Amiről szívesen olvasnék

Színház. Mi is a színház? Egy egyszerű civil embernek egy színészekkel, díszlettel, fényekkel és hangokkal pillangósig telepakolt színpad. Esetleg fel-felmerül benne a rendező személye is, de egy ember, aki kicsit sem szakképzett, ennyivel le is zárja magában a színház fogalmát. Ez természetes, hiszen a színháznak épp az a célja, hogy a reflektorfényen kívül a néző ne lásson bele a sötétségbe, mert a végtermék a fontos, nem? Mint egy gyárban: a munkásokra, a gépekre, a fogaskerekekre senki sem kíváncsi, vagy csak azt hisszük, hogy senki sem kíváncsi?

Az idei nyaram legmeghatározóbb élménye a Székesfehérváron már hagyománnyá vált Koronázási Szertartásjátékokban való részvétel volt. A sorozat utolsó előadása, a tizedik, azaz az Árpád-ház ,,Utolsó aranyágacskája”, III. András életének bemutatása egy óriási színpadon, százhúsz tagos stábbal, élő zenekarral, egy nagyszerű rendezővel, Dr. Szikora Jánossal és egy ezerhatszáz férőhelyes nézőtérrel igazi késztetést indított meg bennem világgá kürtölni, ám nem is maga az előadást, hanem azt a háttérmunkát, amit testközelből figyelhettem meg közel három héten át. Hogy miért? Mert így a színház direkt/indirekt módon felhelyezett piedesztáljáról elérhetőbbé, emberibbé válna talán. 

Szívesen olvasnék a színészek óráiról, amelyet a jelmeztervezőknél és öltöztetőknél töltöttek a ruhák testreszabása miatt, vagy maga a jelmezek megalkotásáról, szívesen olvasnék a kort megidéző frizurákól, hajépítésekről, melyek bonyolult módón, de mind a három előadáson helytálltak. 

Mint néző, kíváncsi lennék, hogy egy előadás alatt a különbőző szerepeket betöltő emberek mit meg nem tesznek azért, hogy mindenki a tökéletes időben, a tökéletes kinézettel, a tökéletes helyen felkerüljön a színpadra. Elmosolyodnék, ha olvasnék az öltöztető szemszögéből az én személyes gyorsöltözésemről, amely során IV. Béla feleségéből, Laszkarisz Máriából változom pillanatokon belül apácává elég sok ruhadarabot és kiegészítőt lecserélve. Nagy érdeklődéssel követném az olyan beszámolókat is, amelyekben arról mesélnek, milyen rögtönözni, ha egy-egy nadrág vagy felső nincs meg, vagy milyen helyben elszakadt ruhákat két perc alatt a takarásban, sötétben megvarrni.

A színpadon két négyméteres ledfal is mozgatva volt, amelyeket olyan műszakis emberek toltak, akik például a táncosoknak kiadott ,,vigadalom van, gyerekek!” utasítást komolyan véve bohócorrot vettek fel, hogy a tánckar arcán megjelenő mosoly ne erőltetett legyen, hanem jóízű, ha rájuk pillantanak. Ám, persze, a komoly dolgok is érdekelnének. A ,,ledesek” ugyanúgy rá vannak kényszerítve a maximális koncentrációra, méghozzá folyamatosan, nem úgy, mint akármelyik színész, hiszen ők tényleg mindig a színpadon vannak. A ledfalat végszavakra kell szét- és összetolni, és ha ők nem figyelnek, akkor abból tényleg látványos baki születne. Ezt az egészet vajon ők hogy élték meg?

Érdeklődve követném annak a tervezőnek is a beszámolóját, aki megvalósította a színpad szerkezetét, amely bemérten pont ugyanazon a helyen épült fel, mint az eredeti bazilika, amelyben a koronázások is történtek, és ez a mozzanat az előadásban, elméletileg centire pontosan ugyan ott is van végrehajtva. A színpad maga egy templomot idéző kétszintes építmény, amelynek megvilágítása is napokon keresztül tartó munkát igényelt. A világosítók is tudnának mesélni arról, hogy hogyan zajlott minden egyes jelenet megvilágításának folyamata. A fény iszonyatosan nagy erővel bír, hiszen a hangsúlyozás fő eszköze. Kíváncsi lennék, hogy a vezérpult mögött ennek az irányításának a hatalmában lenni milyen érzés. Vagy emlékezetes sorok lennének azok is, amelyekben arról mesélnének, hogy az éjjeli világításokon a műszaki stáb állt be a színészek, és főleg a tánckar helyére szimulálni őket, ám a hitelesség kedvéért a pontos koreográfiával együtt.  

Az augusztus 26-i premier után a székesfehérvári Vörösmarty Színházba sietve, a jelmezeimet cipelve meg-meghallottam a főúton sétáló nézőket. Meglepően sok ,,Vajon hogy…”-gyal kezdőttek a mondatok. Egy lelkes házaspár azt próbálta kitalálni, vajon hogy mertek a táncosok esőcsepergés után a vaslépcsőn táncolni. A válasz cipőtalpra ragasztott ragtapasz lett volna. Ekkor kezdtem el azon agyalni, vajon mennyi ilyen kérdés születhet meg annyi nézőben, és főleg azon, hogy miért ne kaphatnának rájuk választ? 

Hazudnék, ha azt mondanám, nem is tudom, kivel tudnék elkezdeni egy ilyen interjúsorozatot, mert számomra a legérdekesebb és leglátványosabb erőfeszítést a színpadi asszisztensek tették, akik mindenért feleltek. A próbák folyamán walkie talkie-val kommunikáltak egymással, az egész műszaki stábbal, illetve a rendezővel. Mindent nyomon követtek. Nagyon érdekelne, nekik mi volt a legnehezebb, legemlékezetesebb pillanat, jó, persze, a táncosok előadás alatt való lesérülésein kívül, melyet a takarásban orvosoltak villámgyorsan. A színpadi asszisztensek voltak azok, akik a rendezővel együtt átlátták a szípadon történő dolgokat, ám a színpad szerkezeti és műszaki állapotát is folyamatosan ellenőrízték, mindenttudóknak neveztem őket, és úgy gondolom sokkal nagyobb figyelmet és elismerést érdemelnének. 

Egy-egy darabról írt kritika mellett, úgy gondolom, hogy igazán elférne, csak a fűszerezés kedvéért, egy-egy interjú, akár a stáb tagjaival vagy épp a színészekkel pár kulisszatitokról, bakiról, a munkafolyamatról, az érzésről. Igen! Az érzésről, hiszen olyan ritkán van szó az egyszerű nézők körében egy alakítás nehézségéről, vagy pontosabban, feltesszük-e a kérdést, hogy mit érez a színész alakítás közben? Hogyan zajlik le benne az a másfél, két óra? Nem, mert az összkép túlságosan nagy figyelemelterelő, és azt hiszem, nekem személyesen, egy ideje máshol is megvillan a reflektorfény. Mondanám, hogy ez csak a színházi szakkepzettség utáni vágy miatt történik, de úgy gondolom, a színház igenis megérdemli azt, hogy az emberek belelássanak jobban, hogy tudatosuljon bennük, merre is kell pontosabban a tiszteletük irányuljon, hiszen a színház nem csak egy színpad, hanem a ház legeldugottabb sarka is fontos fogaskereke a működő gépezeteknek. Virginia Woolf Richard Dalloway-e gondolta úgy, hogy ,,rendes embernek nem is szabadna Shakespeare szonettjeit olvasni, mert ez olyan, mintha a kulcslyukon hallgatóznánk”, de mi van akkor, ha egy ember elméje a záron, a kilincsen túl a házba is berontani kívánna?

 Stan Lilla-Aliz