Sebestyén Rita: Miért a Játéktér, a Mentor-program és az Otherness Project

A Játéktér 2022/4. számából
#10év

Tudunk-e eseményeket, élményeket vagy találkozásokat generálni, amelyek fordulat minőségűek?

Évtizedekig lavíroztam úgy, hogy a közepesnél gyengébben tudtam angolul. Viszont tele voltam szeretettel a nyelv iránt, és volt bennem valami fura magabiztosság is, amivel beszéltem és írtam. Nem lehetett lelőni, tényleg. Volt ott valami: egy közeg, sok történet, ami még várt rám, ebben egészen biztos voltam.

Családi barátunk a hetvenes években családostól lelépett Amerikába. Előtte évekig tanult határokon féltve átlopott angolkönyvekből. British Englisht tanult tehát, és nem amerikait, de ez senkit nem zavart. Később, mire olvasni tudó gyerekké nőttem, voltak Romániában is angolkönyvek a boltokban, még ha elvétve is. De abból akartam tanulni, amelyikből ő is tanult; aki elbúcsúzott tőlünk sok-sok éve, még csecsemő koromban, és aki végül szerencsésen megérkezett, majd savat lapátolt évekig Los Angeles-ben. Az ő fényes, kanárisárga borítású könyveiből bifláztam gyerekként lelkesen. A borító és a lapok selymes tapintására emlékszem. A rajzokra is: félig karikatúra, félig képregény; keménykalapos angol férfiak és kiskosztümbe szorított nők. Minden ruha térdig ér, minden üzlet cégére kifogástalan, és minden fán ül egy madár. 

Mire egyetemre kerültem, azt kérdezték, honnan szedem a régies fordulatokat, amiket használok, ki tanította meg a fonetikai jeleket, és úgy általában, hogyan mehetett ez az egész kiejtés-dolog ennyire félre? 

Felnőtt voltam, amikor találkoztunk, Los Angeles-ben. Még mindig ugyanabban a gyógyszergyárban dolgozott, ahol korábban savat lapátolt, most már aligazgatóként. Méltóságteljesen mondta, hogy övé a második hely a parkolóban. Úgy bólintottam, mint aki érti és érzi ennek a súlyát: mi több, mint akit érdekel. Mindenki úgy emlegette otthon, mint a megvalósult amerikai álmot. 

Párszor még találkoztunk, gondosan kitervelten, este, munka után, és nyitott levelezőlapon rögzítve a helyet és az időt. Szállásadó házigazdám, aki anno a Beatlesszel járt életében először Londonban (ez egy másik történet, ne csapjunk bele), tele szájjal nevetett a körülményeskedésen. Nekem mindegy volt, mert nekem minden annyira új volt, hogy hat hétig alig aludtam, az agyam folyamatosan járt, és az ottlétem minden eleme szürrealitásban lebegett.

Melankolikus volt, magányos és mélyen megtört. Álltam vele a Hollywood felirattal szemben, sétáltunk a hírességek sétányán, a csillagoson, aminél eklektikusabb, koszosabb utcát addig nem láttam (azóta igen), és voltunk igazi hollywoodi moziban, ahol a kifinomult és cinikus közönség hangosan kiröhögte a bemutatón a Crouching Tiger Hidden Dragon című filmet. 

Vicceket mondott, félig magyarul, félig románul, a hatvanas-hetvenes évekből. Fiatal felnőtt énem mélyen elítélte egy csomó bumfordi jópofaságát. 

Kicsit tényleg megszorult a torkom, amikor hathetes Los Angeles-i kirándulásom végén felajánlotta, hogy kivisz a reptérre, és rossz stílusban, giccses hollywoodi filmesen visszanéztem rá. Belém ütött az intuíció vagy inkább projekció, hogy ez a történet az időben később elhelyezve egyszer csak fontos és sorsfordító lesz, és semmit nem értek még ebben a pillanatban. 

Nagyon sok további év telt el. Mélyen kíváncsi lettem erre az emberre és a történetére. Kerestetni kellett, mert a gyógyszergyár, ahol aligazgató volt, már nem őrzi a jelenlegi tartózkodási helyét. Nem találtam meg. 

Szóval hogyan tudunk fordulat értékű eseményeket, találkozásokat, élményeket generálni?

London, 2022. szeptember 9.
Fotó: Töltési Lujza