Orbán Enikő: Megtalálni a középutat

A Játéktér 2013. tavaszi számából

William Shakespeare: Rómeó és Júlia. Tompa Miklós Társulat, Marosvásárhely.

Fotó: Rab Zoltán

Minden társulatnak kellene, hogy legyen legalább egy Rómeója és egy Júliája. Csak úgy, a biztonság kedvéért, mert sosem lehet tudni. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulata ilyen szempontból szerencsés helyzetben van.  Amikor felkérték a frissen végzett Porogi Dorkát, hogy rendezze meg Shakespeare egyik legnagyobb és legismertebb klasszikusát, volt miből választania.

Manapság Shakespeare-t rendezni – felhívás keringőre.  Mióta a szakma kezdi kinőni a realista színház kézenfekvő megoldásait, egyre hangsúlyosabb szerep jut a kísérletezésnek, a klasszikusok esetében pedig a színpad, a szöveg, a színész és sok esetben a néző határainak feszegetésére tevődik át a hangsúly.  Végletek vannak.  Legyen minimál, alig szereplővel,  lehetőleg nulla díszlet, csak olyan, ami multifunkcionális és agyeldobósan mély értelmű, vagy épp ellenkezőleg, legyen grandiózus, tömegjelenetekkel, hatalmas díszlettel, tánccal és azt sem árt, ha énekelnek közben egy kicsit.   Ez persze nem általános és a legkevésbé sem új keletű jelenség, de fokozatosan erősödő és minőségileg érzékelhetően javuló tendencia.

Porogi Dorka ezzel szemben olyan óvatos és finom megoldást talált, amely egyszerre újítja meg ezt a mindenki által ismert történetet, és tér vissza valamiféle shakespeare-i hagyományhoz. Az előadás nem akar nagy és formabontó lenni, mégis a körülmények szerencsés játéka, illetve a fiatal rendező józan és kreatív megoldásai révén ki- és elemelődik a megszokott realista kulcsban játszott előadásoktól. Ezen körülmények közül talán a legelső az alkotók rendelkezésére álló tér. Ez a Rómeó és Júlia ugyanis a várttal ellentétben kistermi előadásként született meg. A rendező és díszlettervezője, Kupás Anna, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős diákja olyan díszletet hoztak létre, mely funkcionális jellegét a Shakespeare korabeli színpadoktól örökölte, leste el.  Jeltelen, szinte kortalan tér, mely csak apró jelzésekkel teszi lehetővé a gyors váltásokat, s így az előadás megújította a shakespeare-i szókulissza hagyományát. Itt válik fontossá a narrátor/ herceg figurája (Meszesi Oszkár), aki minden jelenet elején tisztázza, hogy hol és mikor is vagyunk éppen a cselekmény alakulását tekintve. Alakja tökéletesen illeszkedik az előadás dramaturgiájába.

A kis tér másik hozadéka bár nem a díszletet érinti, mégis tovább szövi a szálakat a shakespeare-i hagyomány és a jelen színháza között. A szerepösszevonás Shakespeare korában megszokott és teljes mértékben technikai okok miatt alkalmazott jelenség volt. A ma színháza egyre gyakrabban nyúl vissza ehhez a hagyományhoz. Ennek oka ma már nem pusztán technikai, sokkal inkább dramaturgiai és értelmezésbeli. Porogi előadásában a szerepösszevonások részint technikai megfontolásúak (kis térben sok színészt mozgatni lehetetlen és zavaró), részint az értelmezés új dimenzióit sejtetik.  A társulat két legsokoldalúbb színésze, László Csaba és Bányai Kelemen Barna is több karaktert játszik az előadás alatt. A szerepösszevonások érdekessége ebben az esetben, hogy mindkét színész egy Capulet és egy Montague pártit is alakít. László Csaba Tybalt-ja keménykezű, nagyon élesen megformált figura, míg a szintén általa játszott Lőrincz barát és Patikus sokkal szelídebb karakterjegyeket mutat. Bányai Kelemen Barna esetében is hasonló a helyzet. Mercutio és Párisz szerepét osztották rá, és míg Rómeó barátja nagyszájú, erős, de a végletekig hűséges karakter, addig Párisz, gyenge és talán kicsit ostoba szépfiú marad csupán. Érdekes, hogyan kapcsolódik össze egy színész által több karakter. Míg László Csaba esetében Tybalt a halál és a gyűlölet megtestesítőjévé válik, Lőrincz barát pedig az élet ígéretével kecsegtet, addig Bányai Kelemen Barna mindkét férfi figurája „másodhegedűs” Rómeó mellett, csak más-más nézőpontból.

Porogi Dorka és csapata a korabeli színházi hagyomány és a ma dramaturgiáját ötvözve hozta létre ezt az előadást. Úgy közelítette egymáshoz a két világot, hogy közben folyamatosan távolította.  Lényegében ugyanaz válik az előadás erősségévé, ami a gyenge pontja is egyben.  Az előadás dramaturgiája és a szöveg dramaturgiája néha egymást rontja, ettől nincsenek valódi csúcspontjai az előadásnak. Bár a csapat a legújabb fordítások alapján dolgozott, a szöveg jobb meghúzása talán segített volna ezen a problémán. A közel két és fél órás előadás alatt a történet (nem beszélve a színészről vagy a nézőről) kifullad. Az erősebb és hangsúlyosabb hatás érdekében nem ártana jobban kézben tartani.

Mindettől függetlenül, ahogy azt már fentebb is említettem, az előadásban nagyon finoman, de ugyanakkor biztos rendezői kézzel van megteremtve az a középút, ami nem csak aktualitássá, de élvezhetővé és nézhetővé teszi az előadást. Kiragadja a szöveget a történet idejéből, maivá, de legalábbis a jelenhez sokkal közelebbivé hozza, egy olyan korba helyezi, amelyben a Shakespeare szövegében megfogalmazódó generációs különbségek még inkább kihangsúlyozódhattak. Bár szokássá vált azt mondani, hogy a nagy angol szerző szövegei kortól, vagy társadalmi, politikai berendezkedéstől függetlenül mindig tudnak újat nyújtani, ezen sokat segít, ha olyan rendező kezébe kerül a szöveg, aki látja is mögötte azt, amitől az maivá lehet.  Mert miről is szólhat ma ez a történet? Két tizenéves szerelméről? Talán, de ennél sokkal inkább arról a szakadékról, ami elválasztja egymástól a családokat, a generációkat.  A hagyományokkal való szembefordulásról (a fiatalok) és a hagyományok vak követéséről (a két család generációk óta tartó gyűlölködése). Éppen ezért a Tompa Miklós Társulat előadása nem olyan értelemben válik tragédiává, ahogyan akkor válhatna, ha (csak) a szerelemről beszélne. A rendező által kiválasztott színészek játéka és karakterformálása is azt hangsúlyozza, hogy ez a történet jóval túlmutat már a mindenki által ismert (és többnyire sajnos csak erről és innen ismert) szerelmi tragédián.

A bevezetőben említettem, hogy minden „rendes, nagy” társulat elmaradhatatlan kellékei minimum egy Rómeó és legalább ugyanennyi Júlia. Porogi okosan választott.  A címszerepre kiosztott színészek játéka visszahozza Shakespeare figuráinak komikumát, emberibbé teszi őket. Gecse Ramóna Júliája és Bartha László Zsolt Rómeója ijedt, lázadó, néha hisztis kamasz, akik még így, félig gyerek fejjel is hinni akarnak a nagy történetekben és a nagy szerelmekben. A rendező nem demiszticizálja az idők során hagyományossá vált karaktereket, csak emberibbé teszi őket és ezáltal megóvja a csöpögőssé válástól. Az előadás az utolsó képben aztán mégis a kivilágított üvegkoporsó képében „helyükre teszi” a két ikonikussá nőtt fiatalt, ezzel hangsúlyozva a szöveget és a két szereplőt övező (nem föltétlenül negatív értelemben vett) sztereotípiák létezését és talán létjogosultságát. A tragédia tragédia marad, ha a néző- és megközelítési pontok változnak is.

Nádasdy Ádám fordításában (Mészöly Dezső és Kosztolányi Dezső fordításának felhasználásával.) Rendező: Porogi Dorka. Díszlet-és jelmeztervező: Kupás Anna. Zeneszerző: Horváth Bálint. Szereplők: Bartha László Zsolt, Gecse Ramóna, László Csaba, Bányai Kelemen Barna, B. Fülöp Erzsébet, Tompa Klára, Tollas Gábor, Berekméri Katalin, Kovács Botond, Meszesi Oszkár, Galló Ernő, Benedek Botond, Barabási Tivadar, Ráduly Zsófia.