„Zsákmányold csak ki magad ügyesen” – riport a mentális egészségről, a jóllétről és a szakmai kiégésről (1. rész)
A Játéktér 2022/2. számából
2. rész
A fókuszcsoportos interjú vezetői: Kasza Izabella és Szőke Enikő.
A beszélgetés anyagát szerkesztette: Biró Réka és Deák Katalin.
A Játéktér 2022/2. számának Színház és jóllét című rovatában használt fényképeket a pszichodrámás foglalkozás és a fókuszcsoportos interjú résztvevői küldték személyes fotótárukból. Olyan fényképek ezek, amelyek kapcsán ők a mentális jóllétre vagy a szakmai kiégésre asszociáltak.
(k. m.) „Azt szeretném, hogy ültessünk palántát,
és beszéljünk a gondoskodásról, az önállóságról,
és azokról a dolgokról, amelyek megelőzik
a színházi kérdéseket.”
2022 májusában fókuszcsoportos interjúra került sor Kasza Izabella (továbbiakban K. I.) és Szőke Enikő (továbbiakban Sz. E.) pszichoterapeuták vezetésével a jóllét és a mentális egészség témájában – színházi alkotófolyamatokra vonatkoztatva az ezzel kapcsolatos kérdéseinket.
A beszélgetésnek tizenegy résztvevője volt: két kulturális menedzser (jelölésük: k. m.), egy egyetemi oktató (jelölése: e. o.), öt 20 és 50 év közötti színész – kőszínházban dolgozók és szabadúszók egyaránt (jelölésük: sz.), egy látványtervező (jelölése: lt.), valamint két szabadúszó dramaturg (jelölésük: d.). Az alanyok védelmének érdekében az egy kategóriába tartozókat (például a színészeket) az idézetek során egyformán jelöljük (sz.); válaszaikat nem módosítjuk: azok a mondatok, amelyeket idézetekként jelölünk, a beszélgetéseken – abban a formában, ahogy alább olvashatóak – elhangzottak. Az idézeteknél a szögletes zárójelekben a szerkesztők egészítettek ki egy-egy be nem fejezett mondatot az érthetőség érdekében.
{a szakmai kiégés tünetei}
(sz.) „Odáig kerültem, hogy vannak előadások,
amikor állok a színpad mögött, és nem jön, hogy bemenjek.
Mindig eljátszok a gondolattal:
És akkor mi van, ha nem megyek be?
Közben meg ilyen légzési [nehézségek]…
Pánikbetegségem lesz egyszerűen, mert nem akarom ezt csinálni.”
Bemelegítésként Sz. E. megkérdezi a résztvevőktől: Mennyire ismeritek a szakmai kiégés jeleit, tüneteit; észreveszitek-e, ha a környezetetekben valaki kiégéses tünetekkel rendelkezik?
(e. o.) „Elvesztem az érdeklődésemet az iránt, amit addig élvezettel csináltam ─ szakmailag főleg. Már egyszerűen nem érdekel az a szakma. (…) Nincs az a lendületem, az a boldogságérzetem, az az eufóriám, amivel addig dolgoztam.” ─ hangzik az első válasz.
Majd az egyik színész, aki független és kőszínházi tapasztalattal is rendelkezik, fontosnak tartja kiemelni, hogy a két színházi rendszerben (kőszínházban és függetleneknél) különböző okok vezethetnek a kiégéshez: a függetleneknél – mint mondja – inkább a túlterheltség és a reménytelenség okozhatja a kifáradást. (sz.) „Egy idő után elveszti az ember a lendületét, a reményét, a motivációját. Értelmetlennek, szélmalomharcnak tűnik.” A kőszínházaknál viszont a kiégés – folytatja – a motiválatlanság, az elhanyagoltság érzéséből bontakozik ki: (sz.) „úgy érzed, nem figyelnek oda rád, hogy nincs szükség rád”.
Egy kulturális menedzser (aki évekig kőszínházban dolgozott) megjegyzi, hogy (k. m.) „A kőszínházban is nagyon világít a reménytelenség.” Ugyanő azt is kiemeli, hogy a motivációhiányon túl a kollégáinál az eltartást tartotta a kiégés legszembetűnőbb jelének: a munkatársak felvállaltan elhárítják a feladatokat, és már nem is akarnak úgy tenni, mintha meg szeretnék, meg tudnák oldani azokat. A megszólaló ezt elhatárolódás-effektusnak nevezi.
Az interjúban részt vevő színészek, elmondásaik alapján, szintén sokszor érzik, hogy (sz.) „hagyjon már békén mindenki”. Néha legszívesebben elmenekülnének egy-egy feladat elől, ahogy az fent is olvasható: (sz.) „állok a színpad mögött, és nem jön, hogy bemenjek”.
Előtte viszont ott a hiperaktivitás, jelzi az egyik dramaturg: (d.) „hogyha nem megy, akkor még jobban megtolom, még többet, hogy valahogy lendítsem túl magam”.
Sz. E. kérdésére válaszolva egy pályakezdő színész, aki első évadát tölti egy kőszínháznál ─ és felismerte, hogy amióta alkalmazták, ő maga is többet panaszkodik, mint korábban, az egyetemen ─ így fogalmazza meg a közelmúltban szerzett tapasztalatait: (sz.) „Az idősebb színészeknél eljön az a pont, amikor azt mondják: mindegy. (…) Onnantól kezdődik az öltözőkben a cinizmus, a pesszimizmus. Azt hiszem, ez a legveszélyesebb része.” Azt mondja, látja a munkatársain: sokszor megúszásra játszanak; gyakran a „legyünk túl rajta” állapota jellemzi a próbákat ─ mindezeket ő a kiégés jeleként értelmezi.
Végül aztán a résztvevők megegyeznek abban, hogy belülről mégiscsak nehéz felismerni ezeket a tüneteket ─ leginkább a színházi alkotómunka vélt vagy valós sajátosságai miatt. (sz.) „A színházcsinálás gyakran jár bizonyos frusztrációkkal, amiknek a megélése nagyon hasonló a kiégésnek a jeleivel, de még nem feltétlenül azok. És emiatt, azt hiszem, könnyen tudjuk úgy kezelni ezeket, hogy ezek csak a velejárói a színházcsinálásnak.”
Ugyanezt a jelenséget (azaz a színházcsinálás fent említett sajátosságát) az egyik dramaturg is megfogalmazza: (d.) „Egy próbafolyamatban mindenkinek vannak mélypontjai. Akkor azt hogy döntöd el? (…) Benne van a munkamódszerben vagy a folyamatban, hogy szarul kell lenni, mert másképp nem tudunk dolgozni. Mélyre megyünk. S ez természetesnek tűnik.”
Most Sz. E. a következőképpen összegzi a kiégés jeleit: „először agitálok, azaz mindenbe belekezdek, és új dolgokba kapaszkodok. Csakhogy a kapaszkodást tanácstalanság követi: Jó, bevállaltam ezt is, azt is, de hogyan tovább? Van ehhez nekem elég erőm? Eltanácstalanodom tehát: már nem vagyok biztos abban, hogy vállalni tudom a munkámért a felelősséget. Ekkor már nincs meg bennem az a lelkesedés, mint korábban. Viszont, hogy mégis haladjak, kiépítek magamnak egyfajta rutint. Átváltok automata pilótára. Vagyis jól bevált rutinnal, kevés felelősséggel elvégzem azt, amit kérnek tőlem. Amibe belenyomnak. Így azonban, ha már csak a rutin működtet, egyre rosszabb lesz a hangulatom. Eluralkodik rajtam egyfajta krónikus fáradtság. Alig várom, hogy kilépjek a munkahelyről, és hazamenjek. Viszont otthon sem tudok kikapcsolni: fejben tovább dolgozom.”
Kezdődik a filmgyártás – teszi hozzá K. I.: nem tudom, hogy mi a valóság, „és mi az, amit én reagálok túl amiatt, hogy már van egy olyan ideg- vagy lelkiállapotom, amivel hozzáállok a dolgokhoz. Amiben a gyufa sercegése is bombaként hat”.
K. I. a tünetek sorához végül hozzáteszi, hogy megszűnik a kapcsolat: „nem vagyok kapcsolatban önmagammal, és nem vagyok kapcsolatban a többiekkel”.
{akikkel együtt égünk}
(k. m.) „Amikor legelőször volt egy nagyon erőteljes pánikrohamom,
és fogalmam sem volt, hogy az mi,
akkor velem volt az egyik színészkollégám,
viszont ő nem tudta, hogy mi történik.
Úgyhogy az egyik állatorvos-barátomat hívtam fel,
aki szintén nem tudta, hogy mi történik.”
Ha észre is vesszük egy-egy munkatársunkon a kiégés tüneteit, mit tehetünk? Vagy ha magunkon felismerjük ezeket, beszélhetünk-e róla? És egyáltalán: látjuk-e értelmét annak, hogy az ezzel kapcsolatos problémáinkat megosszuk a kollégáinkkal?
Van, akinek lenne igénye arra, hogy a kiégésről beszéljen, (lt.) „csakhogy ezt szakmai körökben nagyon furcsán kezelik. (…) Nem szeretnek erről beszélni az emberek, én azt tapasztalom. Nem is azért, mert személyes szintekre kell terelni a beszélgetést, hanem azért, mert (…) van egy ilyen rossz ómen-jellegű érzet erről a jelenségről, ha te kifejezed a problémáid. Mert nekik nincs, csak neked.”
A színészek szerint meg lehet beszélni róla, csak értelmetlennek tűnik felvetni a témát, hisz egymás problémáit úgysem tudják megoldani: (sz.) „Igazából szaktudása nincsen egyik kollégámnak se, aki ebben tudna segíteni. Maximum egyetértően bólogatna, és ennyi. És hogy nincs igazán, akihez fordulni. (…) És közben január körül tudtam meg egyik kollégámról, hogy tizenöt éve jár pszichológushoz. Biztos nem azért, mert más területen vannak problémái, hanem azért, mert színész. Ezért jár pszichológushoz. És lassan kiderül mindenkiről, hogy k**va nagy problémái vannak az embereknek, csak egyszerűen, azt hiszem, azért nem beszélünk mélyebben erről, merthogy feltételezem, hogy ő sem tudja megoldani az én kiégésemet, és én sem az övét. Tehát igazából nem tudunk hozzányúlni azon kívül, hogy biztatjuk egymást, hogy majd a következő, a következő, na az jó lesz. De nem lesz jó.”
Hogy a színházi alkotók egymásnak adott, kiégéssel kapcsolatos tanácsaik mennyire hasznosak vagy sem, azt a fókuszcsoporton részt vevő látványtervező a következőképpen fogalmazza meg: (lt.) „segítséget kértem, beszélni hívtam a [munkatársamat], és az volt a javaslata, hogy próbáljam meg különválasztani az énemet. (…) A tudatomban nevezzem meg a látványtervezőt, aki nem én vagyok. Ez az én agyamban egy furcsaság volt, de hallgattam. A másik feedback meg az volt, hogy »az az egy bajod van, hogy te túlságosan komolyan veszed a szakmát. Kicsit most már lazulj el. Mert itt, nyilván, vannak szabályok, meg vannak közös célok, meg van deadline, meg mindenféle megfelelés, karrierépítés stb., de ebben csak egy probléma van, hogy te túlságosan vérkomolyan veszed. Ezt nem így kell játszani.« És ezzel az infóval sem volt, amit kezdjek.”
Az egyik dramaturg – visszaemlékezve korábbi, kőszínházi tapasztalataira – azt osztja meg velünk, hogy az irodalmi titkárságon, ahol dolgozott, a kiégéssel kapcsolatban az volt az általános, hallgatólagos megegyezés, hogy (d.) „ne beszéljünk róla, mert a másikat is lehúzod, és úgysem tudunk változtatni”. Amint viszont azon a munkahelyen felmondtak, szabadabban tudták egymás közt megosztani saját kiégésükkel kapcsolatos tapasztalataikat. Csakhogy a még ott dolgozó, régi munkatársakkal vagy azokkal, akik jelenleg szakmai kiégésben vannak, továbbra is a hallgatás marad: (d.) „annyira máshol tartunk ebben a történetben, hogy velük meg azért nem lehet beszélgetni. Mert még benne vannak a rendszerben”. Ehhez kapcsolódó gondolatát az egyik színész így fogalmazza meg: (sz.) „nem tudsz a kollégán segíteni, mert ő annyira bezárkózik, hogy bármit mondasz, azt negatív kritikának, nem építőjellegűnek vagy segítő szándékúnak könyveli el”.
A megszólalás hiányának azonban súlyos következményei lehetnek, ahogy azt az egyik beszélgetőtárs élménybeszámolójából is láthatjuk: (k. m.) „Voltam rosszul a színházban, és csak akkor vették észre, amikor szinte mentőt kellett hívni, hogy valami nem oké. De azt, hogy hetekkel, hónapokkal azelőtt milyen jelei lehettek annak, hogy én mindjárt ott tartok, azt senkitől sem tapasztaltam, hogy jelezte volna. Ez nem zárja ki azt, hogy látta.”
Végül pedig arról, hogy mennyire válik stigmatizálttá az, akiről kiderül, szakmai kiégéssel küzd, a válaszadók a következőképpen vélekednek: (k. m.) „az első számú kiégésemnek (ha az az volt) voltak olyan következményei, hogy [a következő munkahelyen már úgy tudták:] pszichikailag labilis vagyok. Tehát elő volt készítve egy olyan terep, ennek a kontóján, hogy velem azért bajok vannak. Volt egy ilyen aspektusa is. Persze szerencsém volt, hogy mégis igényt tartottak rám, és nem vették ezt komolyan, de ez is benne lehet a pakliban.”
(d.) „Azt éreztem huszonhét évesen, hogy ez ciki. Azt gondoltam akkor, hogy ha negyvenévesen égek ki, akkor már van, amiért kiégni. De huszonévesen azt éreztem, hogy ez korai. Hogy még nem kéne. És lehet, hogy szégyen is társult hozzá. Nem szívesen beszéltem erről. Intézményes keretek között, színházban nem volt szakember, akihez fordulni. Magánemberként kellett megoldani. Nem is tudom elképzelni azt a helyzetet, hogy a főnököm elé állok, és azt mondom: segíts, mert kiégtem.”
A negatív élmények mellett viszont van, aki arról beszél, hogy bár a kollégái nem tudtak megoldást javasolni a szakmai kiégésre, emberileg teljes mértékben támogatták, és egyáltalán nem érezte, hogy megbélyegezték volna: (k. m.) „Voltak olyan kollégáim, akikhez bármikor fordulhattam bármivel. Igazából ez azért nehéz, mert elsősorban voltak barátaim, másodsorban kollégáim. És úgy lettek kollégáim, hogy szakmailag és emberileg is közel voltunk egymáshoz. Volt a környezetemben olyan ember, aki támogatott, akivel tudtunk beszélgetni. Amikor legelőször volt egy nagyon erőteljes pánikrohamom, és fogalmam sem volt, hogy az mi, akkor velem volt az egyik színészkollégám, viszont ő nem tudta, hogy mi történik. Úgyhogy az egyik állatorvos-barátomat hívtam fel, aki szintén nem tudta, hogy mi történik. És utána nem éreztem semmilyen stigmát. Nem éreztem azt, hogy erről ne lehetne beszélni, hogy tabu lenne. És később több olyan kollégám volt, akinél tapasztaltam, hogy mi felé tart, beszélgettünk. Volt olyan, aki személyesen keresett meg azzal, hogy hogy érzi magát, és érzi, hogy baj van.”
{az égető (munka)körülmények}
(sz.) „Nem kérdeznek meg arról, hogy Te jól vagy benne?
Te szereted, amit csinálsz?
Vagy egyáltalán: Nem szeretnél kilépni ebből az egészből?
Ez olyan körülmény, ami biza az embert… Hát égeti.
Égeti rendesen.”
„Melyek azok a körülmények, amelyek felgyorsíthatják a kiégést?” – teszi fel Sz. E. a kérdést. A válaszadók pedig a színházi munkakörülménynek kilenc olyan jellemzőjét emelik ki, amelyek szerintük felgyorsítják a szakmai kiégés folyamatát. Ezek a következők: (1) kevés szabadidő, (2) anyagi bizonytalanság, (3) tisztázatlan munkakör, (4) a döntés szabadságának hiánya, (5) visszajelzés-hiány, (6) elhanyagoltság, (7) negatív csapatszellem, (8) elmagányosodás, (9) hat hét vs. végtelen. Vegyük ezeket sorra.
(1) kevés szabadidő
(d.) „Annyira igénybe vesz,
hogy igazából nincs más az életedben.
Csak onnan kapsz bármilyen impulzust.
Egyszerűen nincs időd a barátaiddal találkozni,
vagy fenntartani normális kapcsolatokat
a színházi közegen kívül.”
Reggeltől estig tart a munkaprogram. A szabadnap luxusnak számít – néhány színháznál egyszerűen nincs is. Többen megfogalmazzák, hogy túl sokat vannak bent a színházban, túlhajszolja őket ez a munkatempó. Néhányan, mint mondják, úgy érzik, mintha örök buborékban élnének. (k. m.) „Amíg mélyen részese voltam egy gépezetnek, egyszerűen örültem, hogy hazaérek élve” – emlékszik vissza az egyik kulturális menedzser, majd hozzáteszi, hogy abban a hajszában egyszerűen nincs ideje az embernek figyelni, vigyázni magára.
És ez már az egyetemen elkezdődik, mondják többen: (sz.) „Egész három év alatt így dolgoztunk: reggel tíztől jobb esetben tízig. Minden nap. Hétfőtől vasárnapig.” De annak sem lazább, aki oktatóként vagy más, vezetői beosztásban dolgozik a színművészeti egyetemen: „non-stop, naponta tíz-tizenegyig bent vagyunk minden este”.
(2) anyagi bizonytalanság
(sz.) „Alkossunk, alkossunk,
de legyen meg a havi fix.”
Az egyetemen nemcsak a megfeszített munkaprogramhoz kell hozzászokniuk a hallgatóknak ─ mondják az interjúalanyok ─, hanem ahhoz a gondolathoz is, hogy kevés az esélyük arra, hogy a képzés elvégzése után munkát találhatnak, hiába lesz a kezükben diploma. Több színészt képeznek ugyanis, mint amennyi a betöltendő színész-állás Erdély-szerte. (e. o.) „Van három állami magyar színház, és akkor a többi [megyei vagy önkormányzati színház helyzete] attól függ, hogy a polgármesteri hivatallal milyen kapcsolatokat ápol az igazgató vagy az igazgatónő. És ott annyi hely van [a színészeknek].”
Attól a pályakezdő színésztől, aki mégis, ilyen körülmények között is talált munkahelyet, a következőket halljuk: (sz.) „Látom azokat az osztálytársaimat, akik bár nem kaptak szerződést, keresik az útjukat, és igenis be vannak szarva, hogy most van egy diplomám, akarok dolgozni. És próbálnak önerőből, de hát nem olyan könnyű.”
Az a kulturális menedzser, aki korábbi, kőszínházi tapasztalataira gondol vissza, megjegyzi, hogy (k. m.) „[egy turnén] gyakorlatilag 27 lejes napidíjat kapott a színész azért, hogy másfél héten keresztül naponta fellépett”. Ez a helyzet tehát a kőszínházi szférában, és függetlenként vagy szabadúszóként sem egyszerűbb a megélhetés, sőt: (sz.) „Elvileg van egy szabadságod – ha független vagy –, hogy arra mondasz igent, amire akarsz. De ha ebből akarsz megélni, akkor mindenre igent mondasz”.
(3) tisztázatlan munkakör
(k. m.) „Aki szeretne belevinni energiát,
azt hagyják [több munkakört is végezni],
de addig, amíg tényleg túlhajszolja magát.”
A kőszínházaknál a feladatkörök nem mindig tiszták, a függetleneknél pedig túl sok feladatkör jut egy emberre: ott a színész legtöbbször díszletet is épít, kelléket készít, ő maga a beszerző, a sminkes. Sőt, néha még a világosító és a hangosító munkáját is el kell végeznie, nem beszélve a műsorterv összeállításáról, az előadások népszerűsítéséről. És még sorolhatnánk. Ahogy egy független színész mondja, figyelni kell arra is, hogy (sz.) „legyen havi műsorrend, amit lehet játszani. És közben vannak egyáltalán nem művészi szempontokat figyelembe vevő igények, illetve intézményi prioritások. Ezek között eléggé elvesztődik az, hogy végül is mit is csinálunk. Mert már nem annyira egyértelmű. A közönség sem egyértelmű, hogy egyáltalán van, vagy igényli a színházat”.
Egy másik válasz egy fiatal (huszonöt éves) színész részéről: (sz.) „Ha független projektem van, akkor hetente kétszer-háromszor kiégek teljesen, a túlterheltség miatt. Örülök annak ilyenkor, hogy ha kivágnak egy jelenetből, vagy egy oldallal kevesebb szövegem van, vagy nem kell annyi mindent csinálni, mert akkor a többi mindenre is van idő. Azt érzem, hogy ezzel spórolok időt.”
A kőszínházi munkakörökről pedig szintén szó esik, így: (d.) „Talán az volt a legidegesítőbb, hogy nem tudtam, mi a feladatom. (…) Lehet, hogy a személyiségemből is adódóan, de azt gondoltam, hogy sokkal több minden a feladatköröm, mint ami igazából volt. Ezért több feladatkört szerettem volna megoldani, és egyszerűen túlhajszoltam magam, vagy olyan feladatköröknek a felelősségét vállaltam magamra, amik tulajdonképpen nem az enyémek voltak, holott nem tudtuk, hogy kié. S azt láttam, hogy ha nem oldom meg, akkor nem lesz megoldva.”
(4) a döntés szabadságának hiánya
(sz.) „Jön a rendező, és azt kérdi:
Te mit gondolsz erről?
S én azt mondom: Nem tudom. Ezt te álmodod.
Én csak benne vagyok az álmodban.”
A színészek – a kőszínházban legalábbis – gyakran végrehajtóknak érzik magukat: nem a saját álmukat, hanem a rendezőét teljesítik: (sz.) „Az egyik legsúlyosabb körülmény az, hogy soha nem kérdezik meg a színészt, hogy te végül is mit akarsz itt.”
A tehetetlenséget viszont nemcsak a színészek, hanem az irodában dolgozók is érezték, a következőképpen: (k. m.) „Nem az én dolgom volt, és nem is számított volna, ha én hátradőlök, és felteszem a kérdést: Gyerekek, mit csinálunk itt?! Hát, ku**ára nem érdekelt senkit, hogy én milyen kérdéseket teszek fel magamnak. Vagy velem együtt még nyolc ember. Tehát olyan helyzetek és körülmények vannak, amelyek egyszerűen nem osztanak és nem szoroznak, sajnos. És közben meg iszonyatos munka és korbács, és visszajelzéstelenség van benne.”
És ha már eljutottunk a visszajelzéstelenségig, térjünk is rá arra az ötödik – megkérdezettek által megjelölt – munkakörülményre, amely a szakmai kiégést nagy mértékben felgyorsítja.
(5) visszajelzés-hiány
(sz.) „Én nem emlékszem, hogy harminc év alatt
valaha azt mondta volna valaki bemutató után:
Gyerekek, fuck, ezt elbuktuk.
Csak siker van. Minden egyes előadás után.
Ez őrület, ebbe bele lehet bolondulni.
Mert nem tudod, hogy mit csinálsz rosszul.”
A megkérdezettek – színészek és más munkakörben dolgozók egyaránt – kivétel nélkül megemlítették a szakmai visszajelzés hiányát, és annak következményét, azaz hogy reakció hiányában már ők maguk sem látják, hol hibáztak vagy éppen mi az, amit sikeresen végigvittek, vagy esetleg min volna szükséges a jövőben javítani: (k. m.) „Igazából rengeteg energia benne van valamiben, és úgy érzed, hogy csak te tudod, mi van benne. És arra vagy semmi visszajelzés nincs, vagy az, hogy ez nagyon el van rontva. De közben látszik, hogy nem is értik, hogy valami tényleg el van-e rontva, vagy nem.”
(6) elhanyagoltság
(sz.) „Hónapokat ülsz,
vagy éveket.”
Főleg kőszínházi színészek részéről fogalmazódott meg többször is az, hogy (sz.) „A kőszínházban az elhanyagoltság az, ami megteremti ennek [a kiégésnek] a jeleit. Ott mindig úgy érzed, hogy te képes lennél, te tudnád csinálni, csak éppen valakinek nincs rád szüksége. Hónapokat ülsz, vagy éveket, és nem játszol, nem vagy kiosztva.”
(7) negatív csapatszellem
(sz.) „Amikor bekerülsz egy társulatba,
nagyon hamar elkezdesz rábólintani
a panaszkodásokra, a cinizmusra.”
Többen említik, hogy a színházban, ahol dolgoznak, nincs kommunikáció a munkatársak között. Nem kérdezik meg egymástól, ki hogyan érzi magát. Nem beszélnek arról, hogy éppen ki milyen problémákkal küzd: (k. m.) „Van olyan munkaviszony egy intézményben, amiben egyszerűen nem teremtődik meg annak a lehetősége, hogy valaki annyira elengedje magát, hogy mondjon a helyzetéről valamit, vagy beszéljünk személyesen arról, hogy ő mit csinál, amikor nem dolgozik.” Szintén ez az interjúalany azt is hozzáteszi, hogy (k. m.) „Átmentünk egymás irodáján ─ vagy inkább én az övén ─, köszöntünk. A feladatokat elvégezte, s én is. De igazából soha nem beszélgettünk semmiről, ami személyes lett volna.”
A pályakezdők pedig, akiknek néhány éve, egyetemistaként volt rá lehetőségük, hogy az egyik kőszínházban szakmai gyakorlatot végezzenek, a következőképpen fogalmazzák meg azt a kommunikáció-hiányt, amit ott, a társulaton belül tapasztaltak: (sz.). „Tudtuk, hogy Na, tök jó, ezt nem akarjuk. Ez az, amit nem akarunk. Nagyon megijedtünk, látva a két nagy próbafolyamatot. Hidegrázó volt [a színház] azzal a naivsággal, azzal a kevés tapasztalattal, amivel kijöttünk egyetemről.”
Egy idősebb színész, aki több mint harminc éve dolgozik a szakmában, erre válaszolva megjegyzi, hogy a negatív csapatszellemnek, tapasztalatai szerint, súlyos következményei lehetnek: (sz.) „Huszonkét-huszonhárom évesen az ember bekerül egy közegbe – mindegy, hogy ilyen vagy olyan – tele energiával, lendülettel, szerelemmel, mindennel, s hogyha abból mindig lenyírbálnak, vagy túlságosan kihasználják ezt a lendületet, akkor egy idő után az ember eljut oda, hogy bocs, de beveszem a leszarós tablettát… ”
(8) elmagányosodás
(lt.) „A szabadúszásról azt tudom mondani,
hogy egy rettenetesen magányos műfaj,
és engem ez teljes mértékben felemészt.”
Talán azt gondolnánk, hogy a szabadúszók munkakörülményei sok szempontból jobbak, ezt az egyik interjúalany viszont megcáfolja: (lt.) „Nincsen közösségélményem, nincsen hovatartozás-feelingem, és számomra ez a legnagyobb trigger arra, hogy még inkább szarul érezzem magam abban, amit csinálok.”
(9) hat hét vs. végtelen
(sz.) „Hat hét alatt
ki kell hozd magadból a maximumot.”
Egy előadás elkészítésére kőszínházban általában hat hetet szánnak. Az alkotócsapatnak minden energiáját erre az időszakra kell beosztania, ráadásul az sem enyhítő körülmény, hogy a különböző próbafolyamatokban (k. m.) „Különböző alkotókkal kell dolgozni, és különböző alkotók különböző dolgokat kérnek. Állandóan meg kell felelni valaminek, és ebben el tud veszni az ember.”
A függetleneknél már jóval több idő jut egy-egy előadás elkészítésére, viszont annak is megvannak a maga hátrányai: (lt.) „Na, képzeld el, hogy független szférában van a végtelen. És az talán még nagyobb démon, mert ugye az a premissza, hogy akkor van kész, amikor a legjobb, amikor egyszerre érzi mindenki, hogy na most. És egymás szemébe nézünk: most kész van, már érzed te is? Na, ez a végtelenben történik, valamikor a megfogalmazhatatlan jövőben. (…) És nincsen biztonságod, hogy te l’art pour l’art, nagy szabadalommal nekifutsz a művészetcsinálásnak, és a végtelenségig csinálhatod, és csiszolhatod.”
{felleljük a felelőst?}
(sz.) „A rendszer meg azt sugallja,
hogy zsákmányold csak ki magad ügyesen.
Minél mélyebben, annál tehetségesebb vagy.”
„Ki a felelős a kiégésért?” ─ így hangzik a következő kérdés. És rögtön érkezik rá a válasz: „a rendszer”. Na, de ki vagy mi áll a sokszor emlegetett „rendszer” mögött?
Az egyik fiatal színész a következőképpen gondol vissza az egyetemi hangulatra: (sz.) „Már első évtől azt kaptuk, hogy tök jó, hogy itt vagytok színin, nagyon jó buli, de igazából esélyetek sincs elhelyezkedni. S már első évben megszületett egy félelem, hogy nagyon sokan vagytok Vásárhelyen, Kolozsváron, Magyarországról ne is beszéljünk, és csak úgy lehet, hogyha mindent feláldozol, és semmi más nincs, csak a színház az életedben. És sokkal több félelem fogalmazódott meg már első évben. Így kezdtünk el dolgozni, és magunknak kerestük az alkotásnak az örömét.” Ezt megerősíti egy másik fiatal színész is, aki egyik tanárának mondatát idézi az egyetem első napjáról: (sz.) „Itt vagy te vagy a legjobb, vagy nem vagy. Vagy feláldozol mindent, vagy nem vagy.”
Hogy a diákok bizonytalanok, hogy nincs bennük szakmai önbizalom, azzal a beszélgetésre meghívott egyetemi oktató is egyetért: (e. o.) „Még nem kezdett el kialakulni az a fajta működési keret, ami nekik bizalmat adna vagy optimizmusra adna okot.” Ezt követően az interjúvezetők arra is rákérdeztek, hogy van-e a színházi karnak pszichológusa. Erre pedig az volt a válasz, hogy az egyetemnek van, a színházi karnak viszont külön pszichológust nincs lehetősége alkalmazni. A diákoknak azonban lehetőségük van a pszichodrámát mint tantárgyat választani, ami ugyan nem konkrét megoldás erre a problémára, viszont lehetőség arra, hogy a diákok pszichológussal találkozzanak, és ez talán elindíthat egyfajta önismereti folyamatot bennük.
Később, pályakezdőként sem igazán kapják meg azt az önbizalmat, amit korábban az egyetemnek kellett volna megadnia számukra: (sz.) „Bekerülsz egy kőszínházba fiatalként, és tőled várják el, hogy Akkor most mutasd meg. Most akkor gyere. Most akkor te szántsd fel [a színpadot]. És tök jó, csak nem olyan könnyű egyedül, hogyha nincs, akit magaddal húzzál.” Itt újra megfogalmazódik a jelenlevők részéről, hogy egy színházon belül a csapat igenis felelős lehet egy-egy személy szakmai kiégéséért: (sz.) „Nem veszed észre, és te is belekerülsz ebbe a körforgásba, és fel tud falni elég hamar egy csoportdinamika, ha csak nem kezdesz ellene dolgozni – ami nagyon-nagyon nehéz.”
Az egyik kulturális menedzser erre megjegyzi, hogy neki is hosszú időbe telt felismerni, hogy ő maga szintén felelős lehetett a munkatársai kifáradásáért: (k. m.) „A munkám során biztos, hogy voltam felelős azért, hogy valaki kiégett amiatt, ahogy én dolgoztam. De évek kellettek ahhoz, hogy én belássam azt, hogy nekem a módszereim rosszak, és hogy egyáltalán megértsem, hogy miből fakad az én módszerem, hogy az mennyire hozott, és mennyire nyomásra történik, merthogy szeretnék megfelelni valaminek.” Majd hozzáteszi: (k. m.) „Ugyanakkor meg nyilván egyéni felelősség is, mert amikor én voltam teljesen kizsigerelve, akkor meg nem szóltam, hogy Helló, hagyjatok békén.” Ehhez kapcsolódik az egyetemi oktató: (e. o.) „Hogy mi mennyire veszünk részt valamiben, mennyire mondjuk egy adott pillanatban, hogy jó, akkor eddig és nem tovább, az nagyon erősen egy saját döntés eredménye.”
Úgy tűnik, egyértelmű választ nem találunk arra, hogy ki vagy mi a felelős a szakmai kiégésért. Sz. E. azzal zárja ezt a kört, hogy minden valószínűség szerint az intézményi kultúra; a környezet; az a csoport, amelyben dolgozunk és természetesen mi magunk is felelősek vagyunk a kiégésünkért. Hogy milyen arányban, az már másik kérdés – teszi hozzá végül.
A folytatás itt olvasható.