Caligula a Szkénében

Több mint negyedórát késett, de nem izgatta magát. Tudta, megvárják a kezdéssel. 

Semmi kis színház volt, páholy nélkül, kényelmetlen irodai székekkel. Neki középre persze beállítottak egy karfás fotelt, amikor nem sokkal korábban üzent: megtekinti az előadást.

Jószerével el sem helyezkedett, máris kialudtak a fények. Bosszantotta ez a fene nagy kapkodás.

Feketébe öltözött férfiak ágáltak a színpadon, a rágóját unottan a fotel aljára ragasztotta. Örült volna, ha egy-két formás színésznő is akad köztük. Csalódottan állapította meg: alighanem egyedül fog hazamenni.

Jobb híján a díszletet bámulta, a nyersfa ládákra helyezett furcsa női szobrokat. Az egyik életnagyságú papírmasé figura fedetlen, előremeredő csöcsökkel. Ez kedvére volt.

Mindeközben a címszereplő, egy cingár, sötét pasas folyvást holmi zsidókkal egyezkedett, akik szartak teljesíteni a császár parancsát. Az a szakállas meg képtelen volt fölnőni feladatához. Csoda-e, hogy elvérzett a Birodalom, ha ilyeneket raktak pozícióba?

A helytartó két segédje ezalatt azon vívódott, hogy beárulja-e a főnökét az uralkodónak. A nép egyszerű fiaiban köztudomásúlag nem lehet megbízni. A fiatalabbik ráadásul valami bevándorlóféle volt. Nohiszen. 

Csak akkor derült fel némiképp, mikor a segédeket a kopasz, szemüveges küldönc javaslatára kivégezték. Ekkor elismerően bólogatott; elengedhetetlen a kemény kéz, ezt ő is tapasztalatból tudta.

Odafönt a színpadon Szíria kormányzója még mindig képtelen volt dönteni, kinek az akarata felé hajoljon. Micsoda puhapöcs! Lábával rosszallóan dobolt a nézőtér deszkapadlóján. Hol van ilyenkor a császár, amikor a Birodalomnak szüksége volna rá? Caligulát olyasfélének képzelte, mint jómagát; megtermett, szexin kopaszodó, határozott férfinek. Lám, a siránkozó zsidók aranyát is milyen ügyesen zsebre rakta. Gondolatai a tengerentúli befektetők felé kalandoztak, akikre a Palota melletti beépíthetetlen területet próbálta rásózni.

Megint a kopasz futár csörtetett be a jelenetbe a hírrel: Caligula halott. A császárt szitává szúrták a saját emberei. Baszki. A saját emberei. Ráadásul ezt még külön ki is kellett hangsúlyozni. Egyszerre az a benyomása támadt, hogy a színpadról eltűntek a Petroniusok, Deciusok. Már csak a színészek álltak ott, és mintha mindannyian őt nézték volna. Egyenesen őt. Hirtelen szűk lett a fotel, kényelmetlenül feszengett: ilyesmit nem volna szabad még szóbahozni se! Egyáltalában ki talál ki ilyen marhaságot? Székely? Melyik is az a Székely?

Mire úgy ahogy összeszedte magát, a teljesen begolyózott helytartó már karjaiban egy uborkásüvegbe zárt csecsemővel rótta a köröket. Erről eszébe jutott, mennyire utálja az alternatív művészetet. Legalább a zene tűrhető volt. Egész jó.

A színpad hirtelen elsötétedett, és ő újra magán érzett minden tekintetet. Hosszan kitartotta a szünetet, aztán, mint akit mérhetetlenül fáraszt az egész felhajtás, kényeskedve elengedett három rövid csattanást. A nézőtéren feldübörgött a taps. 

A szereplők még meg se hajoltak, testőre máris mellette állt, a kabátjával és a tiszteletteljes kérdéssel: indulhatunk, Elnök úr?

Székely János: Caligula helytartója / Vádli Alkalmi Színházi Társulás – Zsámbéki Színházi Bázis – Füge Produkció, Szkéné Színház
Bemutató időpontja: 2011. július 8.
Rendező: Szikszai Rémusz
Díszlettervező: Varga-Járó Ilona, Szikszai Rémusz
Jelmeztervező: Papp Janó

„színház az egész kritika” (jelige)