „Makk hetes című első előadásunkkal az volt az egyik kifejezetten szándékolt célunk, hogy úgy tudjuk befejezni, hogy lehetőleg a közönség a végén ne tapsoljon. Tudom, eléggé furán hangzik, de többnyire sikerült. Ez nem hatásvadászat volt, egyszerűen a történet végkicsengése miatt volt fontos. Erről a többnyire szöveg nélküli előadásról mondta valaki, hogy ha felvennénk videóra, és elküldenénk nyugatabbra, mindenki értené mi történik a ’89 előtti Romániában.” Az előadás még abban az évben a legjobb alternatív előadás díját nyerte el a galaci Országos Diákszínjátszó Fesztiválon, és a sajtó is figyelemre méltónak tartotta a bemutatkozást: „Előadásukban alig van szerepe a szónak. Csak annyi hangzik el, ami szükséges a megértéshez. Sőt egyesek szerint annyi sem. De ez csak azt mutatja, hogy ez a fajta színházi nyelv teljesen ismeretlen közönségünk számára. (…) Nyugodtan merem színészeknek nevezni a diákokat, mert megszállottan vállalják, és csinálják végig ezt a tréningszerű próbafolyamatot és egy ilyen előadást.”[14] 1988-ban a Fodor Sándor Csipike és Tipetupa szerelme alapján készült Csipikeee!! előadás vitte el immár a ploiești-i országos fesztivál nagydíját, amire az egykori vezető így emlékszik: „A Csipikeee! című előadásunk többek között a felnőtté válás nem könnyű, olykor kegyetlen pillanatainak a megéléséről, tudomásul vételéről is szólt, amikor az önfeledt gyermeki énünket »lecseréljük« az öntudatos, feladatokat, elvárásokat teljesítő felnőtt énünkre.” Az előadáshoz Ruha István zeneszerző szerzett rockzenét, A hét hasábjain pedig a következőket jegyzi meg Mihály István kritikája: „Izgalmas, továbbgondolásra és ismételt újraátélésre serkentő élményt nyújtott tehát ez a rendhagyó (nem gyerekeknek szóló) mesedarab, amelynek nem egy szereplője az amatőr szintet messze túlhaladó színészi teljesítményt nyújtott.”[15] A két fesztiválfődíj nagy elégtétel volt a csoportnak: „Megjegyzem, olyan »ellenfeleink« voltak, mint a bukaresti Podul, mely évtizedekig az alternatív színjátszás zászlóvivője volt, vagy a Kovács Levente által ugyancsak évtizedeken keresztül vezetett marosvásárhelyi egyetemi színjátszók. (…) Talán a legszebb »kritikát« a galaci fesztivál egyik zsűritagjától, az akkoriban, de talán még ma is közismert Ileana Berlogeától kaptuk, aki a Makk hetes előadásunk láttán azt nyilatkozta, hogy ilyen atmoszférával csupán Penciulescunál találkozott. Én meg azon »dühöngtem«, és kisebb »fejmosást« is tartottam, amiért egyik legfontosabb célunkat, mármint hogy a közönség ne tudjon a végén tapsolni, sajnos nem sikerült elérni. A galaci közönség szűnni nem akaró álló tapssal jutalmazta a produkciónkat”, mondja Salat.
Az Allegro barbarossa c. előadásukban az előadók a többablakos, többajtós hatalmas táncterem közepén felállított hosszú, gyertyákkal díszített asztal körül állva-ülve osztották meg az általuk legjobban szeretett és kiválasztott (akkori) kortárs erdélyi költők verseit. „Mindenki csupán akkor kerülhetett asztalfőre, amikor úgy érezte, elérkezett az ő pillanata, ajándékba tudja adni nekünk a versét” – meséli Salat.
Három. A gyergyószentmiklósi születésű Béres László 1991-ben érkezett Kolozsvárra szociológiát tanulni, és akárcsak korábban Temesváron a Thália Stúdió színjátszó csoportnak, Kolozsváron is egy évig tagja volt a Salat Lehel vezette Maszkuráknak. Béres László emlékei szerint Salat Lehel befejezte a Maszkurák tevékenységét: „Mind követeltem, hogy működtesse tovább. Mondta, hogy: hát figyelj, akkor vezesd te! De gyakorlatilag ez azzal járt, hogy mindenki, aki Salat csoportjába járt, szétszéledt.” Ez alól kivételt képezett Kása Ferenc, aki egy ideig Béres László csoportjának is tagja volt. A névrövidülésre Béres ekképpen emlékszik: „Tettem fel hirdetéseket körbe a diákbentlakások környékére, kézzel rájuk írva, hogy Maszkura. Nem szándékosan, hanem inkább tudatlanságból, de én Maszkurára emlékeztem, és onnantól kezdve lett ez a csapat neve: Maszkura. Én így emlékeztem. Nem volt szándékos…” Béres László tehát 1991 őszétől indította újra a csoportot, felvételit rendezett, és vezetésének öt éve alatt öt előadás született, amelyek címei és műfaji sokszínűsége is jelzi, hogy új kifejezésmódokat és tartalmakat kereső, a díjak tükrében pedig egy egyre inkább professzionálisabb szintet elérő közösség működött a 90-es évek első felében, amely időszakra országos szinten is jellemző volt a felszabadult energiákban tobzódó kulturális pezsgés. Béres a társulatot első körben pszichodráma-gyakorlatokkal, beszédtechnikával, ritmusjátékokkal igyekezett összekovácsolni: „20 évesként vezettem a csoportot, de voltak 27 évesek is, különböző szakokról, és olyan is volt, hogy 20−25-ön is voltunk. Aztán körülbelül egy év leforgása után kialakult egy 10−12 fős mag, s akkor megszületett a gondolat, hogy ne csak próbáljunk, hanem készítsünk valami előadást.”
Eleinte Bérest a nézővel való kapcsolattartás foglalkoztatta: „az volt az alapelvem, hogy a nézőt nagyon erős ingerekkel kell bombázni, és úgy döntöttem, hogy a legkönnyebb és legegyszerűbb negatív ingerekkel bombázni”, mondja. Az 1992-ben bemutatott Kísérlet c. happening elsősorban a nézők türelmét tette próbára azzal, hogy 30−40 percet várakoztatták. A türelempróbán átesetteket újabb „megpróbáltatások” érték: belökdösték őket egy üres terembe, és különböző szituációkkal környékezték meg, andalító zenére cigarettával kínálták, majd a cigaretta elpukkant a néző szájában, „vagy volt, hogy tüntetéseket szimuláltunk, s akkor elkezdtek kiabálni, hogy éljen Redford, aki felfedezte a termeszhangyák elleni spray-t. A másik oldal pedig azt kiabálta, hogy éljen Wattson, aki felfedezte a nem tudom, mit, és akkor, ahogy rohantak körbe a játszók, húzták-vitték magukkal a nézőket is, és egy adott ponton a két csoport egymással szembekerült. Ez egy kicsit ilyen félszociológiai akármi: mint amikor nem tudod miért, csak belesodródsz egy tüntetésbe, de az nagyon vehemenssé tesz. S akkor ott üvöltöztek, hogy éljen Redford, éljen Wattson, teljesen mindegy volt, hogy kicsodák ők, s akkor összecsapott egymással a két csapat, egyszer-kétszer, s harmadszorra volt arra gondunk, hogy a játszók háttérbe vonuljanak, és a nézők egymást támadják. Olyan előadásunk is volt, ahol egy párocska, akik együtt jöttek be szerelmesen andalogva, mivel bedobáskor már szétrángatódtak, egymással szembeütköztek. Aztán nyilván megállt a történet, és akkor rádöbbentek, hogy nem is tudni miért, de épp egymásnak estek”, mondja Béres. Az előadást több mint tízszer játszották Kolozsváron, és a Concordia Fesztiválra is elvitték, ahol a zsűritagokat sem kímélték.
A ’92/93-as évadban bemutatott Próba c. mozgásszínházi előadás a Kísérlet ellenkezője kívánt lenni, amelyben pozitív érzelmekkel bombázták a nézőket: olyan helyzeteket igyekeztek teremteni, hogy a nézőknek legyen kedvük belépni azokba.
Mindeközben a romániai magyar amatőr mozgalom is fokozatosan megerősödött. Az 1991-ben Sepsiszentgyörgyön megalakult Jádzó Társaság alapító tagjai között volt az egykori kolozsvári diákszínjátszó Márkos Ervin unitárius lelkész is, aki közben Fogarasra kerülve az ottani magyar műkedvelő színjátszást is felfuttatta. A Jádzó szervezte kétévente a Concordia Fesztiválokat, de emellett tanfolyamokat is szerveztek amatőr rendezőknek: Erdélyben Fortyógófürdőn és a magyarországi Zsámbékon. Ezeken a hivatásos magyar és román szakma jeles képviselői tanítottak, és ezek némelyikén Béres László és Csergő Tibor András is részt vett.
A ’93−94-es tanévben Béres László a Puck Bábszínház bábszínésze lett,[16] de ez mit sem változtatott maszkurás aktivitásán, hiszen ekkor mutatták be az Apage című előadást, amelynek címe az Apage santanaz!-ból jött, jelentése: Távozz, sátán! Ez a Maszkura egyik legsikeresebb előadása lett. Béres így emlékszik vissza rá: „egy rituális előadás volt, és számomra az volt a kérdés, hogy lehet-e mesterségesen kreálni egy rítust. (…) Tudatosan felhasználtam benne a dél-amerikai bororo indiánok termékenységi rítusát, az új-guineai bennszülöttek halotti táncát, a kongó környéki bennszülöttek siratóénekét, Weöres Sándor-verset általunk ritmizálva, illetve a halálra táncoltatott lány balladisztikus elemeit. A történet egyszerű: van egy közösség, ahol a dolgok elkezdenek nem jól működni, és megjelenik a gonosz, az előadásban egy hatalmas disznófejű nagyúr gipszmaszkkal, aki a közösségi táncokat, a termékenységi rítust szétcincálja. Ekkor a közösség – akár a szibériai sámánavatáskor – megteremti, kitermeli a saját vezetőjét, aki magára vállalja a harcot, és a közösség által támogatva gyakorlatilag táncra, párbajra provokálja a gonoszt.” Az Apage táncszínházi előadás létrehozása azzal kezdődött, hogy Béres László színjátszó tábort szervezett Gyergyószentmiklóson, amelyre elhívta Somogyi Istvánt, az Arvisura vezetőjét, aki alapos ismerője a sámánkultusznak. A maszkurások a „sámántáborban”[17] kutyabőrből dobokat készítettek, és megismerkedtek a sámánszertartások mibenlétével. 1995-ben a tordai Zaharia Bârsan Rövidszínház-fesztiválon, amely profiknak szóló fesztivál volt, az előadás elnyerte a legjobb előadás és a legjobb rendező díját. Kolozsváron az előadást a város monostori határában is játszották, a homoródi diáktáborban pedig éjfélkor dobosokkal irányított fáklyás menetben vezették a nézőket a dombtetőre, ahol ugyancsak egy nagy közösségi rituálét sikerült összehozniuk. Ezek mellett nem csoda, hogy megnyerték legjobb előadás díját a Concordia Fesztiválon. A következő évben is az övék lett a Concordia-fődíj az Alfred Jarry művéből készült A láncra vert Übü című előadásért – ekkorra a Maszkura meghatározó tényezőjévé vált a romániai magyar amatőr színjátszásnak, illetve, a Salat Lehellel elért sikerek óta, továbbra is az maradt. Bereczky Péternek és társulatának egyszerűen más lehetőségeik voltak, másként szolgálták az erdélyi magyar közösséget, mint a rendszerváltást előtt közvetelenül, és az utána kibontakozó csoportok. Bereckyéknek nem jutott annyi országos megmérettetés és díj, de a számos turné során a jó előadásokért a helyi közösségek olyan megerősítést adtak, amelyek felértek a legnagyobb díjakkal is.
Béres László a kollektív alkotástól − amelyben nagymértékben támaszkodott a csoport ötleteire, és az előadásokban maga is játszott −, fokozatosan a teljes körű, kívülálló rendező szerepéig jutott. Az Apagéban és a Láncra vert Übüben végképp erőskezű rendező lett belőle, mígnem az utolsó előadás rendezésekor, az 1996-ban bemutatott Bárányfelhő bodorító előadásban már túl sokat várt el a csoporttól, és konfliktus alakult ki „a hogyan tovább” kapcsán:
„Egy adott pillanatban felmerült, hogy egyfajta alternatív színházi csoportként indulunk el és működünk, és megpróbálunk ebből megélni. Nekem ez volt a vágyam. Még volt két-három ember, aki ebben gondolkodott, de értelemszerűen a társulat nagy része nem ebben. Tény és való, hogy ezt zokon is vettem, és lemondtam a csapat vezetéséről, ugyanakkor felvételiztem a rendezőire, és Bukarestbe mentem. (…) Én távoztam, ők tovább maradtak, és megszavazták Csergőt. Ez ’97 késő tavaszán volt”, mondja Béres.
A maszkurás élet nem csak szakmailag volt különleges: párkapcsolatok, házasságok, életre szóló barátságok és konfliktusok is szövődtek benne. Béres László szakított az ugyancsak maszkurás barátnőjével: „Viharos történet volt, s a társaság odatett, hogy beszéljük meg, mert hogy ez nem okés: ez a feszültség rányomja a bélyegét a csapatmunkára. Álltam elébe, és Zsú is. Ilyenek is voltak. Erős közösség voltunk.” A személyes viszonyok dinamikája a csapatban oda-vissza működött, meséli tovább Béres László: „egyfajta guru és lelki szemétláda is voltam, egyes szakításokat nekem meséltek el. Közösségként voltak olyan helyzeteink, hogy elmentünk Bereczky Öcsiék Torda melletti tanyájára, és három éjjel ott voltunk némasági fogadalommal. Kommunikáltunk, de nem verbálisan.” Csergő Tibor András hasonlókról tanúskodik: „A Maszkura tíz évemet, benne a magánéletemet is befolyásolta, hisz a családi kapcsolataimban is benne van. Az első feleségemet ott ismertem meg, ott jöttünk össze. Mai napig tartok kapcsolatot barátokkal, ismerősökkel, akik onnan származnak. Béres Lacival is, aki ugyancsak visszaköltözött Gyergyóba, vele is jó viszonyban, kapcsolatban vagyunk annak ellenére, hogy ’96-ban összevesztünk. De ez nem a kettőnk közötti, négyszemközti összeveszés volt, hanem ő és a csoport között volt ez a feszültség.”
Négy. A vezetőcsere tehát 1996−97-ben zökkenősen valósult meg. „Túlfeszítettük a húrt. Majdnem azt hittük, hogy hivatásosak vagyunk. Béres László hivatásosnak akart minket nevelni, s azért mégiscsak mindenkinek volt egy egyeteme, egy magánélete, adott ponton már stresszes, megterhelő volt a Maszkurába járni. (…) Azt, hogy én lettem a vezető, a kényszerhelyzet szülte, mert addig is egy igavonó voltam a Maszkurában… Adott ponton rám szakadt minden: játszani, összetartani a csapatot”, emlékszik vissza Csergő Tibor András[18]. Csergő ’93 őszétől kezdte színészként a Béres László vezette csoportban, ő volt többek között Übü papa a nagy sikerű Láncra vert Übüben. 1997-ben végezte a történelem szakot, és 2003-ig az Apáczai Csere János Líceum történelemtanára volt, eközben 1999-től 2002-ig teatrológia szakon tanult, és (az ő emlékei szerint) 1996-tól kezdődően[19] 2002-ig vezette a Maszkurát.
Csergő is minőségi idővel akarta egybetartani a minden évben részben cserélődő közösséget, arra törekedett, hogy a maszkurázás az újoncoknak legyen megalapozó, de a régieknek is legyen mindig valami érdekes és újszerű, ne váljon nekik se unalmassá a közös munka. Ő is, akár elődei, a beszédtechnikától a színpadi improvizáción át folyamatosan edzésben tartotta a társulatot.
Az új vezető jobb keze volt K. Kovács István[20], aki az előadásoknak dramaturgja és rendezője, illetve rendezőtársa volt, amúgy meg „általában közös rendezések voltak. A színpadi beállítások nagyjából tőlem eredtek, de általában közös munka volt”, emlékszik vissza Csergő.
„Profizmusra törekedtem. Csergő Tibi volt az, aki összefogta és lelkesítette a csapatot. Ő vezette a színésztréningeket is. Az én feladatom pedig az volt, hogy olyan darabokat találjak vagy írjak, dramatizáljak, amelyek felébresztik a társulati tagok érdeklődését, és ugyanakkor megfelelnek művészi szempontból a színházi követelményeknek”, meséli a csoport működéséről K. Kovács István.
Az első előadásuk az 1997 áprilisában bemutatott Eleusziszi szent dráma volt, Edouard Schuré misztériumdrámáját K. Kovács István fordította le franciáról, és közösen rendezték. Az 1998 májusában bemutatott A tréfa című előadást K. Kovács István rendezésében és kezdetben Csergő Tibor András főszereplésével láthatta több helyen a közönség. A műsorfüzet szövege szerint „A tréfa a bibliai Káin és Ábel történetére építkezik (…) a főhőst a belső és külső konfliktusok eljutattják oda, hogy viszonyulása nemcsak a környezetéhez, hanem életéhez, a halálhoz és a hitéhez is megváltozik.”
1999 márciusában Georg Büchner Woyzecke került bemutatásra, ugyanazon év júniusában pedig az Eleusziszi szent dráma felújított, átdolgozott változatát mutatták be Eleusziszi Misztériumok címmel, szinte teljesen új szereplőgárdával.
A Woyzeck egy díjat, ám A tréfa két országos fesztivál öt díját, az Eleusziszi misztériumok pedig hat djíat nyert az országos fesztiválokon. A két utóbbi az 1999-es és 2001-es Concordia Fesztiválok elsöprően legjobbnak értékelt produkciói voltak.
2000 márciusában a K. Kovács István írta Alliterációs abszurd attrakció c. performanszot mutatták be, az év áprilisában pedig a Bűn és rettegés című pantomimmel rukkolt elő a társulat. Ez a csapat juttatta el legmesszebb a kolozsvári Maszkura hírét azzal, hogy 1997-ben elvitték Franciaországba az Eleusziszi szent drámát. A turnéra így emlékszik K. Kovács István: „Sem azelőtt, sem azután nem nyílt lehetősége a Maszkurának hasonló méretű és fontosságú külföldi turnéra. Strasbourgban, Brouxville-ben és Barrban tartottunk előadásokat, de a strasbourgi székesegyház előtt egy szabadtéri előadást is lebonyolítottunk. A barri előadást a szerzőről, Edouard Schuréről elnevezett iskola dísztermében tartottuk, és a díszvendégek között ott ültek a szerző leszármazottai is. Ennek a Maszkura történetében mérföldkőnek számító turnénak a létrejötte kizárólag két embernek volt köszönhető: dr. Bréda Ferencnek és Csergő Tibornak.”
A szervezők munkáján túl kétségkívül a szerencse is közrejátszott a turné létrejöttében, és a csapatnak is oda kellett tennie magát: „Meghívták a Studház román színi körét Franciaországba az ott élő, disszidens románok, de a román színi körnek nem volt kész előadása. Így hát minket, magyarokat küldött a Studház vezetője, valami rokonszenves nő[21], Strassburgba. Emlékszem, hogy bemagoltuk franciául az egész szöveget úgy, hogy semmit nem értettünk belőle”, emlékszik vissza az előadásban játszó Zsigmond Andrea, jelenleg színházi szakíró és a kolozsvári BBTE Magyar Színházi Intézetének oktatója.
Csergő Tibor András is − akárcsak Béres László, főként csoportvezetői tevékenysége utolsó szakaszában − némiképp keményebb, nagy elvárásokkal rendelkező vezető volt. Székely Blanka újságíró, riporter így emlékszik azokra az időkre: „Nem volt annyi önbizalmam, hogy színire menjek, de a Maszkura felerősítette bennem a már meglévő színházszeretetet.” Székely jónak tartotta a csapatot, és úgy érezte, minden előadás felfokozott hangulatú volt. Ugyanakkor megjegyzi, hogy a csoportvezető sokat „szívatta”. Utólag „Csergőnek meg is mondtam: »Figyelj, kikészítettél.« Ő pedig azt válaszolta: »Mert akkor is szerettelek.« Odáig juttatott Csergő, hogy felvételiztem a színire, pedig korábban sosem voltak színészi ambícióim. Dacból felvételiztem a színire.” Székely Blanka Salat Lehel két különböző évfolyamán végezte el a kolozsvári színművészeti főiskolát, és mindmáig kamatoztatja tévériporteri munkájában a Maszkurában és a főiskolán tanultakat. A maszkurázás tehát gyakran előszobája volt a későbbi szakmai karriereknek[22], nem mellékesen elősegítette a beilleszkedést a diákéletbe, amint az Zsigmond Andrea emlékeiből kitűnik: „Könnyebb volt így otthonra lelnünk Kolozsváron a messziről odaszakadt, félős egyetemistáknak. Kiegészítette a sivárabb egyetemi órákat. Játékosságot, új élményeket jelentett, a szellemi, padban ülős foglalkozásokat testibb, interaktívabb, közösségibb, kevésbé hierarchikus játékokkal egészítette ki. Jó társaságot, barátságokat, eltitkolt vagy kinyilvánított (esetleg csak később bevallott) szerelmeket jelentett.”
Soó Évát a felnőtté válásban, önbizalomszerzésben erősítette a Maszkura azzal, hogy még középiskolás korában befogadták: „Számomra mindenképp ez volt a legjelentősebb pillanat, nemcsak mert úgy éreztem, hogy duplán kell bizonyítanom, hanem mert pusztán a jelenlétemmel is feszegettem a saját és a csoport határait. Néhányan »atyáskodtak« is fölöttem, de azt hiszem, ezt inkább kedvességként éltem meg, nem éreztem lekezelőnek. Erre az időszakra mérhetetlen hálával gondolok vissza.”
Nem tudni, hogy dr. Bréda Ferenc − többek között a kolozsvári BBTE teatrológia szakának tanára, az ifjú irodalmárok és költők meg színházi pályakezdők emblematikus mentora − mikor kezdte támogatni a Maszkurát is, de Csergő Tibor András és Török Erika idejében mindenképp. Segített a darabválasztásban, néha a felvételiztető zsűri tiszteletbeli elnöke volt, és ő olvasta fel magnóra az Eleusziszi szent dráma szövegét franciául, hogy a turnéra készülők hallás után megtanulhassák. „Az volt Bréda álma, hogy levisz minket a pincébe. Szerette volna, ha a Maszkura pinceszínházként működne, és el is indította a folyamatot. Bartha Ernőt[23] vonta be ebbe. A Maszkura megkapta volna a Music Pub hátsó részét állandó használatra. Ernő elő is készítette nekünk a helyet, de az akkori csapat ebben nem volt partner, és jómagam már nem találtam erőt magamban a helyzet rendezésére”, meséli a kialakult helyzetről Török Erika, a Maszkura későbbi vezetője.
A Maszkurát ezekben az időkben meghívott zenészek (Kötő Áron, Pitigoi Flavius, Fegyveresi István, Majó Zoltán, Szabó Mária) és profi színházi szakemberek (Miklusicsák Aliz, Fogarasi Alpár) színesítették, vagy éppen beugró szerepben megmentették az előadást, Burka István és Gergely István képzőművészek pedig maszkokat készítettek az Eleusziszi-előadásokhoz.
Öt. Csergő Tibor András Török Erikának adta át a vezetést, mert ő mutatott érdeklődést a folytatásra. 2002-ben Erika is toborzással, felvételi szervezésével kezdte a vezetői munkáját, mivel a korábbi csapattagok nagyrészt szétszéledtek.
Török idejében négy produkció született: az első előadáshoz, a Mon-Dué-hez[24] (2003) a felvételizők szövegei adták az alapot. A próbák a Studház termén kívül Török gigantikus szobájában is zajlottak, amit többedmagával bérelt Kolozsvár főterén. „Végül az első előadást is itt tartottuk. Így elmondhatom, hogy mi voltunk az elsők Kolozsváron, akik nyilvános előadásként hirdettek meg egy szobaszínházat. (…) Ez az első, általam vezetett előadás sikeres volt, és híre is ment a csapatnak, amely egy jó ideje már nem szerepelt a nyilvánosság előtt. Az előadás körülhatárolásában akkoriban a korábbi filozófiatanárom volt segítségemre: Gregus Zoltán, az előadást pedig az egész csapat hozta létre”, meséli Török Erika. Ennek az előadásnak a második bemutatására a Diákművelődési Házban került sor, és elég botrányosan kezdődött, mivel Gregus Zoltán társrendező, az előadás egyik főszereplője és a zenészek két órával az előadás előtt előzetes értesítés nélkül kiléptek. „A csapatnak döntenie kellett, hogy így is megtartjuk az előadást, vagy sem. Az, hogy akkor az előadást azzal a létszámmal és azzal a zenei aláfestéssel meg tudtuk tartani, csodával volt határos. Egy olyan csapat született meg akkor, akik a későbbiekben is megállták a helyüket a színház világában.”
A második előadást, a Kávéház a hirtelen halálhozt 2003 áprilisában mutatták be. „Én találtam ki a címét… Jelenetkollázs volt, már nem is emlékszem, mi minden ment ott végbe, csak bevillannak egyes jelenetek. Halálnemeket árultunk öngyilkosságra vágyóknak”, meséli Keresztesi Péter, akkori csoporttag, jelenleg többek között a kolozsvári színház egyik fordítója.
A harmadik előadást, a Matei Vișniec drámájából készült A fegyverkereskedő és az öngyilkost[25] ugyancsak 2003-ban bemutatták be.
Török Erika távozása előtt felkérte K. Kovács Istvánt, hogy rendezze meg Szophoklész Oedipus királyát. A bemutatóra 2004 májusában került sor, címszerepben Demeter Ferenc m. v. bábszínésszel. A mozgást Lászlóffy Székely Melinda jegyezte, a zenét Kötő Áron szerezte.
Török Erika nem kedvelte a klasszikus drámákat, színpadra állításukat is kerülte, mert „azokban mindig vannak főszereplők és mellékszereplők, illetve a főbb szerepek általában férfiszerepek.” Előadásaiban arra törekedett, hogy mindenki arányosan kapjon játéklehetőséget, és az előadás ténylegesen csapatmunka legyen, mindenki saját meglátása és alkata, illetve adottságai szerint alakíthasson az előadáson. „A rejtett célom pedig az volt, hogy a nézőknek való kitettség segítse a csapat tagjait abban, hogy a későbbi céljaikat elérjék. Azt hiszem, hogy ezt a célomat elértem. A csapatom négy tagját is felvették színire.[26] Azt hiszem, hogy ahhoz, hogy ez sikerüljön, a személyes kvalitásainkon túl segítették őket a maszkurás tapasztalataik is.”
Török Erika szemléletesen fejti ki a színjátszás elragadó „fílingjét”, de lehet, ugyanannak a bevonódásnak más színeit ecseteli, mint amiről Béres László is mesélt a sztrájkot kreáló előadás kapcsán: „A színész és a játéka számomra akkor egyet jelentett az őrülettel, azzal az őrülettel, amely láthatatlanul körbeölel, és nem enged el. Ez a sajátos őrület úgy von be a saját világába, hogy észre sem veszed, mert látszólag semleges terepen vagytok, de a színész csak látszólag van ugyanott, ahol te. Ő egy másik világban van, és abban úgy van benne, hogy egyszercsak arra eszmélsz, hogy te is ott vagy vele. Nem erőszakos bevonódás ez, hanem együttműködés, amely csak egy jó könyv és annak olvasója között történhet meg.”
A csoportvezetői munkát Telegdy Lóránt[27] maszkurás csapattárs segítette, hiszen Töröknek olykor a munkahelyi ideje ütközött a maszkurás próbákéval.
Nemcsak Török Erikának, de a korábbi vezetőknek is munkahelyük volt, hiszen ’90 után mindenki önkéntes alapon vezette a Maszkurát, de ’90 előtt is csak jelképesen fizethettek a vezetőnek: „Szerződésem biztosan nem volt, mellékkereseti állásnak semmiképp nem mondanám… Talán valami jelképes összeget lehet, hogy kaptam időnként. A jegyeket a diákház árulta, és teljes mértékben az övék volt a bevétel”, mondja Salat Lehel. A diákház amúgy csak a termet adta, és „ha kellett, a busz is előkerült, hogy eljussunk egy-egy fesztiválra, de azért olyan nagy költségeket nem számoltak el nekünk, nagy pénzügyi támogatást nem élveztünk ezen kívül. A pénzügyi problémákat is teljesen magánzsebből, magánúton oldottuk meg”, mondja Csergő Tibor András a működés anyagi hátteréről.
Béres Lászlóék pályáztak, adományokat gyűjtöttek, és ezt a technikába, utazásba, képzésekbe fektették: „Volt egy Susli nevű titkos támogatónk, aki egyszer csak ránk írt, hogy annyira tetszenek az előadásaink, hogy támogatna minket minden hónapban egy elég tekintélyes összeggel, csak az a kérése, hogy ne érdeklődjünk utána, őrizzük meg az inkognitót. S akkor leveleztünk, mert be kellett számolni. Mi folyamatosan írtuk a beszámolókat, és kaptuk a pénzeket. Olyan is volt, hogy elmaradt a támogatás, aztán pár hónap múlva jelentkezett, hogy sajnos anyagi gondjai voltak, de most folytatja”, meséli Béres.
A diákháznak amúgy volt egy lelkes, a magyarokkal foglalkozó személye, aki mind a hét maszkurás csoport segítője volt: „Mariana Topan felelt értünk, és tartotta a hátát. Ezt szó szerint kell érteni, ugyanis 1989 előtt nem volt könnyű elfogadtatni és megértetni az akkori illetékesekkel az előadásaink szellemi üzenetét. Ha jól belegondolok, rövid ténykedésem alatt talán három igazgatóváltás is volt”, emlékszik Salat. A Bereczky Péterék társulatát Topán néni még hetente egyszer zsíros kenyérrel és teával látta el, de minden maszkurás csoport vezetője szeretettel emlékszik személyére.
Visszatérve a 2000-es évekbe: Soó Éva és Török Erika főszervezésével 2003 október 25−26-án szerveződött meg a 15 éves taps maszkurás össztalálkozó. „Soó Éva pályázott (Kötő József és Salat Lehel adott ajánlást), és megnyert némi pénzt a 15 éves taps elnevezésű maszkurás össztalálkozó megszervezésére. Elég nagyszabású rendezvény lett”, mondja Török. A rendezvénynek árnyoldala is volt, mert míg a 15 éves taps találkozón ugyan megjelentek a legelső csoport tagjai, az újságfelhívások viszont nem jutottak el Béres Lászlóhoz és csapatához, akik emiatt nehezteltek a szervezőkre.[28]
Hat. Az utolsó előtti Maszkura vezetője Szilágyi-Palkó Csaba[29] volt, akit Török Erika kért fel a csoport továbbvitelére 2004-ben történő kitelepedése előtt. Szilágyi-Palkó Csaba nem ismerte a Maszkura múltját, a kolozsvári színművészeti főiskola improvizációtanáraként vállalta el a felkérést, és így emlékszik a maszkurás hangulatra: „Menet közben megjött az élvezet bizonyos szempontból, mert voltak olyan esték, amikor jobb érzéssel jöttem el, mint az órákról, az egyetemről. Több energiát láttam az emberekben, több vágyat, hogy csináljanak valamit.” 2005 áprilisában az ő rendezésében mutatták be Eörsi István A műtét című egyfelvonásos vígjátékát. A vezetése alatti utolsó aktivitás 2005 nyarán volt, amikor az előadással vendégszerepeltek a marosvásárhelyi Félsziget Fesztiválon.
Hét. Az első hat színjátszó csoport vezetője és tagjai nagy valószínűséggel nem is tudják, hogy 2005 őszén nem halt meg teljesen a Maszkura, hiszen egy dramaturg szakos maszkurás gondoskodott az utánpótlásró, felkérve Vargyas Mártát, ugyancsak dramaturgia szakos hallgatót, hogy vezesse tovább a csoportot. Ez a felkérés valamikor 2006-ban történhetett, mert 2007 januárjában összeállt egy teljesen új Maszkura-csoport: „Vajna Noémi keresett meg azzal, hogy ha volna kedvem újraindítani a Maszkurát, akkor ő segítene és támogatna engem ebben, mert szeretné, ha Sz. P. után nem szakadna meg a folyamat. Megtisztelőnek tartottam, hogy rám gondolt, és mivel a nulláról indultunk, ezért a más-más szakon lévő lakótársaimmal teleplakátoltunk minden magyar kocsmát és több épületét az egyetemnek”, emlékszik Vargyas.
Az újratoborzott csapattal Vargyas Osztrovszkij Viharát rendezte meg, amit 2007 nyarán mutattak be. Vargyas esetében sem csak a produkció volt a lényeg: „Tréningeztünk és csapatépítettünk, együtt kocsmáztunk, mert volt, aki kifejezetten új barátokat keresett közöttünk, vagy csak tartozni szeretett volna valahova. Sok mindenről beszélgettünk, nem korlátoztuk magunkat a színház, színjátszás témakörére. Szerettem, hogy sokszínűek voltunk, de utólag úgy érzem, ami az előadást illeti, jobban kellett volna gazdálkodnom ezzel a sokszínűséggel. Tehát, több sokszínűség, és kevesebb Márta. Ehhez viszont még túl tapasztalatlan, és túl fiatal voltam, tele önmegvalósítási szándékkal. Szerencsére, nem az előadás létrehozása volt az elsődleges…” – vallja Vargyas, aki azért hagyta abba a Maszkura vezetését, mert 2007 őszétől a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendezői szakán folytatta tanulmányait.[30] Visky Ábel filmrendező, akkori csoporttag így emlékszik az előadásbéli szerepére: „Megvan, ahogy a megcsalt férj drámai szerepében a közönségnek háttal állva próbálok masszívan ásítani, hogy egy könnycseppet kifacsarjak magamból.” A Vihart egyszer-kétszer játszották, és még néhányszor találkoztak, de 2007-ben megszűnt a Maszkura.
Kétségtelen, hogy a hét csoport előadásai nem ütötték mindig a profi nívót, nem zúdult mindenkor díjeső, de ez mit sem csorbít a Maszkura-létmód egészén, amely kifogástalanul megvalósította, amire hivatott volt. Salat Lehel szerint „a játék maga volt a lényeg. Önismereti, önkifejező, személyiségfejlesztő gyakorlatok, bizalom, kölcsönös megismerés és tisztelet, az önfeledt játék misztériuma, csodája.”
2018 októberében néhányan a különböző Maszkura-csoportokból a Maszkura 30. szülinapi találkozója[31] apropóján gyűltek össze. Az ott megjelenteknek – és még sokaknak – nagy öröm volna, ha egy szép napon a kolozsvári Diákház Maszkura-csoportja 2007 óta tartó Csipkerózsika-álmából felébredne.
[1] Korábban is létezett magyar diákszínjátszás a kolozsvári Diákművelődési Ház keretein belül, de ezekről pontos adataink nincsenek.
[2] Hivatalos, „kapott” nevük: a Diákművelődési Ház 2-es számú színjátszó csoportja.
[3] A szóbeli visszaemlékezések miatt az idézett évszámok kapcsán adódhatnak féléves-éves eltérések.
[4] Ld. www.kmdsz.ro. A Tükör csoportnak gyakran nem volt állandó próbaterme, egy időben a Studházban is próbáltak. A csoport T. Szabó Csaba történészhallgató kezdeményezésére indult, és színművészeti hallgatók vagy fiatal színészek vezetése alatt működött, többek között Daróczy Noémi, Imecs-Magdó Levente, Pál Emőke, Vatány Zsolt, Udvari Tímea is vezette. Évekig az önképzésen, tréningezésen volt a hangsúly, majd több előadás is létrejött, az egyik éppen a bábszínész Kötő Áronnak a rendezésében, aki korábban a Maszkura-előadásokhoz szerzett zenét. Előadásaik: 2012: Örkény István nyomán Tükörkény, rendezte Pál Emőke, Kötő Áron; 2013: Tasnádi István: Finito, rendezte Kötő Áron; 2015: Tasnádi István: Paravarieté, rendezte Vatány Zsolt.
[5] Információkkal, emlékeik felidézésével, újságcikkek, plakátok, képek és egyéb dokumentumok küldésével segítettek: András Imre, ifj. Bereczky András, Bencze-Kádár István, Béres László, Csávossy György István, Csergő Tibor András, Farkas Csilla, K. Kovács István, Keresztesi Péter, Márkos Ervin, Kolumbán Éva, Pál Emőke, Salat Lehel, Soó Éva, Skovrán Ágnes, Székely Blanka, Szilágyi-Palkó Csaba, Török Erika, Török Zoltán, Vargyas Márta, Visky Ábel, Zsigmond Andrea.
[6] Ld. https://lexikon.kriterion.ro/szavak/1061/ Ez a Diákművelődési Ház elődje lehetett, és ebben az értelemben az 1976-os „kezdés” pontatlan, de bármi is történt 1976 előtt a diákház berkeiben, 1976-ban egy erős (újra)indítás történt, emiatt tartjuk ezt az évet a kezdeti korszaknak. A Diákművelődési Házak a 70-es évektől Erdély-szerte felkarolták az egyetemi színjátszást. Így Kolozsvár mellett Marosvásárhelyen, Brassóban, Temesváron is jelentős színjátszó műhelyek alakultak és működtek.
[7] Mint arról az Igazság napilap 1979 dec. 2-i kiadásán megjelent hír tudósít.
[8] A Svejk kapcsán András Imre így emlékezik vezetőjükre: „Péter jó közösségformáló volt, ’81-ben a ’79-es csoporthoz sokan csatlakoztak, és a Svejket dupla szereposztásban rendezte, hogy mindenkinek lehetőséget kínáljon, és mindenkit ott tartson, ugyanakkor ez létrehozott egy egészséges versengést is, hogy ki milyen szerepet kapott.”
[9] Az Itt és most című előadás Sütő András, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor és a Biblia szövegei alapján készült.
[10] Román neve: Școala Populară de Artă.
[11] Fia, ifj. Bereczky Péter, aki ugyancsak tagja volt a diákszínjátszó csoportnak, Magyarországon színművész.
[12] Salat Lehel 1987-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze, 1993-tól osztályvezető tanár, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem színművészeti tanszékének egyetemi adjunktusa. 2012-től a Miskolci Nemzeti Színház tagja.
[13] A műszaki egyetemet végzett lövétei származású András Imre 1981-től ’87-ig volt Kolozsváron, 1983-ban ő is elvégezte a népművészeti iskola keretében a rendezői tanfolyamot, és 1987-ben, Nagykárolyba kerülésekor, színjátszó csoportot alakított és vezetett.
[14] Dézsi Iván: Kísérlet és közös játék. A hét, 1987. január 15., 2.
[15] Mihály István: Csipike újra itt. A hét, 1988. július 14., 6.
[16] Béres László 2002-től hivatásos rendező, negyvennél több előadás színpadra állítása kötődik nevéhez.
[17] A csoportvezető a korábbi évben is rendezett tábort, akkor Dan Hândoreanu szebeni pantomimművészt hívta meg és „pantomimtáboruk” volt.
[18] Csergő Tibor András jelenleg Gyergyószentmiklós polgármestere, előtte a Gyergyószentmiklósi Múzeum igazgatója volt.
[19] Béres László 1997-re tavaszára datálja a visszavonulását, és mi egyik álláspontot sem vitatjuk.
[20] K. Kovács István 1999-től a kolozsvári Puck Bábszínház dramaturgja és irodalmi titkára, 2002 és 2005 között a magyar tagozat vezetője. Jelenleg az Excalibur Bábteátrum magánbábszínház vezetője és színésze.
[21] Valószínűleg Mariana Topan. Lásd később.
[22] Béres László is a Maszkurában próbálta ki először a rendezői képességeit, de magánemberként is gazdagodott: „Elsősorban a közösségi érzést jelentette, de később rádöbbentett, hogy imádom ezt csinálni, és ezzel szeretnék foglalkozni. A feltétlen szabadságot, a kísérletező kedvet, az alkotói szabadságot, az összetartozást. Meghatározó volt. Azokból az élményekből mind a mai napig időnként táplálkozom.”
[23] Bartha Ernő szobrász, képzőművész, a magyarfenesi Arkhai szoborpark vezetője.
[24] „A Mon-Dué egy általam alkotott szó volt: monde (világ); mon monde (az én világom); a dué pedig a duett – megnyitjuk a saját világunkat a másiknak. A „mon Dieu” (Istenem!) kifejezéssel is egybehangzik.” − fejti ki Török Erika.
[25] A 2003-ban XIII. Moson Megye Színjátszó Találkozón elnyerte a legjobb díszlet díját.
[26] Albu Istvánt, Benedek Botondot, Keresztesi Pétert és Nagy Esztert.
[27] Telegdy Lóránt jelenleg Magyarországon él, logopédus.
[28] Török Erika visszaemlékezése szerint: „Sikerült Béres Lacit felháborítanunk, mert nem hívtuk meg a rendezvényre. Emiatt elég csúnya leveleket kaptunk tőle, és a fesztivál hangulatára is rátette a bélyegét az eset. A baj az volt, hogy senkit nem hívtunk meg. Éva újságíróként népszerűsítette az eseményt, így vártuk a régiek jelentkezését a fesztiválra. Senki nem rendelkezett meghívóval. Hogy jó volt-e ez így, vagy sem? Nem tudom. Béres Lacinak biztosan nem, mert a csapatából senki nem akart eljönni.”
[29] Szilágyi-Palkó Csaba 2004-ig a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze volt, jelenleg a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház- és Televízió Kar Magyar Színházi Intézetének igazgatója.
[30] Vargyas Márta rendezései: Parti Nagy Lajos: A sárkány (Csíki Játékszín, 2010); Bertolt Brecht: Kurázsi mama és gyermekei (Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat, 2012); Homemade (Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2016).
[31] A találkozó Marosi Csilla szervezésében történt, amelyen 15–20 személy gyűlt össze a kolozsvári Bulgakov étteremben.