Járt utat a járatlanért… – Kozma Dávid alias David Kozma, Finnországban élő színházcsinálóval Jankó Szép Yvette beszélgetett
A Játéktér 2022/3. számából
Borítókép: Nora Sayyad
Kozma Dávid, vagy ahogy Finnországban ismerik, David Kozma sorozatos határátlépő, a szónak a lehető legszerteágazóbb értelmében: nyelvi, etnikai, kulturális és műfaji határvonalakat, színészként fizikai, illetve civilként országhatárokat is gyakran lépett és lép át. Jelenleg a Post Theatre Collective néven működő művészeti platform vezetője Helsinkiben, színész és rendező, performanszművész, felolvasószínházi és alkalmazott színházi projektek kulcsfigurája.
Az augusztus közepére időzített (virtuális) beszélgetést a romániai és finnországi színházi időszámítás különbözőségén morfondírozva kezdjük.
Európa délebbi vidékein még a nyári szabadságukat töltik sokan, a színházi évad kezdetéig van egy szusszanásnyi idő. Hogyan telik a te augusztusod?
Ez itt már kora ősz, bár szerencsére még mindig nagyon nyárias az idő. Augusztus elején teljes gőzzel elkezdődnek a munkák. A júliusi leállás után túlságosan is hirtelen zúdul az ember nyakába minden.
Mi (minden) foglalkoztat jelenleg?
Volt egy bemutatónk múlt ősszel, de csak négyszer tudtuk játszani, úgyhogy most azt újítjuk fel, hogy októbertől újra műsorra kerülhessen. Finnországi interetnikus válásokat dolgoz fel az előadás. Angolul olyan címen fut, hogy Out of Touch, a finn cím pedig egy félig-meddig fordítás nélkül is érthető szójáték: Eros/sa. Egyrészt természetesen Erosra utal, a változékony szerelemre, másrészt a válásra hisz az erossa szó finnül annyit jelent, hogy elválva, elválóban, külön. Interjúkat készítettünk a csapattal, és azokkal eljátszadozva született egy szövegkönyv, illetve az előadás. Ennek a felújításán kívül a READ felolvasószínházi fesztivált próbálom visszazökkenteni a régi kerékvágásba október végére. Tavasszal egy pályázathoz kerestünk új külföldi darabokat, és július folyamán a csapattal kiválasztottunk négyet az összegyűltekből, ezeket most fordítják, és októberre remélhetőleg felolvasásra készen áll a négy új dráma finnül.
A csapat, a kollektívátok angolul is, finnül is játszik?
Igen. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a csapatnak van egy kis állandó magja, és az egyes előadásokhoz mindig új embereket is keresünk. A fesztivált pedig – ami egyébként nagyon kis szabású – vagy magunk csináljuk, vagy együttműködésben külföldi kollégákkal. Annak idején, amikor 2014-ben belevágtam ebbe, az volt a vágyam, hogy ne a klasszikus séma szerint gondolkodjunk, amikor van az embernek egy ötlete, pályázik, és ha megkapja a pénzt, megvalósítja, ha pedig nem, akkor süllyesztőbe kerül az egész. Én inkább azt szeretném, hogy közösségi vállalással, közös erővel csináljunk valamit. Ahelyett, hogy szokás szerint száz helyen pályáztunk volna kis összegekre, megpróbáltunk azon gondolkodni, kik volnának érdekeltek abban, hogy ezt támogassák. Ugyanakkor azon is, hogy milyen volna az a formátum, amelyiknek az esetében mindenkinek lenne valami nyerni valója. Az új drámák behozatalát nagyon értékesnek találom. Finnországban rengeteg finn dráma íródik, támogatják az új szövegek születését, a színházak bemutatóinak 60–70 százaléka finn kortárs vagy klasszikus darab, és nagyon kevés a külföldi dráma a repertoárjukban, amit pedig bemutatnak, elsősorban kasszasiker, musical és könnyű vígjáték, általában Franciaországból meg Angliából importált biztos befektetés. És persze vannak a mainstream drámaírók, akiknek a darabjai mindenhol színpadra kerülnek. Finnországba is eljut egy pár közülük, de tulajdonképp viszonylag ritkán.
Érdekes, ha megkérdezed az itt felnőtt embereket, a 90-es években fordított volt a helyzet, nagyon sokat importáltak, valamilyen szinten úgy, mint abban a Romániában, ahonnan a 2000-es évek elején eljöttem. Az volt a trend, hogy vadászták az új drámákat nyugatról, gyorsan lefordították, és akkor az volt a király, aki elsőként bemutatta. Ez itt már nem a fő tendencia, hanem jó ideje sokat fordítanak arra, hogy a helyi drámaírás teret kapjon. A közönség is kíváncsi rá, meg nagyon sokszor a téma is igazán foglalkoztatja az embereket.
Na de hogy visszatérjek a READ-re: az volt a kérdés, hogy ha nincs pénz, akkor mi az az érték vagy érdekesség, ami valamilyen szinten mindenkit vonz, és akkor azt gondoltam, hogy ha kínálkozik néhány új, kicsit fura dráma valahonnan messzebbről, egyes rendezők biztosan érdekeltek lesznek abban, hogy új forrásokból új információt, új történeteket vagy szövegeket találjanak; egy színész biztosan érdekelt abban, hogy rendezőkkel dolgozzon, akár ingyen is, mert hogyha szerencsés a találkozás valaki újjal, abból akármi születhet hosszú távon, olyan együttműködés, amiből később anyagilag is profitálhat, és így tovább.
Ám ez az alulról jövő kezdeményezés szépen lassan kinőtte magát, és egy ideje állami támogatást is kaptok a fesztivál megszervezéséhez, ha jól tudom.
Igen, a READ fesztivál kereken 0 euróból kezdődött, és most már kapunk némi segítséget az államtól, így tudok fizetni a résztvevőknek és új dolgokban gondolkodni. Az egyesületünk körülbelül öt-hat éve benne van az állami támogatási rendszerben, kapunk működési támogatást, amit minden évben meg kell pályázni, egy részét pedig erre a fesztiválra fordítjuk. Ennek köszönhetően tudunk fordítani/fordíttatni darabokat, mert az elején angolul folyt a felolvasás, de úgy két-három éve próbálunk arra törekedni, hogy finnre is lefordítsuk a szövegeket, és ha csak lehet, színházat találjunk egy-egy darabnak, bemutatóig segítsük.
A Játéktér olvasói egy korábbi lapszámban Linnea Starától, a TINFO (Finn Színházi Információs Központ) vezetőjétől is hasonló véleményt olvashattak a kortárs finn dráma Finnországban tapasztalható sikerével, lassan túlsúlyával kapcsolatban a 2000-es évektől. Ezt kicsit ellensúlyozandó ők is belekezdtek egy nemzetközi drámát népszerűsítő projektbe. Velük vagy más hasonló intézményekkel milyen kapcsolatban álltok?
Természetesen együttműködünk bizonyos dolgokban. Tavaly például volt egy közös megmozdulásunk a moszkvai Ljubimovka Fesztivállal, a fiatal drámaírók találkozójával, akikhez évente olyan 900–1000 darab fut be, és azok közül választanak húsz–huszonöt új drámát, amelyeket felolvasószínházi formában bemutatnak. Ők megkerestek volt engem hat évvel ezelőtt. Mihail Durnyenkov, a fesztivál akkori művészeti vezetője, aki nemrég átköltözött Finnországba, nagy névnek számít a kortárs orosz drámaírásban. Akkoriban volt nekik egy együttműködésük az amerikai Lark Centerrel, egy nagyszerű fordítólaboratóriumot fejlesztettek ki. Amerikai darabokat fordítottak oroszra és orosz darabokat angolra, a fordítás utolsó szakaszában pedig öszegyűjtöttek egy egész csapatot: drámaírót, fordítót, rendezőt, színészeket, akik egy héten keresztül együtt dolgoztak a fordításon, hogy gördülékennyé tegyék a szöveget, a színészek szájában jól pörögjön a szó. Hogyha voltak olyan helyzetek, amelyek az orosz kontextusban működtek, de az amerikaiban nem, ott elgondolkodtak azon, hogy hogyan lehet módosítani a szöveget, hogy az amerikai közönség is meg tudja érteni a helyzeteket, együtt csiszolták a fordítást, a végén pedig felolvasószínházi formában bemutatták az eredményt. Nekik támadt az az ötletük, hogy fejlesszék tovább a kezdeményezést, és Finnországban meg a skandináv országokban kerestek partnereket. Addig jutottunk, hogy kaptunk a finn minisztériumtól támogatást a projektre, de beütött a koronavírusjárvány 2020-ban. Végül tavaly kisebb méretben sikerült megszervezni az együttműködést, úgy, hogy nem tudtunk Moszkvába repülni, és onnan sem tudtak eljönni a kollégák Finnországba a járvány meg más bajok miatt, viszont sikerült három új orosz darabot lefordítani finnre, és három finn darabot oroszra. Ezeket bemutattuk Moszkvában és Helsinkiben egy nap eltéréssel 2021 decemberében. Ebben a TINFO is közreműködött velünk. A TINFO-nak van egyébként egy újonnan, talán tavaly létrehozott adatbázisa: huszonöt új, finnre fordított dráma, és ezekből a színházak kedvükre válogathatnak. Sikerült a legnagyobb finn magánalapítványt bevonni ebbe támogatóként. És a darabok előadására természetesen pályázni is lehet. Ők magasabb szinten játszanak, nekem soha nem az volt az álmom, hogy irányítani próbáljam a színházak műsorpolitikáját, inkább az volt a vágyam, hogy párbeszéd induljon el, meggyőzzünk dramaturgokat, rendezőket, színházigazgatókat, hogy jöjjenek el megnézni új drámákat, nem feltétlenül a mainstreamből, vagy olyasmiket, amit féltitokban le szoktak járni megnézni Berlinbe vagy Londonba, és aztán elemezgetni, hanem azt akarjuk megmutatni, hogy mi történik máshol. Hiszen ha drámát illetően diverzitásról beszélünk, akkor nem lehet csak egyfajta információs forrásra hagyatkozni.
A világ milyen országaiból, tájairól hoztatok eddig darabokat? Mindig egy-egy adott országra, nyelvterületre koncentráltok?
Nem egészen. Az orosz kiadás kicsit ilyen szempontból kivételes volt. Próbálunk mindig egy nagyobb, változatosabb csomagot összeállítani. Az idei fesztiválon szerepel a romániai Elise Wilk Eltűntekje, lesz egy bolgár darab, a Tango in Space, Gergana Dimitrova és társa, Zdrava Kamenova szövege, valamint az olasz Pier Lorenzo Pisano Carbon és a flamand Freek Mariën The Wetsuitmen című darabja. A Flanders Literature-rel működünk együtt az idén, ők támogatják a szöveg fordítását. De az évek során szerepeltek itt szerb, bolgár, olasz szövegek, és voltak darabok Angliából, Amerikából, Iránból, most lesz Belgiumból. Nem jut eszembe talán minden, de már több mint harminc darabot olvastunk fel.
Az ígéretesen alakuló orosz együttműködést mennyire tudjátok folytatni a jelenlegi, kvázi hidegháborús helyzetben?
Most teljesen befagyott minden csatorna az ukrán háború miatt. Nincs semmilyen kapcsolat Moszkva fele, és nagyon sokan sajnos disszidensként élnek itt Finnországban azok közül, akikkel együtt dolgoztunk. El kellett hagyniuk az országukat, és mi megpróbáljuk valamilyen szinten támogatni őket ebben a lehetetlen helyzetben. Ukránok is, oroszok is vannak köztük, és mi próbálunk tőlünk telhetően segíteni, hogy továbbléphessenek a feldúlt életükben.
Milyen segítséget tudtok nyújtani? Általában a beilleszkedésben, boldogulásban, vagy gondolkodtok közös projektekben?
Van több szervezet is, amelyik azzal foglalkozik, hogy ők művészként se lehetetlenüljenek el. Például az Artists at Risk nevű szervezet arra szakosodott, hogy krízisterületekről próbál kimenteni művészeket, és rezidencialehetőséget ajánl nekik: megpróbálnak segíteni abban, hogy alkotó munkát tudjanak folytatni. Mi is együtt gondolkodunk pár emberrel, és meglátjuk, mi lesz belőle, mivel sajnos mi magunk is nomádok vagyunk, színházról színházra járunk, hogy a produkcióinkat befogadják. Mindig hatalmas háttérmunka, míg sikerül odáig jutni, hogy bemutassák egy darabunkat.
Hogyan kell elképzelni ezt a nem kőszínházi csapatot, illetve a produkcióitok születését? Állandó játszóhellyel nem rendelkező társulat, azaz inkább kollektíva vagytok a saját meghatározásotok szerint, de kikből áll az a központi mag, amelyet emlegettél, és hogyan találtatok egymásra?
Igen, egy kollektíva vagyunk, amit 2006-ban alapítottunk, amikor kiköltöztem Finnországba. Az évek alatt sokat változott a csapat, de vagyunk egy páran, akikkel együtt indultunk. Ilyen például Romulus Chiciuc, aki szintén Romániából érkezett. Mostanára egy elég sokszínű, nemzetközi csapat alakult ki, különösen az újraindulásunk után – mert tíz év elteltével volt egy pillanat, amikor úgy gondoltuk, hogy lezárjuk az egészet –, szóval amióta sikerült meggyőzni a helyi pénzosztókat, hogy az egyesület megérdemli a támogatást. A mostani vezetőség három személyből áll: a magyarországi Kaszás Ágnes, Bita Razavi, egy iráni képzőművész, aki itt él Finnországban, és én. Emellett vannak fény- és hangtechnikai szakembereink, zenészeink, színészeink. Összesen tizenketten vagyunk tagjai az egyesületnek, de tavaly például emellett kilencven ember dolgozott a csapatunkkal a különféle projektekben. Beleértve a READ Fesztivált, az előadásainkat meg a többi megmozdulást, rendezvényt.
Ugyancsak kinőtte magát a csapat. Hogyan kerültetek kapcsolatba ezekkel a külön-külön utakon Finnországba csöppent emberekkel?
Romulus Chiciuckal otthonról ismerjük egymást. Együtt tanultunk volt Kolozsváron, Szentgyörgyön dolgoztunk is együtt, aztán a sors úgy hozta, hogy mindketten itt ragadtunk Finnországban. Kaszás Ágival viszont itt találkoztunk Helsinkiben. Kiköltözött volt kétezervalahányban, és ha jól emlékszem, ő lépett velem kapcsolatba egy bemutatónk kapcsán, aztán összebarátkoztunk, és sokat dolgoztunk együtt. 2014-ben volt egy Finnphonia Emigrantica című előadásunk: tíz képet mutattunk be Finnországról tíz nyelven. Abban benne volt ő és persze Romi is. 2017-ben született a „zungari”, a Greetings from Zoongary című előadás, és 2019-ben a bevándorlók láthatatlanságáról szóló Invisible Finland című dokufikciós trilógiánk második részében, a Sofőrökben is benne volt.
A „benne levés”, ahogy értem, nálatok színészkedésen kívül sokszor mindenféle mást is jelent? Te magad is színész vagy eredetileg, de úgy tűnik, hogy az utóbbi időben más vette át ennek a helyét. Mennyire rögzítettek a szerepkörök a kollektíván belül?
Hm, persze imádnánk, hogyha a jelenleginél horizontálisabban tudnánk működni, nem volna ilyenfajta hierarchia benne, hogy ki a főnök és ki mit visz a csapaton belül, de sajnos maga a rendszer, amiben élünk, elvár egy bizonyos merevséget. A felelősség szempontjából nagy különbség, hogy ki írja alá a vállalásokról szóló papírokat. De munkákon belül próbálunk lehetőleg úgy dolgozni, hogy a hierarchiát, ezt az „én vagyok a rendező és az Isten” jellegű mentalitást ne erősítsük. Együtt próbálunk gondolkodni, és én rendezőként próbálom úgy vinni előre a folyamatot, hogy a csapat többi tagja úgy érezze, ők végzik az alkotó munkát. Időnként talán el-elgondolkoznak azon, hogy akkor ez a Kozma Dávid mit is csinál?
Megrögzött határátlépőnek tűnsz. Hogy alakult ez így, hogy a színészi végzettségeddel nem egy kőszínházban vertél gyökeret egyre nagyobb szerepekre áhítozó társulati tagként, hanem elindultál a saját utadon, sokfélébe belekóstoltál, és most elsősorban rendezőként határozod meg magad, illetve projektek összetartójaként?
Nehéz pontosan megmondani, hogy zajlott ez. Mindig is ilyen határeset voltam, azt hiszem. Már születésemtől fogva két kultúra között éltem. Apám magyar volt, anyám „sült” román, Gyergyószentmiklóson nőttem fel, egy magyar közösségben, úgyhogy identitáskérdésekben mindig is kicsit bizonytalan volt a helyzet. Hogy akkor én hova is tartozom? De a nemzetiségi kettősségen túl, az az érzésem, ha a kommunizmusban éltünk volna tovább, akkor belőlem soha nem vált volna művészember, mert kissé lehetetlen kritériumok szabták meg, hogy kiből lehet művész és kiből nem. Én aligha csillogtam volna a „Megéneklünk, Románia” versenyeken. A mi szerencsénk az volt, hogy amikor a rendszer romba dőlt, akkor Bocsárdi Laciék, akik Gyergyószentmiklóson mérnökökként próbáltak amatőr színházat csinálni a 80-as években, már egy olyan szintre jutottak, hogy megkeresték őket a Hargita Megyei Tanácstól azzal, hogy jó volna színházat alapítani a megyében, és ha jól értettem, eldönthették, hogy melyik városban. Nagyon szép volt tőlük, hogy ekkor – ha a legenda igaz – Gyergyót választották. Ránk, az akkor ott felnövő tizenévesekre nagyon nagy hatást gyakorolt, hogy hirtelen lett egy színház, előadások születtek, kísérletezést láttunk – például pont ott a mi szomszédunkban volt egy Beckett-installáció, Tricepsz Szergej performanszművész csinálta, és szájtátva néztük volt a barátaimmal. Aztán fura módon ezek a barátok szinte mind színit végeztek. Egyszóval nagyon inspiráltak ezek az előadások, és Barabás Árpáddal azaz Freddyvel, Flórián Szabolccsal, alias Gebével, meg Portik Imrével, Öcsikével együtt egy lépcsőházi faládán üldögélve eldöntöttük, hogy mi színjátszó csapatot indítunk. És ez lett a mi keresztünk, amit lassan már harminc éve cipelünk a hátunkon.
És milyen nagyobb stációi voltak ennek a keresztútnak, amíg Finnországban kötöttél ki?
Ebből a kis csapatból alakult egy Maszk nevű színjátszó csoport, és amikor Bocsárdiék aztán csapatostól átköltöztek Szentgyörgyre, mi nagyjából akkor végeztünk a líceummal. Vadas Laci volt az egyedüli, aki ott maradt, vagyis visszajött volt Gyergyóba, és ő elkezdett velünk dolgozni. Született egy együttműködés a színházzal, hogy ők adják a teret, díszleteket, és próbáltak tanítani is minket színházra. Aztán amikor végeztünk, én például ’95-ben, akkor ajánlottak egy szerződést is néhányunknak, azzal, hogy ők gondoskodnak képzésről, mesterkurzusokat tartanak nekünk magyarországi és romániai szakemberek, és közben csinálunk majd előadásokat is. Ez működött is valamilyen szinten, de ’97-re úgy láttuk már, hogy csak egy intenzívebb főiskolai képzés jelentene előrelépést, így aztán elmentünk „megpróbálni a szerencsénket”. Öten voltunk, és azon gondolkodtunk, hogy az nem lesz jó, ha mind az öten Vásárhelyre vagy Kolozsvárra jelentkezünk, és egymással kezdünk versenyezni, hanem valamilyen szinten elosztottuk magunkat: Ördög Miklós Levente és Nagy Alfréd (Isten nyugtassa!) Vásárhelyre ment, Kolozsi Kilián meg Barabás Árpád Kolozsvárra, és mind bejutottak, én pedig nagy bolondul román szakra mentem, és én is bekerültem. Így mind az öten hirtelen színisek lettünk, és kezdtük elhinni, hogy belőlünk művész válik, amit én azelőtt soha nem hittem volna. Mindig volt egy ilyen sarlatánszindróma-szerű érzésem, és ahhoz képest, hogy milyen tehetségesek voltak a többiek, én soha nem láttam magam különösebb talentumnak, de ezt próbáltam munkával és mindenféle mással kompenzálni.
Ehhez képest elég nagy konkurenciával küzdöttél meg sikeresen, amikor első nekifutásra felvettek román szakra. Egyébként az, hogy román nyelven végezted a színit, mindössze csak ennek az előzetes baráti megegyezésnek köszönhető?
Annyi az előzménye, hogy volt nekünk egy bemutatónk: Szőcs Géza Rómeó és Júlia. Shakespeare-játék című darabja, már Figura-produkcióként ’97 elején, és Vadas Laci lehozta volt Kolozsvárról a román rendezőiseket, köztük Gelu Badeat, aki az előadás után leült beszélgetni velem, és ő győzködött, hogy román szakra menjek, mert nagyon érdekes a pofám, jó esélyeim lennének ott, meg jó a csapat. Én úgy gondoltam, hogy gőzöm sincs, mi az, hogy Kolozsvár meg főiskola, úgyhogy muszáj kipróbálni. És tulajdonképp szerencsének látom, hogy akkor bejutottam, mert inkább szerencsét mentem próbálni, nem éltem nagyon bele magam. Nem is tudtam, hogy hogyan kell felkészülni a román színire, nem jártam felkészítőre, úgyhogy tulajdonképpen a magyar színire jelentkezők módszere szerint készültem. Hallottam is utólag, hogy a bizottság folyt össze a röhögéstől, például olyasmiken, hogy én a fordító nevét is elmondtam, amikor a verset elkezdtem. Ezzel persze egy kicsit ki is tűntem a tömegből, és legalább felfigyelt rám a bizottság.
A kétnyelvűséged, kultúraközöttiséged kicsit előnyödül szolgált tehát. Azt is mesélted viszont egy korábbi isterjúban, hogy a főiskolás éveid alatt csak románul voltál hajlandó megszólalni. Mi állt ennek a hátterében?
Mivel volt egyfajta magyaros akcentusom, a tanáraim elvárták, hogy afféle házi feladatként kijavítsam. Meg is volt adva egy határidő, azzal a feltétellel, hogy ők elfogadnak engem a főiskolán, ha dolgozom rajta, de ez baj, és hátrány lesz majd a jövőben, szóval jó minél hamarabb megszabadulni tőle. Én pedig három éven keresztül nem beszéltem magyarul, legalábbis józanul nem, és sokan ezt rosszul fogadták, hazárulásnak fogták fel, különösen Gyergyóban. Számomra világos volt a cél, és hogy annak érdekében csinálom. Hm, hogyha maratont akarsz nyerni, akkor minden nap muszáj futni. Ezt akartam, maratont nyerni, csak nyelvi maratont, ezen kellett dolgoznom, erre koncentráltam, és az emberek vagy elfogadtak vagy sem. Mindig vannak jóakarók meg kevésbé jók, mindenfélét akarók. Jólesett, hogy a baráti társaságom például kiállt mellettem. Ez erősített abban, hogy elfogadjam magam olyannak, amilyen vagyok.
Ez a fajta eltökéltség segített-e a továbbiakban, például Finnországban? Újabb maraton volt-e a finn közeg és kultúra megismerése, a nyelvtanulás, a színházi életbe való beilleszkedés, a gondolkodásmóddal való barátkozás?
Amikor én kiköltöztem 2006-ban, az arcomba csapott, azaz utolért ez a Balkán-szindróma, hogy másodosztályú állampolgárok vagyunk Európában, és fogalmam nem volt, mit tudnék magammal kezdeni gyergyói színművészként Finnországban, ha nem beszélem a nyelvet. Angolul sem tudtam túl jól annak idején, úgyhogy úgy voltam vele, hogy ezzel ennyi, színház, köszönöm szépen, szerettelek, utáltalak, kipróbáltuk együtt, de itt az idő búcsút venni, én felülök a vonatra, te itt maradsz, aztán néha írjál, ha még eszedbe jutok néha.
2006-ban Finnországban a társadalom még nem volt annyira nyitott, mint mondjuk Svédországban vagy Németországban vagy Angliában, hogy külföldi színészként itt folytathattad volna, amihez értesz, úgyhogy az volt bennem, amikor ideköltöztem, hogy nulláról indulok. A társadalom zártsága miatt, aki nem beszélte a finn nyelvet, nem létezett, takarításra sem volt jó. Pedig jó vicc, csak a seprűnek beszélhettem volna. De amikor századjára végighallgattam ezt az érvelést, azt mondtam magamnak, hogy álljon meg a menet, nekem van egy identitásom, egy adag tapasztalatom, egy évvel korábban én Finnországban egy fesztiválon játszottam meghívottként. Minek próbáljak én takarítani, amikor ennyi erővel azzal is próbálkozhatnék, amit tanultam, amiben talán jobb is vagyok. Szóval ebből a frusztrációból úgy szabadultam akkor, hogy azt mondtam magamban: ha nem vagyok jó takarítónak, mert nem beszélek finnül, akkor maradok a színháznál. És mivel tényleg nem beszéltem jól a nyelvet, az első előadásokat rendeztem, átlépve ezzel egy olyan határt, amit, ha Romániában maradtam volna, soha nem kockáztattam volna meg. Sosem álmodoztam erről, hanem így hozta a sors.
Milyen produkcióval vetődtél el Finnországba? A tamperei fesztiválon vendégszerepeltetek, ugye?
Igen, 2005-ben, Afrim Három nővérjével, a sepsiszentgyörgyi román tagozattal. Tamperében találkoztam a gyerekeim későbbi anyjával, és adatott nekem egy ritka nagy pillanat, egy szerelem, egy választási lehetőség, én pedig azt mondtam, hogy kalandra fel, ilyesmi talán csak egyszer adódik az életben. Mérlegre tettem, hogy mi lesz belőlem akkor, ha nem élek vele, ha Romániában maradok? A maximum, amit elérhetek, az, hogy egy bukaresti színház akárhanyadik színészeként, vagy esetleg Magyarországon ismertebbecske lehetek. A mérleg másik serpenyőjében pedig valami teljesen ismeretlen, egy nagy szerelmi pillanat, amihez, úgy éreztem, semmi sem volt addig fogható, úgyhogy arra gondoltam: miért is ne? Visszatérhetsz a régi megszokottságba, vagy mehetsz a saját utadon. Van ez a mondás: Járt utat a…?
…a járatlanért el ne hagyj! Csakhogy te rendre az ellenkezőjét műveled.
Ha kalandra vágysz, akkor muszáj a járatlant is kipróbálnod. Huszonnyolc évesen én úgy éreztem, hogy nem biztonságra vágyom, hanem valami teljesen mást akarok. Valami újat, és azon keresztül talán jobban megismerni magamat, megismerni azokat a határaimat, amiken túl tudok lépni, és azokat, amiken nem. Csináltam sok mindent, takarítottam is, dolgoztam lerakatban, bárosként, kipróbáltam egy halom dolgot, de úgy, hogy közben ezt a kis színházat mindig fejlesztettem tovább. És legalább egy előadást évente próbáltunk összerakni.
Hogy érzed, mennyire sikerült megőriznetek a frissességeteket, hogy ne fásuljatok bele a független lét gyakran mostoha adottságaiba?
Sok változás, sok felállás, újrakezdés volt az idők során. A mostani egy újabb csapat, körülbelül másfél-két éve dolgozunk együtt komolyabban.
Az újraalakulással nevet is változtattatok. Már nem European Theatre Collective-nem hívják a csapatot, hanem Post Theatre Collective vagytok. Miért?
Ez egy hosszú történet! Amikor 2006-ban a European Theatre Collective-et alapítottuk, akkor volt egy olyan álmunk, hogy európai networkként működjünk. Hogy saját otthonunk, épületünk nincs ugyan, de sebaj, van egy közös Európánk, és ebben az Európában egy unió, az viszont nagy kérdés, hogy van-e ennek az uniónak kulturális identitása tulajdonképpen. Sokat emlegetjük, próbáljuk a saját kulturális identitásunkat védeni, de úgy tűnik, csak addig jutunk, hogy ami a pénzügyeket, üzleti érdekeket illeti, és amíg Európának néznek bennünket Európán kívülről, együtt vagyunk, de kulturálisan soha nem jutottunk el odáig, hogy ezt meg is beszéljük. Hogy a görög és a svéd, a lichtensteini és az észt akkor hogyan is létezik együtt? Ez annak idején engem nagyon érdekelt, mivel Románia épp akkoriban készült belépni az Unióba, úgyhogy különösen aktuális volt az európai identitáson gondolkodni, és a lehetőségeken, azon a szabadságon, hogy eltűnnek a határok, elvben bárhol tudsz színházat csinálni. Én mindig is féltékeny voltam a táncosokra, hogy ők bárhol Európában össze tudnak gyűlni, akár egy utcasarkon, és létre tudnak hozni egy előadást, de mi, beszélő színházi emberek, mi valahogy beragadtunk a határaink közé, és ott kell megdöglenünk, nem tudunk mozdulni, nincs mobiltás, egy szűk helyen szorongunk. Ezt szinte feudalizmusnak látom, hogy mindegyik ilyen „háznak” van egy ura – ispánja, ha úgy tetszik – és ez az úr mondja meg, hogy mi az egész ház identitása, akik pedig ki vannak szolgáltatva a hatalmának, kiszolgálják őt, és ez így van egész Euróbában, nem szigorúan Romániáról vagy Magyarországról beszélek, hanem így van ez Finnországban is. És ezt valamilyen szinten problematikusnak látom. Nagy társulatokat tartunk el nagy pénzeken, míg szerintem az érdekesebb színházi események mindig kőszínházon kívül történnek.
Ezt a fajta röghöz kötöttséget és intézményesüléskényszert kérdőjelezitek meg tehát elejétől fogva?
Volt egy ilyen utópiánk, de gyorsan rájöttünk, hogy nem lehetséges, mert az összes támogatónál állami és európai uniós szinten mindenütt a nagyobb intézményekre van kitalálva a támogatás, és az ilyen rászorult szabadcsapatok mozgására, kisebb műhelyek együttműködésére nemigen találsz pénzeket, és nagyon nehéz meggyőznöd a saját minisztériumodat, hogy érdekes, amit csinálsz, hogy ne csak a mainstream rendezőt, állandó társulatot támogassák milliókkal, mert százezer euróból ugyanazt a szintet te is el tudnád érni. Másrészt a piac telített előadásokkal, ezért is nagyon gyorsan változnak a csapatok, előadások, meg a memóriánk is gyorsan törlődik ebben az egyre digitálisabb világban, amiben élünk…
Soha nem gondoltál arra, hogy kőszínház felé mozdulj, hogy megállapodj és középkorúvá válj, megpályázz egy igazgatóságot és pocakot eressz, mint ahogy megtörtént ez sok függetlennel?
Nem is tudom… az a nagy bajom nekem most itt Finnországban, és általában Európában, hogy adva van ugyan a mozgásszabadság, de ezt az EU egyfajta perpetuum mobileként látja, hogy mindenki mozog egyfolytában, pedig mi emberek úgy vagyunk kitalálva, hogy mozgás után le kell állnunk egy időre, és könnyen le is ragadunk.
Illetve a mobilitással kapcsolatban arról is kellene beszélni, hogy nagyon sok volt a mozgás az utóbbi harminc évben itt Finnországban, és akik időközben idekerültek, még mindig szolgaként dolgoznak az itteni jólét megtermelésén. Ha van egy kisebbség, akik itt születnek már, itt nőnek fel, itt adóznak, akkor nekik is ugyanolyan életlehetőségek járnak, ugyanolyan oktatás, sőt kulturális élet is. A finn intézmények nem tudták még feldolgozni ezt, reagálni erre, és hogyha a színház a társadalom tükre, akkor az itteni színház torz tükör, egy idealizált vagy egyoldalú kép, csak azt a részét mutatja a társadalomnak, amelyik látható, akiről viszont nem beszélnek, az láthatatlan, egyszerűen nem jelenik meg ebben a tükörben.
Tapasztalsz-e változást ezen a téren az utóbbi években?
Igen, a 2015-ös krízis teljesen új helyzetet teremtett Finnországban is. Gyorsan történt, nagyon negatív légkörben. Erre a menekülthullámra muszáj volt reagálni. Az ultrajobboldali párt akkor került hatalomra, és a kulturális életet meghatározó miniszter évekig a szélsőséges párt tagja volt[1]. Egy ilyen légkörben történt ez a változás. Fontos elmondani, hogy Helsinki mindig más és másképp gondolkodik, mint Finnország egésze. És hirtelen még láthatóbbá vált az utcán ez a sokszínűség. Nem csak kebab volt és kínai étterem, hanem egyszeriben nyílt thai, vietnami és közel-keleti vendéglő, hirtelen nagyon kozmopolita lett Helsinki, úgyhogy valamilyen szinten az intézmények is elkezdtek erre reagálni. Először többnyire populista szellemben. A többség képviselőjeként el akarták dönteni, hogy mi az a narratíva, ami elmondható a színpadon, és mi nem. De ha nem vonulsz vissza, hanem megszólítod ezeket az embereket, hogy gyertek, mondjátok el a történeteteket, a nyomorúságotokat a finn közönségnek, akkor igenis történhet változás. És voltak olyan esetek, amelyek tulajdonképpen pozitívan sültek el, mert a közönség megnyílt, valamilyen szinten kíváncsibbá vált arra, hogy kik is ezek a jövevények, és mit csinálnak.
Úgyhogy két esemény történt a „korona” elején: egyrészt kaptunk egy nagyobb támogatást a Metamorfoosi Színházzal közösen, hogy dolgozzunk ki egy tervet egy olyan színház kialakításával kapcsolatban itt Helsinkiben, amelyik erre a diverzitásra koncentrál. A Metamorfoosi művészeti vezetője Davide Giovanzana, egy svájci olasz színházcsináló, aki nagyobb produkciókban is dolgozik, és most az egyik színi évfolyam professzora a Tamperei Egyetemen. Harmadik éve gondolkodunk ezen a terven, és a koronaév ugyan lassította kicsit a munkát, de most újra dolgozunk egy realisztikus elképzelésen, hogy a végén az állam vagy a város fel tudja vállalni.
A másik dolog 2020-ban kezdődött, amikor a teljes leállás megbénított minket, és az volt a kérdés, hogy mi mást tudnánk csinálni. Volt a finn rádiónak egy vicces open call-ja: arra kérték a dramaturgokat és filmszövegírókat, hogy küldjenek korona-monológokat, amiket ők felvásárolnának és bemutatnának. Viszont ők csak a finneknek, finnül íróknak nyitottak ajtót, úgyhogy úgy éreztem kicsit, az én felelősségem, hogy nyissak egy másik ajtót a nem finneknek. És a felkérésre sokan reagáltak, meglepetésemre nem csak Finnországból, hanem Norvégiából, Dániából, Belgiumból, sokfelől, a beérkezett szövegekből pedig rövid történeteket készítettünk Middle Eastern Bloc címen. Eredetileg az volt az elképzelés, hogy együttműködünk a finn rádióval, de hosszas egyeztetés után végül semmi sem lett belőle, úgyhogy végül úgy döntöttem, kiküldöm az éterbe őket úgy, ahogy vannak, független podcastként. Később ebből csináltam még egy „évadot”. Abban már tovább tágítottuk a kört, a világ minden tájáról kértünk írásokat, hogy az emberek hogyan élték meg ezt az egész korona-időszakot, és érdekes történetek születtek szerintem.[2]
A névváltoztatásra visszatérve: az is ezt a nyitást tükrözi, vagy valami más áll mögötte?
A névváltozás persze azért is volt időszerű, mert amikor 2020-ban kerestük a monológokat, rám írtak emberek, hogy European Theatre Collective-ként csak európaiaktól várunk-e szövegeket? Ekkor gondolkodtam el azon, hogy ez mennyire igaz, valóban kizárunk embereket, pedig annak idején nem ez, hanem épp az ellenkezője volt az én ötletem: a nyitás, az, hogy az európai identitáson dolgozzunk kulturális szempontból és szélesebb, befogadóbb értelemben, nem csak bizonyos országokra „zoomolva”. Ugyanekkor volt egy változás is a csapatban, beszállt Bita (Razavi), aki képzőművész, egy finn light designer (Pietu Pietiäinen) is csatlakozott, és több zenész. Ki kellett hát találni egy új nevet, ami valamilyen szinten tükrözi a működésünket. Azt is átgondoltuk, hogy Bita, egy képzőművész lett az egyik meghatározó tagja a csapatnak, vele készítettünk együtt performanszszerűbb előadásokat és installációkat, úgyhogy a nevünkkel is továbbléptünk kicsit a színházon túlra. Egyébként is foglalkoztatott engem a „performance without a performer”, az előadó nélküli előadás gondolata. Ebben persze visszaköszön valamilyen szinten az az untig ismételt Brook-féle színházdefiníció, hogy színház az, amikor valaki átmegy egy üres téren, és valaki nézi azt. A színháznak ez az egyszerűsége érdekel, mikor öntudatlanul is elkezdesz szerepelni, előadni valamit, amikor mások néznek. Ebből indultam ki, amikor olyan tereket, installációkat alakítottam ki, amikbe be lehet kukucskálni, és kívülállóként vagy kívül állóként nézni, hogy valaki épp bent hallgatja vagy nézi az „előadást”, a „történetet”, ami az installáció terében zajlik.
Például van egy Brutally Soft című installációnk (a Mänttäi Képzőművészeti Fesztiválon). Talán furán hangzik, de a nyugati kultúra vécépapírhasználatán gondolkodik, gondolkodtat el. Felállítottunk egy szép kis vécéfülkét, és a papír egy gépezet segítségével mintha az út túlsó oldalán álló vécepapírgyár felől, a föld alól jönne, be ebbe a fülkébe. Ezt láthatod kívülről, amikor viszont belépsz ebbe a fürdőbe, színpadi reflektor világítja meg, fényben fürdik az egész fürdő, és megszólal egy operai stílusban komponált zeneszám, amiben az ismert vécépapírreklámokat dolgozta fel a szerző. Aki belép, ezen filózik: a vécén meg a bizarr gépezeten, ami pörgeti a vécépaírt, a fülkén kívülre pedig tettünk két piros bársonyszéket, azokra leülve bárki közönségként nézheti azt, ami bent történik az átlátszó falú fürdőben. Aki bent van a fürdőben, nézelődik és hallgatja a zenét, tulajdonképp előadóvá válik, anélkül, hogy tudatosan színészkedne annak, aki a széken ülve nézi.
És hogyan születik egy ilyen installáció? Ez is csapatmunka?
A Brutally Soft úgy született, hogy tavaly ősszel felkért a művészeti fesztivál kurátora egy munkára, én pedig azt feleltem, hogy jönnék, de a kollektívámmal. Így alakult ki ez a négyes: a fénytervező, a zeneszerző, a képzőművész Bita és én. A vécépapír mint téma ott a helyszínen született, a gyár adta az ötletet. Bitával máskor is gondolkodtunk együtt performansz jellegűbb kiállításokon, és kezdett körvonalazódni ez a poszt-színházi irány. Nincs manifesztó vagy mély elvi döntés mögötte, csak azt akartuk nyilvánvalóvá tenni, hogy a kollektívánk több, mint csak színház, hogy érdekeltek vagyunk nagyobb összművészeti, művészetek között mozgó munkákban is.
A drámától való elmozdulás foglalkoztat tehát. Nem ellentmondásos, hogy másrészt viszont kimondottan a kortárs dráma önkéntes hírvivői lettetek a READ Fesztivállal?
Szerintem az egyik nem zárja ki a másikat. Nyolc éve szervezzük a felolvasószínházi fesztivált, és még mindig izgalmas, hogy Romániától Moldován, Magyarországon át annyi ország drámáit közvetítjük.
Volt olyan, hogy előadássá nőtt egy-egy felolvasás?
Igen, a „Banán” például. Székely Csabát tulajdonképp a READ-en keresztül találtuk meg, és azóta tartjuk a kapcsolatot. Nagyon jó élmény volt a „Szeretik a banánt, elvtársak?” című szövegét felolvasni a READ-en, és aztán meg akartam csinálni előadásként is.
Mennyit változott a kezed között a darab szövege?
Én úgy láttam és látom, hogy a Ljubimovka és a Lark Center munkamódszere, a daraboknak a helyi kontextusra való adaptálása élőbbé teszi a szöveget, jobban reagálnak rá az emberek, könnyebben fogadják be. Úgyhogy megkértem Csabát, hogy hadd „hozzam át” ezt az egész történetet Finnországba Angliából. 2006-ban nem vállalkoztunk erre Ioan Peter Tot ce se dă című darabjával. Ott is három román tündöklik Európában, és megy el Angliába, csakhogy valamilyen szinten idegen maradt, akármilyen érdekes is volt a darab meg az előadás. 2006-ban persze Románia amúgy is túlságosan ismeretlen volt Finnországban, az emberek nem tudtak hogyan reagálni az előadásra, kissé egzotikus maradt. A „Banánnal” viszont sokkal mélyebbre tudtunk menni, és közelebb kerültünk a közönséghez. Bár hivatalosan soha nem mutattam be, afféle „work in progress”-ként játszottam mindenhol. Nem akadt befogadószínház az előadás számára, de elég sok fesztiválra eljutottam vele. Volt egy olyan végtelenül abszurd élményem is, hogy Székely Csaba darabját én Udvarhelyen finnül játszom a dráMÁn. Az volt az érzésem, hogy valaki folyamatosan bohóckodik mögöttem, mert felirattal ment az előadás, és a szöveg néha megelőzött, nem akkor reagáltak a poénokra, amikor én mondtam, hanem amikor elolvasták. Aztán idővel rájöttem, hogy tulajdonképp velem van a közönség, csak kiszámíthatatlanul működik az a kapu, amin az információ és az energia közlekedik köztem és a közönség között.
Izgalmas, hogy a nyelvekkel hogy alakult a sorsod. Színészként tehát finnül is játszol. Újjáéledt az egykori maximalizmusod, amikor az akcentusod levetkőzésére törekedtél az egyetemen? Fontos, hogy a szöveg finnül tökéletesen hangozzék?
Nem, ezt nem is akartam. Az a román dolog annak idején arról szólt, hogy én románul jártam az iskoláimat, anyám román volt, viszont a körülöttem élők akcentusa rám ragadt, azért is, mert többnyire magyarul beszéltünk. Élő beszédben nem veszed feltétlenül észre, hogy mikor kezd el kicsit viccesebben hangzani, amit mondasz. De szerintem soha nem is tudtam teljesen kiszűrni az akcentusomat, és itt aztán kicsit jobban meg is értettem, hogy milyen fake realizmust dolgozunk ki a színpadon, teljesen másképp kezdünk el beszélni, más hangnemben, múzeummá változtatjuk a színházat, mert senki nem beszél úgy, ahogy a színpadon beszélünk románul, magyarul.
Mi mindenre jó egy kis eltávolodás!
Ehhez nekem el kellett jutnom ide Finnországba, hogy rájöjjek erre a nagy bölcsességre. És ezek után már nem is törekedtem olyanfajta tökéletességre. Fontos, hogy az emberek megértsék, amit mondok, de nem akarom úgy eladni magam, hogy én vagyok az ősfinn. Akcentusbeli különbségek mindenütt vannak. 150 évvel ezelőtt itt is olyan különböző dialektusok éltek, hogy a keleten élő finn nem értette, hogy mit beszél a nyugati parti.
A többnyelvűséget vagy nyelvek közöttiséget mennyire építed bele tudatosan az előadásaidban? A témákban, játékmódban bizonyára megjelenik a soknyelvűség, a mobilitás, a határokon való keresztüllépdelés?
A finn nyelvre érdekes módon akkor nyílt meg a fülem, és ezekre a lehetőségekre akkor lettem figyelmes, amikor 2009-ben Bukarestben, a Green Hours-ban játszottuk a Finnphonia No. 5-ot. Finnül! Intim kis előadás volt. Verseken keresztül képzeltünk el képeket, élő zenével meg videóval.
Igyekeztem fülelni az emberek reakcióira, hogy mit mondanak a nyelvről. Az az előadás is feliratozva volt, de a romániai társadalomban és színpadokon szokatlan nyelven szólalt meg. És akkor elkezdett ez a nyelv érdekelni, úgyhogy öt évvel később ugyanezt a „finnphoniás” konceptumot újra feldolgoztuk itt Finnországban, csak a visszájára fordítva. Romániában a finn verseket egy finn finnül mondta el, itt Helsinkiben viszont a finn verseket mindenféle más nyelveken mondtuk el. Kicsit leképezve azt, amit Helsinkiben látsz, ezt a világbazárt. Nagyon sokszínű a társadalom – mondanám, hogy multikulturális, de túlságosan elhasználódott ez a szó. Úgyhogy azt hiszem, közelebb kerültünk a ma valóságához, ahhoz, ami a kőszínházi falakon kívül történik. Ha eljátszadozol azzal, hogy hogyan hangzik egy nép verse más nyelven, nagyon érdekes játék kerekedik. Hogy hangzik egy szaunáról szóló vers, ha a hangzással kell átadni a hangulatát, az izzadságot, tüzet, gőzt, forróságot? És volt egy vers, valahogy a zenei világa is olyan volt, mint a vonatnak, amelyik egy kisvárosból elindulva Helsinki felé zakatol benne. Nagyon sok az ismétlés – pl. fák, fák, fák, fák, mező, mező, mező, mező –, mert tulajdonképp azt mondja el, amit az lát, aki a vonaton ülve a tájat bámulja. És képzeld el ezt románul, magyarul szuahéliül, dánul, franciául, angolul, oroszul… születik egy különös, diszharmonikus összhangzat, ez a ritmusos kakofónia pedig teljesen a vers fölé kerekedik, és visszaadja azt a hangvilágot, amit a szöveg hordoz magában. A különböző nyelvek néha külön-külön, néha együtt szólaltak meg, hol elhalkultak, hol felerősödtek, attól függően, hogy merre járt, épp felgyorsított, sorompóhoz közeledett, vagy egy kis faluba ért-e a vonat. Lekottáztuk persze.
Egészen más egy nyelv, amikor így, játékon keresztül nézed.
Megszelídül az idegensége?
Megnyílik. Többé válik. Szabad kísérleti tereppé.
De bocs, most már mennem kéne. Várnak.
Jó rohanást tovább a járatlan útjaidon!
[1] Sampo Terho, a Perussuomalaiset (Finnek – szó szerint „Alapvetően Finnek” – Pártja) képviseletében 2015–17 között töltötte be az Európai ügyekért, kultúráért és sportért felelős miniszteri pozíciót, de populista, ultrakonzervatív és euroszkeptikus pártja továbbra is része maradt a 2015-ben hatalomra került kormánykoalíciónak.