Simó Emese: Háromszázhatvan fok (II. rész)
A Játéktér 2022/1. számából
Borítókép: Dmitrij Matvejev
I. rész
Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Film Karának doktori iskolájában már második éve folytatott doktori kutatásom témája A pszichodráma és színészet kölcsönhatásai, avagy újfajta megközelítések a kortárs színjátszáshoz. Míg kutatásom első évében az elméleten és a témám leszűkítésén volt a hangsúly, a második évben tudatosan a gyakorlati tudásra fókuszáltam. Mindennek következtében sikerült befejeznem egy 150 órás pszichodráma önismereti képzést a budapesti Magyar Pszichodráma Egyesületnél, ennek folytatásaként elkezdtem a pszichodráma vezetői képzés következő szakaszát, a pszichodráma-asszisztensi képzést, melyet a romániai Societatea de Psihodrama J. L. Moreno nevű egyesületnél dr. Bakk-Miklósi Kinga és dr. Albert-Lőrincz Enikő pszichoterapeuták vezetésével folytatok. Színházi szempontból kutatásom gyakorlati oldalát Tomi Janežič színházi rendező egyik színházi munkájának követése, a Vilnius Városi Kis Színházban való hospitálásom jelentette. A Lithuanian Academy of Music and Theatre közreműködésének köszönhetően részesülhettem egy Erasmus+ kutatási ösztöndíjban, melynek során végigkövethettem az említett alkotókkal való, közel öt hónapos (a járványügyi helyzet miatti megszakításokkal és időpont-eltolódásokkal inkább másfél éves), intenzív színházi próbafolyamatot. A közös munka A. P. Csehov Ványa bácsi című darabjának feldolgozásáról szólt, melynek bemutatója 2021. június 16-ára volt kitűzve. A próbafolyamat alatt részese voltam a rendező kreatív stábjának is, így a próbán kívüli szakmai beszélgetéseken szintén részt vettem. Feltett célom volt próbanaplót vezetni. Hosszú távú tervem a Hová bújnak a pillangók, amikor esik? c. próbanaplóm részletes feldolgozása és megjelentetése[1].
2021. július 7.
Úgy zökkennek vissza a színészek a próbafolyamatba, mintha abba se hagytuk volna. Mindenki nagyon emberi a színpadon. Nem színészeket látunk gondolkodni, hogy hogyan is épült fel a jelenetet, vagy emlékezni, mit és hogyan csináltak, hanem azonnal a drámában meglévő helyzetben vagyunk, és látjuk benne a szereplőket létezni.
Látjuk Szonyát, ahogy igyekszik imponálni a doktornak. Bátortalanul és tökéletlenül elénekel egy dalt, ami épp a hamis hangoktól lesz tökéletes. Mert felvállalt. Itt minden esetlenség, minden hiba felvállalt.
A legfontosabb, hogy a színpad egy játszótér. A színészek bármikor bármivel játszhatnak.
Mintha improvizáció lenne az egész.
A rendező arra kéri a színészeket, hogy ne csináljanak úgy, mintha két különböző világban lennének. Mindannyian látjuk, hogy együtt vannak, egy helyen, a színpadon.
#napitomi:
„We should be able to shift the inner tempo.” (Képesnek kellene lennünk belső tempónkat váltani.)
Ebben a drámában mindegyik szerepben megtalálható a bohóc esszenciája. Nem imitációként, hanem archetipikusan értve. Csehov egy lúzer szereposztást írt. Minden karakter hajlandó valami kellemetlent magára vállalni, hogy felszabadíthassa a nézőt alóla. Mint Chaplin archetípusa. Ez egy bohócszereposztás. Mindenki szerencsétlen, de szerethető.
Fontos, hogy nyílt lapokkal játsszunk. Nem kell sem komédiát, sem drámát játszani, csak egyszerűen mindent felvállalni, ami a darabban és a szereplőkben van. Ettől lesz igazán vígjáték. És Csehov vígjátékokat írt.
#napitomi:
„Megható tud lenni, ha olyan színészeket látunk, akik mindig rendelkezésre állnak. Ettől lesz jelentőségteljes a színház. Ha olyan színészeket látunk a színpadon, akik mindent birtokolnak, mindennel tisztában vannak, ami a színpadon történik, készek bármikor bármire reagálni.”
2021. július 9.
Ványát látjuk egy elnyűtt AC/DC-s pólóban, hosszú, kócos, összekötött hajjal, mint egy lecsúszott rocker agglegény. A harmadik felvonás eleje egy teljes térátrendezéssel kezdődik, amit a szereplők hajtanak végre a Professzor kérésére. Ványa nem segít, csak kommentál és panaszkodik, hogy miért kell még mindig „ennek az idiótának”, azaz a Professzornak a szolgálói legyenek. Egyik kedvenc jelenetem Szonyának a hidegrázós, megható monológja, miközben a Doktor előtt levetkőzik. Teljesen kiszolgáltatottá teszi magát, csak hogy megmutassa érzéseinek őszinteségét és tisztaságát. Közben többször is megismétli, hogy egyáltalán nem veszi őt észre a doki. A Doktort játszó színész egy darabig nézi, aztán kifejezéstelenül távozik a színpadról.
Az a folyamatosan megújuló, céltudatos játékosság, ami a Doktort játszó színészben van, számomra fenomenális. A közel öt hónapos próbafolyamat alatt egyszer sem láttam ugyanazt tőle, miközben soha nem tér el a lényegtől, nem játszik semmi olyat, aminek ne lenne az adott helyzetben helye. Ha meg kell ismételni egy jelenetet, azt is mindig úgy játssza, mintha most csinálná először. Mindig a jelenben van, figyel a partnereire, és a nézők figyelmét is folyamatosan kézben tartja. A sírástól a nevetésig az egész érzelmi skálát képes bejárnia velünk, nézőkkel együtt. Kiszámíthatatlan, folyamatosan meglep, és olyan könnyedséggel vált a mély dráma és a humor között, hogy csupán az ő játékát követni már eleve katartikus.
A Ványát játszó színész is tökéletes erre a szerepre. Szerintem Csehov nagyon örülne, ha látná őt a színpadon. Pontosan azt hozza, ami meg van írva. Látunk egy esetlen, keserű, nevetséges, vicces, szomorú, kiszolgáltatott lúzert, és közben mindezekkel együtt a legszerethetőbb karaktert. Mint egy szerencsétlen bohóc. Nagyon tudunk empatizálni vele. A színész pedig a litván Mr. Bean. Öreg bohóc, aki szintén mintha folyamatosan improvizálna. Nála semmi sincs rögzítve, és hihetetlen dolgokat csinál, amikor ihletett állapotba kerül. Szomjazunk a játékáért, mintha minden, amit csinál a színpadon, az egy nem mindennapi mutatvány lenne. A Doktort játszó színész nagybátyja. Két generáció, két őstehetség, ugyanarról a gyökérről. Ha őket egy jelenetbe tesszük, az örökkévalóságig nézhetnénk játékukat anélkül, hogy megunnánk.
A Szonyát játszó színésznő is egy örök bohóc. Nagyon szép párost alakítanak Ványával. Teljesen felborítja a színésznőkről alkotott sztereotípiákat. Csúnya és gyönyörű, játékos és szigorú, határozott és esetlen, kiszolgáltatott és érzékeny, férfias és nőies, vicces és drámai egyaránt. Robbanó energiája van, és egészséges önreflexiója. Figyel, meghallgatja a külső visszajelzést, és könnyen, illetve gyorsan adaptálódik.
Az az egyszerűség, pontosság és természetes szépség, ami a Jelenát játszó színésznőben van, a legtitokzatosabbá teszi őt is és a karakterét is. Tetszik, hogy nem úgy mutatjuk meg Jelenát, ahogy a többi szereplő látja, hanem sokkal átlagosabban. Mégis kívülálló marad, és küzd a róla alkotott elképzelésekkel. A színésznő végtelenül alázatos, szerény, de játékos és mély érzelmi intelligenciával rendelkezik, ami játékában is meglátszik. Mint egy művelt, bölcs és tehetséges zongoraművész a falusi parasztok között. Nem kell rájátszania arra, hogy egy más szellemi szinten tart a többiekhez képest, ez egyértelmű. Olyan tekintély veszi körül, amit soha nem kérne ki magának, mégis mindenki megadja neki. Csodálatos személyiség.
Szonya és Ványa, mint egy bohócpár, azonos sorsuk van. Szép párhuzamot lehetne vonni köztük és Shakespeare Lear királyának, a Cordelia és Bolond párosa között. Amikor Shakespeare ezt a darabot írta, akkor ugyanarra a színészre írta mindkét szereplőt. Ezért mondja a végén Lear, amikor Cordelia meghal, hogy: „My Fool is dead” (A Bolondom halott). Nekik is azonos sorsuk van.
A III. felvonást próbáljuk ma. A Professzor beszédét. Ványa a kiakadásának legfeszültebb momentumában eltéveszti a számolást, rosszul számol, nem jó matekból. Telegin próbálja kijavítani, természetesen sikertelenül. Fontos azt is látnunk, hogy a Professzor önző módon nemcsak magára gondol azzal a javaslatával, hogy adják el a házat és a telket. Ő csupán feldob egy tiszta és átlátható üzleti, befektetési lehetőséget. Ilyen értelemben teljesen megvan a maga igaza.
Az utolsó felvonás elején Marinát és Telegint látjuk végre visszatérni a régi kerékvágásba. Megható Telegin, ahogy ül és elpanaszolja, hogy azt mondták rá, hogy ingyen élő, miközben látjuk, hogy tényleg az. Ugyanakkor vicces, ahogy Marina egyáltalán nem hallja, amit mond. Ettől lesz kifejezetten csehovi.
A végén mindenki együtt van. Látnunk kell ezeket az embereket együtt egy térben, mindazok után, hogy láttuk hogyan élnek, hogyan viszonyulnak egymáshoz. Most, hogy a nem kívánt vendégek, a Professzor és Jelena elmentek, ugyanúgy folytatják tovább életüket.
#napitomi:
„A színésznek meg kell próbálnia teljes beleéléssel, minden bevetéssel, mint egy gyermek, elérni az elérhetetlent. Mint ahogy Grotowski kérte a színészeitől, hogy másszák meg a falat. Az egyik legértékesebb dolog látni és érezni a színészen, hogy folyamatosan mer kockáztatni.”
Tomi nem egy kritikus, elvárásokkal teli rendezőként dolgozik a színészekkel, hanem bizalmi partnerként. Azonnal felismeri, ha egy színész ma valami miatt nem tud annyira felszabadultan dolgozni, mint tegnap, nem kerüli ki ezeket az észrevételeket, nem erőlteti tovább a jelenetet a haladás és teljesítmény érdekében, hanem megáll, a színész felé fordul, kérdez, megért és támaszt nyújt. Az én eddigi tapasztalataim után luxus ilyen körülmények között, ilyen rendezővel dolgozni.
2021. július 11.
Egy héttel vagyunk a kiírt bemutató előtt. Most sikerült az elejétől a végéig az egészet lejárnunk. Ha legalább egy héttel ezelőtt lennénk ott, ahol most, akkor sokkal könnyebben átlátnánk az egészet. A színészeknek rendkívül fontos, hogy átlássák egyben az egész előadást, amiben játszanak. Tomi számára innen kezdődik a leglényegesebb kreatív folyamat, hisz mostantól kezdve tudunk tisztogatni, kitölteni hiányzó részeket. Van, hogy radikális változások kellenek. Mostantól kezdjük el látni, játszani és elmesélni ezt az egész történetet. Vannak színházak, ahol nem bemutató van, amikor kész egy darab, hanem „preview”, ami nálunk a nyilvános próba. Annyi a különbség, hogy ebből legalább tíz ilyen van, mire bemutatják, nálunk pedig csak egy, közvetlenül a premier előtt. Az Egyesült Államokban vannak olyan színházak, ahol előbb turnéztatják az előadást, hogy bejárassák különböző nézőközönség előtt, és majd azután viszik hazai terepre, és tartják meg a bemutatót.
A mi esetünkben egyértelműen felvetődik a kérdés, hogy mi legyen, hisz mindamellett, hogy a járványügyi akadályok sokszor megnehezítették a próbafolyamatot, sajnos a főszereplőnk egyéb egészségügyi problémákkal is küzd. Elérkeztünk arra a pontra, ahol a színészekkel együtt dönthetünk arról, hogy legyen-e bemutató, vagy egyelőre csak nyilvános próba, és majd szeptemberben folytatjuk. A rendező mindenkit megkérdez, végighallgat, és tiszteletben tartja döntésüket. Kiváltságosnak tűnik a helyzet, ahol a színészek véleménye és döntése számít. Nálunk az ilyen helyzetek egyre ritkábbak. A társulat nagy része a nyilvános próbára szavaz. Megegyezünk, hogy nem lesz bemutató.
Folytatjuk a próbát a Professzor–Jelena éjjeli jelenetével. A Professzor karakterének a lényegét a monológjában értjük meg. Hogy ő tényleg áldozata saját magának, hogy tényleg nehéz neki olyannak lenni, mint amilyen. És tényleg nem könnyű elveszíteni vagy lemondani a karrierről. És valóban senki sem érti meg őt. Viszont nem véletlenül írta bele Csehov ebbe a jelenetbe később Szonyát, Ványát és Marinát is. Ők hárman emlékeztetik a Professzort, hogy honnan indult. Meg is emlékezik az elhunyt feleségéről, Veráról, aki Szonya édesanyja, Ványa nővére.
Ahhoz, hogy jobban megértsük Csehov dramaturgiáját, mindig meg kell néznünk, hogy a szereplők mikor jelennek meg vagy mennek ki a színről, mi történik éppen, mibe csöppennek bele, mit látnak, mire reagálnak, és mit hagynak maguk után. Emellett Csehov vígjátékbeli dramaturgiája folyamatosan tele van színházi kiszólásokkal. Sokszor reflektál a szereplők szövegén keresztül a tényre, hogy színházban vagyunk, hogy a nézők így és így látnak minket, szereplőket.
Az előítéletek, a különböző egymásra vetülő projekcióink témája folyamatosan ott van a sorok között.
Tomi arra kéri az összes színészt, hogy folyamatosan játszanak a nézőkkel, meg kell érteniük hogyan receptálják, hogyan értelmezik őket és az előadást a nézők, meg kell próbáljanak ugyanazon az oldalon lenni velük, ugyanazon a lapon.
#napitomi:
„If you are inspired you can play wherever you want, whatever you want, we are grateful for it. But if you are not inspired, please just use what I proposed to you.”
2021. július 12.
A mai próba arról szól, hogy próbáljuk megérteni a színház egyszerűségének működését. Például ha egy jelenetben valaki szenved, az inkább egy pszichológiai tény kell hogy legyen, mintsem egy mutatvány. Hogyha a színész bezárja magát, mert így próbál valami mélyebb érzést eljátszani, azzal épp az ellenkezőjét éri el. Nem azt kell lássuk, hogy nekiáll a színész belülről felturkálni az érzéseit, hanem épp az ellenkezője működik, kívülről kell megkeresnie. Át kell öleljen, magába kell szívjon minden külső hatást, ami őt érinti. A mindennapokban sem az van, hogy valaki megbánt, és gyorsan elkezdjük keresni magunkban a sérültség vagy sértettség élményét, hanem egyszerűen a másiktól kapott impulzusra reagálunk. Ezt jelenti a jelenben levés. Ha felidézek és elmesélek egy fontos emléket, akkor nem élem át újra ugyanazt, mint akkor, hanem csak az emlékezés adta érzés, öröm vagy melankólia kezd el dolgozni bennem. Mindent érzékelnie kell a színésznek, ami körülötte folyik, mindent egyértelműsítenie kell. Ugyanakkor nem szabad önmagát túl komolyan vennie. A spontaneitás is kívülről fakad. Amikor csupán végrehajtani vagy reprodukálni akar valamit a színész, az azonnal unalmas lesz, mert látjuk, hogy tudja előre mit és hogyan fog tenni. Ha nem mer kockázatot vállalni és bízni a kiszámíthatatlanságban, akkor semmi köze nem lesz az élethűséghez vagy hitelességhez, amiről mindig beszélünk a színjátszás kapcsán. Meg kell értenie a színésznek, hogy néha elég, ha csupán tényeket közöl, csupán csinál vagy mond valamit és a nézői fantázia, a képzelőerő, a kíváncsiság, az érdeklődés máris elkezd működni. Nem a végrehajtásra kell törekednie a színésznek, amikor megismétel egy jelenetet, hanem a játékról játékra egyre szofisztikáltabb és részleteiben gazdagabb játszótér felépítésére.
Amikor ihletettséget látunk a színpadon, az egy szent momentum.
#napitomi:
„Ki kell nyissátok mindenki felé a történetet. Ne bújjatok a konvencionális színház álarca mögé. Ez nem színház, ez csak a színház imitálása, én ezt nem veszem be. Nem érdekel a „hogyan”. Ne legyetek tökéletesek, késsetek a replikákkal, hibázzatok a szöveggel és használjátok fel a hibátokat. Együtt kell gondolkoznotok a nézőkkel. Értenetek kell, amit ők látnak kintről. Ha nem gondolkodtok ebben, akkor csalódást okoztok bennünk, nézőkben is.”
Tomi egy pillanatig sem engedi meg a színészeknek, hogy bezárkózzanak a saját világukba, hogy felépítsék a falat köztük és a nézők között. Épp az ellenkezőjére biztatja őket, hogy nyissák meg a teret, vonják be a nézőket is, hisz ugyanazt kell látnunk mindannyiunknak, ugyanabban a helységben vagyunk, miért csinálunk úgy, mintha ez nem így lenne.
2021. július 14.
Ma van az első nyilvános főpróba. Én nagyon izgatott vagyok. A színházban felszabadult hangulat van, játékosság, jókedv. Annyira szeretnék én is ezekkel a színészekkel együtt lenni most a színpadon.
Végre egy olyan Csehov-előadás, ahol nem vesszük a drámát annyira komolyan, rengeteg humor és felszabadult pillanat van benne, miközben egyáltalán nem térünk el a szövegtől, a történettől, a mondanivalótól. Alig húztunk bármit is a szövegből, és nem is kellett hozzáírnunk semmit.
#napitomi:
„Szükségünk van arra, hogy hülyeségeket csináljunk, nevetségesek legyünk a színpadon, ahhoz, hogy felszabadíthassuk önmagunk és egymást. Jelena, mit szoktál csinálni, hogy felébreszd az energiaszintedet és spontaneitásodat? Jelena: Ugrálok. Akkor kezdj el ugrálni a jelenet alatt.”
Az előadás ötórás két szünettel. A nézőket az elején meg tudjuk ragadni, viszont vannak jelenetek, amikor sokuk figyelme elterelődik. A színészek megszokásból, anélkül, hogy tudatosítanák, néha teljesen visszaépítik a negyedik falat. A nézőtérről ilyenkor az érződik, hogy ki vagyunk zárva a történetből, emiatt lelankad a figyelem és az érdeklődés.
Mindezeket átbeszéljük az előadás végén a rendezővel és a társulattal. Így készülünk fel a holnapi napra, ami mint kiderült, mégiscsak bemutatónak van beharangozva.
2021. július 15.
A nem bemutatónak szánt bemutató napja. A főszereplőnk, a Ványát játszó színész teljesen felkészületlennek érzi magát, és mindannyian látjuk, hogy nem beszámítható, illetve egyértelműen nincs premierkész állapotban. A rendezővel közös megegyezésre jutnak, hogy mivel a színház vezetősége egyáltalán nem vette figyelembe a színész egészségügyi körülményeit, vagy azt, hogy extra időre lenne szükség, ezért egyfajta válaszként ma este nem fog fellépni. A rendező pedig nem akarja kellemetlen helyzetbe hozni sem a színészt, sem a többieket. Ez a helyzet előhozza a színészek munkája iránti tisztelet hiányának témáját.
Mivel már néhány órával vagyunk a beharangozott bemutató előtt, ami ráadásul teltházas, ezért ebben a felállásban úgy dönt a rendező, hogy meglesz a bemutató, csak a főszereplőt játszó színész nélkül. Helyette ő maga fogja olvasni angolul Ványa szövegét, és lejárja a színész útjait. A többiek elfogadják ezt a felállást, és litvánul válaszolnak neki, mintha Ványa lenne. Izgalmas bemutató előtt állunk.
Biztos vagyok benne, hogy nagy visszhangja lesz, és talán elkezdődik valamifajta változás a színházi intézmények részéről abba az irányba, hogy színészeiket ismét művészeknek tekintsék, előadásaikat pedig ismét művészetként kezeljék.
A próbanapló utolsó bejegyzésével számomra lezárult egy szakmailag rendkívül tartalmas időszak az életemben, ugyanakkor egy világ nyílt meg előttem. Rendhagyó „bemutatónak” voltunk tanúi, a darabnak egy aktuális értelmezését élhettük át. Az előadásnak ez a változata a megszokott színházi konvenciókat nem csupán felborította, hanem átgázolt rajta, és újraértelmezte. Így minden pillanata egyszeri volt és megismételhetetlen.
Mindegy, hogy mit csinál Ványa, ha jelen van, ha nem, ha dolgozik, ha nem, ha megbánt valakit, ha nem, ha meg akar ölni valakit, ha nem, tetteinek nincs következménye. Nem csukják le, nem rúgják ki, nem haragszik rá senki, minden folytatódik a megszokott kerékvágásban. A Ványát játszó színész hiánya a színpadon csak felerősítette a szerep örök vesztes, tehetetlen bohóc archetípusát. Ez történt a való életben, ebben a rendkívüli színházi helyzetben is. Megvolt a rendhagyó „bemutató”, a rendezővel a színpadon, a főszereplő színész hiányában, egy erős álláspontot képviselve ezáltal, és az intézmény nem tett semmilyen lépést az ügyben. Néhány hónappal később megtartották a hagyományos bemutatót, ezúttal a főszereplővel együtt. Lapozunk tovább, jöhet a következő produkció, minden folytatódik a megszokott kerékvágásban.
Mindennek ellenére, vagy mindemellett, ez a színházi próbafolyamat számomra feltette a mércét, nehéz lenne ezentúl ettől a szakmai hozzáállástól eltávolodnom. Mintha végre bebizonyosodott volna az, amit eddig is tudtam vagy éreztem a színházzal kapcsolatban, csak talán megfeledkeztem róla: mennyivel értékesebb, ha egy alkotói folyamat, illetve annak megmutatása közösségi élmény, és nem önérdek, egyéni önkielégülés. Ha a színházi intézmények erre nagyobb figyelmet fektetnének, ha a szakma nem csupán a szakmának vagy a bürokratáknak játszana, hanem ismét a nézők felé fordulna, és őket szólítaná meg, ha a színészek és színházi háttérmunkások munkájára nagyobb tisztelettel tekintenénk, és még sorolhatnám, akkor talán történne egy elmozdulás a színház felfrissülésének irányába. De addig, amíg ez nem történik meg, a színház is, akárcsak Ványa: egy tehetetlen bohóc.
[1] A napló bizonyos részleteit litván nyelven publikálta a vilniusi Teatro žurnalas nevű színházi folyóirat (Emese Simó: Repeticijų laiškai. Tomi Janežičius repetuoja „Dėdė Vania” – Teatro žurnalas, Nr.21/2021).