István Zsuzsanna: Flamencótól tánc-cirkuszig

Beszámoló a nagyváradi 5. Infinite Dance Festivalról
Borítókép: Agapé, PR-Evolution Dance Company. Fotók: Vigh László Miklós

Másmilyen a fájdalom a spanyol flamencóban és a kortárs táncban, más az öröm a magyar néptáncban és egy akrobatikus táncmozdulatban, és nem lehet ugyanúgy végignézni egy ókori görög drámán alapuló előadást, mint egy tánc-cirkuszt. Az Infinite Dance Festival mozgásban tartja a színpadot, a színház falait, a teret a színházépület előtt, a főutcát, a várost; minden érzelem a mozgásban van, a meg-megálló, mozdulatlan testben és a lendületben, ami újra mozgásba hoz. 

Összművészeti performansz, táncszínházi nevelési előadás, workshopok kötötték össze a nagyváradi Szigligeti Színház és tánctársulata, a Nagyvárad Táncegyüttes által ötödik alkalommal megszervezett táncművészeti fesztivál előadásait, amelyen több magyarországi, romániai és egy spanyol társulatot láthatott a közönség. A tánc, a koreográfia mint színház egy összetett, többrétű alkotás, aminek lehet lineáris narratívája, lehetnek szereplői és kidolgozott karakterei, egy adott történetszál nélkül is dolgozhat dramatikus elemekkel, vagy lehet egyféle költői színház, amelyben a lírai cselekvésben, mozdulatokban nyilvánul meg. A műfajilag változatos program különböző nézői attitűdöket várt el, nem volt elég egyetlen eszköztárat megfejteni és abban gondolkodni.

A bukaresti Contemporary Creative Dreamers, a budapesti Gangaray Dance Company és a PR-Evolution Dance Company is az emberiség válságba kerülésének témáját dolgozták fel kortárstánc előadásaikban, azonban mindhárom esetben másra helyeződött a hangsúly. A Contemporary Creative Dreamers The Last Raid of Humankind című előadásában az érintések hiánya az egymás iránti figyelem hiányára döbbent rá; csupán az egyszerre- és ugyanúgy történő mozgások teremtik meg az egységet. A másik személy észrevétele – majd később az érintés is – érzelemmentes, a kapcsolódás csak szükségszerű. A megkoreografált harci ütések mögött önmagukért küzdő embereket látunk; rövid, zárt mozdulataikat a stroboszkóp villanásai még töredezettebbé teszik, elnyújtva a küzdelem pillanatait. Az apokaliptikus hangulatot a mozgás mellett a földszínű jelmezek és a gépzene idézi elő, amelynek lüktetése a lassabb, ívesebb mozdulatokból is eltünteti az emberit. Az óra kattogása fokozza a feszültséget, az elektromos zene monotonitása és a koreográfia ismétlődése  képes fenntartani a nagy, végső pillanatra való várakozás érzését, azonban a küzdelem kiteljesedése elmarad. 

A Gangaray Dance Company előadása, az Agora I. viszont mintha maga a küzdelem csúcspontja lenne. A várakozó feszültség helyett a koreográfia az összehangolt, megtervezett harci mozdulatokat már éles helyzetben zúdítja a nézőkre – ez már a vége, a végének a vége. Nőket látunk katonaruhában, hasonló testalkatuk és mozgásuk egységet sugároz. Ebben a végső küzdelemben nincsenek előttünk férfiak, bármit is jelentsen ez. Az Agora I. dinamikus zeneileg és mozgásban is, és súlyát abban látom, ami ezt a magabiztosságot megtöri: a harci mozdulatokból imádkozásra lendülő karok tudatosítják, hogy ebben a küzdelemben nincsenek egyedül. Talán ezek az előadás legfontosabb mozdulatai, ahogy a fegyverfogás és az imádkozás kontrasztja egyre egyértelműbbé válik. A két előadás gondolati összekapcsolását maga a fesztivál is felajánlja, egy estén tűzve műsorra.

A PR-Evolution Dance Company Agapé című előadása a pantomimszerű karakterábrázolások mozdulataiban leplezi le az emberi hibákat, erkölcstelenségeket, a pszichológiai értelemben kategorizálható személyiségtípusokat. A zsarnokság a mozdulatra kényszerítésben, annak tanulhatósága a koreográfia vezetésének átvételében nyilvánul meg. Ahogy az egyik táncos a másik mozdulataiban csak magát szeretné látni, olyan, mintha a másikban csak saját magát tudná szeretni. A díszlet egymás mellett álló ajtajain ki-be lépnek a táncosok, akár életünkbe a furcsábbnál furcsább emberek, egymásra csúsztatva a jeleneteket és dinamikát adva a térnek. Az Agapé a reményre, az önzetlen szeretetre is rá akar mutatni, azonban ezt csak minimálisan érinti, de talán túl idilli is lenne a megemlítése anélkül, hogy azt az előadásban az egész részévé tennék. A három óriásbáb, testükön a szimbolikus jelzésekkel lehetnek akár a hibás jellemek megtestesülései is, számomra mégis emberfelettinek tűnnek, más világból érkezőknek, akiket hol emberszerűen jónak, hol emberszerűen veszélyesnek látok. A kidolgozott, változatos koreográfia, a mimika, a fények tudatos használata és a jelenetekhez illő zene összetettsége ellenére az előadásban mégis marad valami sejtelmes és megválaszolatlan, ami a nézőre vár, és ez az, ami végig fenntartja a figyelmét.

Az ember hibákat halmozó magatartása teljesen máshogy jelenik meg a spanyol flamencotársulat előadásában, amely a luxusvilág pompájában mutatja meg a sikeres, vágyak uralta, önimádó férfit, aki a nézőktől nőcsábászként és szerepéből kilépve, az előadás táncosaként is csodálatra vágyik. A hosszas zenei részek aránytalanul koncertszerűvé teszik a mozgalmasnak ígért előadást, továbbá a koncepció és a leírásban közölt igen izgalmas narratív szál hiánya miatt is inkább nevezném a Luxuria-t flamencoshow-nak, mint táncszínházi előadásnak. Flamencót táncoló spanyolokat látni Erdélyben viszont nem mindennapi, és a Barcelona Flamenco Ballet élőzenével kísért koreográfiája egy olyan atmoszférát teremt, ami számunkra ismeretlen, szokatlan lehet a férfitáncos buzdító tapsokkal, olé-kkal, az érzelmeket felnagyító mozdulatokkal; ismerősen hathat a cigánytáncok mozdulataival; és lenyűgöző lehet a megszakíthatatlannak és végtelennek tűnő, gyors ritmusú, speciális talpú cipő kopogásával és a vörös, fekete, arany színű női flamencoruhákkal.

A Nagyvárad Táncegyüttesnek egy kortárs- és egy néptánc előadása is szerepelt a fesztivál programjában. Ókori görög tragédiát szavak nélkül színpadra állítani merész vállalkozás, és ez az Antigoné esetében elismerést is érdemel. A Szophoklész tragédiáját feldolgozó koreográfia végig fenntartja a feszültséget, és vizuálisan is fokozni tudja az isteni akarat és az uralkodói törvény közötti ellentmondást. A mimika mellett ebben nagy szerepe van a zenének is, a többször felhangzó kórusos gépzene felerősíti a közöttük lévő kontrasztot. Az ősi rituálékban, szertartásokban használt bábok halott-helyettesítő funkcióját idézi fel a két halott testvér bábokkal való megjelenítése. Ezzel a mozgás terébe helyeződik a mozdulatlan test, az élettelen. Bár a fekete próbababák használata férfias izomzatukkal, hősies pozícióba merevedett testükkel elfogadható, látványuk és a velük való mozgás számomra leegyszerűsítik a jelenetek tragikumát, de magát a báb használatát kifejező megoldásnak találom. A felállított falak kiálló csövei közötti mozgás mintha megváltoztatná a tér gravitációs szabályait: a gyengédség és a küzdelem is más mozdulokban értelmeződik újra, és ahogy a meggyalázott, temetetlen test más és más helyekre kerül, az örök nyugalom bizonyossága vész el.

Nagyon fontosnak érzem a fesztivál programjában azt, hogy amellett, hogy a táncra bízta az emberi küzdelem, a fájdalom, a jellembeli és egyéni hibáink kifejezését, nem feledkezett el az emberi jóról sem, arról, hogy a táncban ott lehet a szerelem, az ölelés, az öröm, a mulatozás, az ünnep, a nevetés. A századforduló idején játszódó Boldog békeidőkben a Nagyvárad Táncegyüttes egy fényképész kisasszony és egy falusi muzsikus legény szerelmi történetét táncolják el: az egymásra találást, egymás elvesztését, és az örömöt, amikor mégis győz az igaz szerelem. A pár levelezésének is fültanúi lehetnek a nézők, ilyenkor a távolság megszűnik kettejük között, mintha a szavakban közelebb kerülnének egymáshoz. Nagyvárad hangulatát nem csak a kivetített régi fényképek idézik meg, hanem a koreográfia is, amelyben felismerhetőek a kávéházak, a város közelében lévő erdő és termálfürdő, a tömött villamossal való utazás kalandja, a kulturális pezsgés valamint a gazdag polgárok és a népi hagyományokat őrzők mindennapjai is. Zene, tánc és színészi játék teszik színvonalassá az előadást, amelyben a múlt századi fiatalos szerelem mintha épp akkor, körülöttünk bontakozna ki. Egyszerű történet, mégis magával tud ragadni, mert valóságosságát megerősíti az élőzene és a néptánc életöröme.

A Ion Luca Caragiale Nemzeti Színház- és Filmművészeti Egyetem Szeress öt percig című előadása egy apa nélkül maradt lány érzelemvilágát és viszonyait jeleníti meg, összemosva a valóság és a képzelet, az álomszerűség határait. Ezt a hatást a gyermekkort idéző hanghatásokkal, a zenével, a fényekkel és a koreográfiában felismerhető kapcsolatteremtésekkel és azok hiányával érik el. A Magyar Táncművészeti Egyetem Tánc határok nélkül című gálájában a diákok műfajilag váltakozó táncetűdeinek hosszú sora ünnepien hatott, egy estén láthattunk néptáncot, kortárs- és klasszikus balettet. A kortársbalett-etűdök esetében a kidolgozott koreográfiák rövidségük ellenére is történetszerűek, érzelemkifejezőek és egészként értelmezhetőek.

Az újcirkusz izgalmas terület, színházi eszközöket használva válik kifejezővé, annak tánccirkusz műfaja nem csak a színházat és a cirkuszt ötvözi – a táncban találja és teremti meg ennek a csodavilágnak a hangulatát. A Duda Éva Társulat Ramazurijában nincsenek konkrét cirkuszművészeti zsánerek: erőművészek, akrobaták, zsonglőrök, guminők, bohócok és élő állatok sincsenek, mégis ott vannak a koreográfiában, a mozgás jeleníti meg mindazokat az alakokat, akik miatt mégis cirkusznak érezzük azt, ami előttünk történik. Az akrobatikus és a kortárstánc elemeken alapuló koreográfia megdöbbent és lenyűgöz, hol magával ragad, hol pedig felfedezünk benne valamit, ami a mellettünk ülőnek talán teljesen mást jelent. A kerek gumimatracokat porondoknak láthatjuk; az apró foltos, nagy labdák, amelyeken a táncosok egyensúlyoznak, csillagokkal teli világoknak tűnnek, melyeket mintha meg kellene szelidíteni; a jelmezen jelzésszerű anyagdarabokat viselő nőket mozgásukban külön-külön madárnak, oroszlánnak, tigrisnek, majomnak láthatjuk, de manökenszerű megjelenésükkel talán egyetlen állatnak is, aki a kiszolgáltottság kényszere ellen küzd. Slava Polunin Snowshow-ból ismert sárga jelmezes, bohókás alakok a nagy labdák között jutnak eszembe, amikor líraian humoros jeleneteket látok. A két zenész az élő looptechnikával, az elektromos hegedű és a beatbox keverésével az előadás szerves részévé emelik a hangzásvilágot, akár absztrakt környezetet, akár dzsungelt jelenítve meg. A táncosok mimikájában, a pantomimszerű mozgásban végig jelen van és felismerhető az ember.

Az egyetemisták gálájának végén, ahogy lassan legördül a színház vörös függönye, a színpadot már nem, de a néptánc csoport cipőinek kavalkádját még látni, ahogy összegabalyodnak a lépések, a forgás, a ritmus, majd ahogy utána sem szűnik a zene, már csak hallani, ahogy a függöny mögött dobbannak a deszkán a cipőtalpak – ilyen végtelen a tánc.