Demény Péter: A dolgos napraforgó

A Játéktér 2022/4. számából
#10év

Harminc éve vagyok szerkesztő. 1995-től dolgozom ebben a szerepkörben, és kezdettől világos volt mindenki számára, hogy én nemcsak és nem is elsősorban a vesszőkitevő szerkesztő leszek – nem gúnyból mondom, rég a fejembe ragadt Matei Călinescunak Dan Petrescuról, a Polirom munkatársáról írt epitheton ornansa: „mare cititor cu lupa și scalpelul”, s a szakmában azokat tartom a legnagyobbra, akik ehhez is remekül értenek –, hanem a szervező. Persze egyiket sem lehet külön, elszigetelten csinálni, ennyi év alatt még kevésbé.

A Kriterion szerkesztőjeként kezdtem, a Krónikánál folytattam, aztán az Erdélyi Riportnál, majd a Polisnál, s most már tizenakárhány éve a Látónál dolgozom. De voltam a Játéktérnél is – ez az időszak különben, fájdalom!, nem tartozik legszebb emlékeim közé –, és majdnem húsz éve szerkesztem a Prospero könyvei című sorozatot.

Hogy miért nem tartozik? Mert megérhettem, hogy kolléga lévén mégsem jelent meg a szövegem. Valamilyen fura meggondolás alapján nem került be a számba, s én, aki amúgy is két lovon ültem (már a Látónál dolgoztam), ezen nagyon megbántódtam. Ma már úgy gondolom, és nemcsak ennek az élménynek köszönhetően, hogy akkor nem az én utamon mentem.

Szóval a szerkesztés nálam folyamatosan edzésben volt, s ahhoz képest, hogy annak idején mi mindent nem tudtam, ma már sokkal inkább ki vagyok kupálódva, még ha olyan könnyed magabiztosságot, mint amilyen a Dávid Gyuláé vagy a Réz Pálé, soha nem is fogok tudni megszerezni.

De a szerkesztésnek bizonyos értelemben mégiscsak a vesszők és a mondatok lejtése a legkönnyebb része. A legnehezebb és a legszebb: a szerzők. Nemrég Máramarosszigeten jártam, mert annak idején, még a Kriterionnál, egy Fábri Sándor nevű úr verseket küldött, és én levélben válaszoltam neki. A levelet egész életében emlegette, úgy halt meg, hogy valamiképpen örökül hagyta a családjára, nehogy elfelejtsék, és a család meghívott posztumusz kötetének bemutatására.

Ez a szép része. Meg kezdő költők párás tekintete, fordítók hálás kézrázása, egy mondat arról, hogy ha én nem vagyok, XY soha nem lett volna író, a színésznők és színészek ragyogó szeme, már akié. Vitályos Ildikó barátságát a Prosperónak köszönhettem, László Ferenc barátságát annak, hogy a Kriterion szerkesztője voltam, a Balázs Imre Józsefét pedig, amelyről nem tudok elég szépen szólni, szintén.

A „már akié” nem a gonoszság, hanem egyrészt a valóság, másrészt a fájdalom. Az ember óhatatlanul vét bizonyos hibákat, és egyes emberek esetleg úgy érzik, szándékos volt a gonoszsága, mások pedig ebben a meggyőződésben mennek el. Sajnálom, hogy Varga Vilmos például így érezte, és még csak ártatlannak sem mondhatom magam. 

Hogy most már a gyakorlat gyakorlatiasabb oldaláról is szóljak, a Prospero könyvek megszerkesztése például azzal kezdődik, hogy kijelölöm vagy elfogadom az illető alanyt. Valaki jön, és azt mondja, ő írna Albert Annamáriáról, Miske Lászlóról vagy bárki másról, én pedig azt mondom, rendben. Mondtam már nemet, de az igen aránya elsöprő. Vagy nekem jut eszembe, hogy Temesvár mennyire el van hanyagolva, és akkor felkérek szerzőket, hogy írjanak Szász Enikőről vagy másról.

De nem kérhetek fel akárkit. Csíky András azt mondta az első fiatal lányról, akit hozzá küldtem, hogy „ne olyan legyen, akinek a számára Budapest ostroma annyira messze van, mint a mohácsi vész” – végül Köllő Kati mellett állapodtunk meg. Olykor ráfaragok a választásomra, az illetőről kiderül, nem tud kérdezni, nincs humora, vagy feszült viszonyba kerül az alannyal. Visszalépni nagyon nehéz, magyarázni hiábavaló, végig kell tehát taposni azt az utat, amelynek a végén mégiscsak megjelenik a könyv, s az már közös öröm, bár a könyvbemutató még mindig bizonyulhat kálváriának.

Megvan a szerző, indulhat a munka. Amikor befejeződik, többnyire eléggé lepkebáb-állapotban levő kéziratokat olvasok. Időnként az egész kéziratot át kell hangszerelnem, mondatról mondatra újraírnom, mert legtöbben nem veszik észre, hogy ami a diktafonban remek, az a papíron silány. 

De ki írja az előszót? 2004-ben, amikor a sorozat indult, még hellyel-közzel voltak olyanok, akiket bátran felkérhettem erre. Ma már alig vannak, és akadt már rá példa, hogy igen kellemetlen pillanatokat kellett megélnem amiatt, mert visszautasítottam egy borzalmas előszót.

Az előszó is megvan, kezdődhet a függelék összeállítása. Mindenki beküldi, de mindig van szerkesztenivaló rajta. Tavaly még egy sillabuszt is fogalmaztam, hogy világos legyen a lista struktúrája (a szerep, az előadás szerzője, címe, rendezője, a bemutató időpontja) – mondanom sem kell, teljesen fölöslegesen.

Miután zöldágra vergődtünk alapos és módszeres segítőmmel, Szikszai Attilával, az Ábel Kiadó munkatársával, akkor nekieshetünk a fényképeknek és azok aláírásának. Mindez elég gyakran idegbajjal és gyomorfekéllyel járó művelet, nem beszélve az iszonyú telefonszámláról.

Ez tehát a Prospero. A Látó már jóval egyszerűbb: itt csak írnom kell valakinek, aki elküldi vagy nem, és esetleg azt reméli, megajándékozom egy nívó-díjjal. A szöveg szerkesztése is könnyebb, elég ritkán akad dolgom mélydilettánsokkal. De egy-egy különszám szerkesztésekor rengeteg levelet kell írni, mindenkinek mindent elmagyarázni a terjedelemtől a határidőig, sürgetni és megdorgálni, ha hosszú lett, szabadkozni a honorárium késlekedése miatt, tombolni az írás késlekedése fölött. Aztán nivellálni: lapszámbemutatókor nem ildomos mindezzel előhozakodni, végeredményben a mesterség kockázatához tartozik. Minden szerző pompás és színvonalas. És ha mégis szóvá teszem, mert rejtek magamban egy elefántot, akkor megkapom érte a magamét.

A szerkesztő feladata egyébként a „szereposztástól” függően is változik. A Prosperónál kezdettől az egyedüli felelős voltam, én találtam ki, én vittem át a Korunkhoz, amikor úgy éreztem, nincs már hazája, onnan az Ábelhez, amikor a Korunk fáradt el. Majdnem egyeduralkodó voltam és vagyok, ennek minden örömével és nyűgével. A Látónál azonban egy többtagú szerkesztőség szabályainak vetem alá magam, kollégáimtól is kapok más író küldte esszét – ezt a rovatot szerkesztem –, az Arany- vagy Ady-számot természetesen nem egyedül szerkesztettem, a lapszámbemutatókat sem egyedül tartom. Azt viszont egyedül döntöm el, hogy mondjuk Temesvárról kit kérek fel mire, mert lassan – ez is érdekes jelenség – egyedül maradtam, aki legalább A Hét évkönyveiből hallott az egykori jelentős színházi emberekről. És egyedül viszem el a balhét azért, hogy ebben a megromlott politikai közegben ki haragszik kire, és miért nem tudja elfogadni a könyv megjelenésének a gondolatát sem.

Szóval a szerkesztő szép feladatot végez, amelyért olykor nagy dicsőséget hajt be, máskor nagy árat fizet. A költők egy része áldja a nevét, más része átkozza – például egy másik máramarosszigeti költő nem jött el a Fábri Sándor kötetének bemutatójára, talán azért, mert annak idején, kezdő szerkesztő koromban, visszautasítottam egy kéziratát. 

De van egy személyre szabott feladata is. Bizonyos dolgokban nagyon rugalmasnak kell mutatkoznia, másokban nagyon határozottnak. Mindennapi harc dúlt közöttem és egy úr között, aki sajnos már eltávozott az élők sorából, s aki egyáltalán nem értette, hogy a kézirat előkészítésének fázisait (leadás a kiadónak, szerkesztés, tördelés, korrektúra, leadás a nyomdának) nem jó összemosni. Ezer levelet kaptam tőle, melyekben mindig olyan megjegyzéseket olvashattam, hogy „lilával írtam be”, „kékkel írtam be” stb. Hiába magyaráztam, hogy ez kockázatos, egyszerűen nem fogta fel a dolog súlyát.

Másfelől mégis jól tettem, hogy nemcsak interjú formájú kéziratokat vállaltam a Prosperóban, és azt is, hogy nemcsak olyan esszéket közlök a Sétatérben, amelyek az én ízlésemet tükrözik, vagyis olyanokat, amelyek valóban esszék, és nem tárcák vagy tudóskodó tanulmányok – ez utóbbiaktól a hideg is kiráz, mégsem tudok szembeszállni egy világjelenséggel.

De őrzöm magamat, azt a műveltséget, amelyben felnőttem, és azt az érdeklődést, amelybe beleneveltem magam. Ezért aztán követem a más irodalmakat, főleg a románt, de az angolt is, és fordításokkal gyarapítom a rovatot vagy azt, amibe dolgozom még. Szóval olyannak is kell lennem, mint valami dolgos napraforgónak. És minden nehézség ellenére ezért szeretem.

Fotó: Ema Cojocaru