Bartha Réka: Bibliai „megviccesítés” arról, ami nem látható

Nyolckor a bárkán. Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely
A Játéktér 2022/4. számából
Fotók: Balázsi Bence

„Anya, ez az előadás tutira Noéról fog szólni, mert ha nem róla szólna, akkor a bárka helyett az lenne, hogy nagy hajó…” – morfondírozott hatéves Leám, amikor végre volt időnk elbeszélgetni (a bemutató előestéjén) arról, hogy miben is áll majd az a „gyerekszínház”, amelyet közösen nézünk majd meg a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban.

A bővebb ismertetőt az előadás címével kezdtük, és úgy tűnik, hogy ez az információ éppen elégséges útbaigazítást hordozott számára, rögtön a műfaji megnevezést követően, amely viszont egy kerek hétig volt bőven elegendő. Brassói magyar gyermeknek „gyerekszínházat” megtapasztalnia ritkábban adódik alkalma, ezért is szívesen utazott el érte Székelyudvarhelyre. A vízi jármű régies megnevezése és megidézett jelentéstartománya egyértelmű irányt mutatott számára abban a tekintetben, hogy mire is várhat a Márkó Eszter által rendezett Nyolckor a bárkán című produkcióban. „Megviccesített Biblia” – mondta a történetről utólag is. Itt azonban azt még feltétlenül el kell árulnom háttérinformációként, hogy apróka néző társamtól nem idegen a hitélet és a Biblia. Az előbbivel idén nyáron ismerkedett meg, amikor a Dávid és Góliát című musicalt tanították be egy sok felekezetű gyermektársulatnak a brassói Baptista Gyülekezetnél. Azóta bibliai meséket néz YouTube-on, olykor szombatonként vallásórával egybekötött gyerekfoglalkozásra is jár, és van már istenélménye és -képzete is, amit attól a vallásos közegtől sokkal inkább elfogad, mintha én magyaráznám neki a magam ridegebb, csupaszabb, racionálisabb módján (hiszen nem részesültem olyan nevelésben, amelyben a vallás központi helyet foglalt volna el). Tőlem a mindennapokban csupán visszaigazolást kér és vár egy-két, az istenképéhez kapcsolódó vonatkozásban. Ugyanezt kérte suttogva az előadás ideje alatt is, amikor a hitnek egynémely alapvető, visszaigazolást kívánó aspektusát firtatta a gyerektársaságként tépelődő, vitázó három pingvin.

Ezt azért is írtam le ennyire aprólékosan, hogy valamiféle szellemi portréját rajzoljam meg az előadás egyik kis nézőjének, és körvonalazzam azt az előzetes tudástárat és érzelmi bagázst, amellyel ő a székelyudvarhelyi bemutatót nézte. Hiszen Ulrich Hub gyerekdarabjának egyik erőssége az, hogy nagyon komplex hitbéli kérdéseket vet fel roppant leegyszerűsített formában. Nem is sejtenénk ezt a történet kezdetén, amikor három pingvingyerek gyerekcsínyét láthatjuk a Déli-sarkot jelző jéghegyekből kialakított játszótéren, ahol olyan huncutkodás zajlik, amely nem idegen a legkisebb, 5-6 éves nézőktől sem, hiszen hétköznapjaik része az ilyen interakció. És akkor egyszer csak, in medias res, szóba jön Isten, aki „barátságos”, „okos”, „iszonyú hatalmas”, „csak egy gond van vele”, „iciripiciri probléma” – firtatják a szereplők –, az, hogy „láthatatlan”. És akkor odahajolt hozzám Leám, és azt kérdezte suttogva: „Anya, ez nem baj, ugye?!” És akkor intettem neki, hogy „nem, nem”. Közben meg azt elemezgettem magamban, hogy „gyereknyelven” az ennyire komplex kérdéseket csakis ilyen nyers természetességgel érdemes, játék közben felvetni, hiszen a felnőttek társadalma általában túlságosan ceremóniásan szokta ezeket „előadni”, mintha a gyermeket érdekelnék a szertartásos sallangok.

A székelyudvarhelyi pingvinek a gyerekjáték artikulált hangján és jellegzetes hanghordozásával megbeszélték továbbá azt is, hogy van jó és van rossz a világon, és hogy csak a „jók” jutnak a mennybe. Felmondták a vallásos erkölcsösség tanait, azonban Ulrich Hub megmutatja itt azt is, hogy van a merev törvényszerűségek alól gyermeki „kibúvó” is: amikor a két „jó” pingvin megkapja a duci posta-/békegalambtól a maga utazási okmányát, két „pingvinhelyet” a bárkára, hogy elmenekülhessen az istencsapása, az özönvíz elől, akkor ők úgy döntenek, hogy magukkal viszik társukat is poggyász formájában. Nem szólnak a turpisságról sem az utazás szervezőjének, Noénak, sem pedig a potyautasnak – ilyen módon élnek (vissza) a „kiválasztottságukkal”. Ez is nagyon valószerű élethelyzet, ahogy az is, hogy – a bárkán megélt számtalan viszontagság mellett – végül fény derül a turpisságra. „Kérjenek bocsánatot Istentől!” – suttogta Lea nagy szakértelemmel és aggodalommal, amikor a cselekedetért járó büntetés szóba került, azonban a helyzet pajkos, játékos megoldásából maga is rájött, hogy a Hatalmas Láthatatlan nem a bibliai haragos, büntetést osztogató Isten, hanem inkább egy megbocsátó és megértő szülőre hasonlító entitás, aki gyönyörű szivárványt is vetít a színház mennyezetére annak jeleként, hogy a haragja elmúlt, az özönvíz lejárt, és a huncut pingvinség is „megúszta” a büntetést. Leának ez a szivárvány volt a „legkedvencebb kedvence” az előadásban a szópoénok kavalkádja és a pajkos dalbetétek mellett, amelyek végig ébren tartották a figyelmét.

Sokáig lehetne még bíbelődni a szövegbeli témafelvetések sokaságával, a mulatságos, sziporkázó szófordulatokkal, azonban itt inkább az összképet érzékeltetném: Ulrich Hub gyerekdarabja a posztmodern ember istenképét és istenkeresését mutatja be, egy olyan világét, amelyben feltételezhető, hogy a hitélet nem központi eleme, hozzávalója a hétköznapoknak. Vagy legalábbis nem olyan mértékben, mint néhány évtizede. Az erről való gondolkodás alkalmi és jobbára esetleges, így pedig a gyermekek és felnőttek témába vágó „keresései” egyformán gyermetegek. Másfelől pedig szülői fogódzókat is nyújt a szöveg, amolyan vitaindítóként is szolgál arra, hogyan lehet megközelíteni ezt az igen komplex témakört, amikor a gyermek figyelme erre irányul, a felnőttnek pedig valamiféle válasszal, útbaigazítással kell szolgálnia.

A székelyudvarhelyi előadás képi világa is ezt szolgálja azáltal, hogy nem tömködi tele a teret káprázatos, mesés elemekkel, hanem a puritán – jégmezőt, illetve hajóbelsőt megjelenítő – díszlethez a fénytechnikát rendeli hozzá a mesehangulat megteremtésére. Így hangsúlyosan a történetre és a nyelvi bravúrokra terelődik a nézői figyelem, arra a szövegre, amely szintén „öltözteti” és „díszíti” a produkciót. Márkó Eszter rendezői elképzelése tehát az egyszerűség felől közelíti meg a Noé bárkája bibliai történetének Hub-féle értelmezését, és kitapinthatóan megbízik a szöveg és a színészi eszköztár előnyös találkozásában, és abban, hogy ez a „frigy” egy órán keresztül fenn tudja tartani a nézőtéren ülő kicsik és nagyok figyelmét. Mert egy gyerekelőadás éppen ezt a fontos kihívást hordozza magában mindenkor: lenyűgözni a kicsiket, és elgondolkodtatni a nagyokat, hogy együtt élvezhessék a produkciót.

És persze arról a felelősségről se feledkezzünk meg itt, hogy a bábszínház bűvköréből lassanként kikerülő kis nézőket meg kell nyerni a színháznak, olyan emlékezetes élményt nyújtva nekik, amitől később, érettebb nézőként kíváncsiak lesznek arra, amit ez a művészet nyújtani tud nekik. Ez a nem kis feladat a rendezői vonalvezetés mellett főként a színészi játékra hárul. A három pingvint megformáló Pál Attila, László Kata és Szűcs-Olcsváry Gellért nagyszerűen helytáll, és a regiszterváltással is kiválóan megbirkózik, hiszen itt éppen az a „mesterkéltség” a nyerő, amit a felnőttelőadások zömében (rendezői parancsszóra) le kell vetkőzniük a színészeknek: az artikulált szövegmondást, a nyomatékosan karikírozó és elnagyolt gesztusokat, a komikum fő forrásaként szolgáló szögletes mozgást és a turpisságra való állandó készenlét jelzését, mintegy előrevetítését. Egyszerűnek mutatkozó, ám a játék gyakorlatában kifejezetten bonyodalmasnak bizonyuló, méretes jelmezük „megspékeli” ezt az összhatást. És ehhez a hármashoz könnyűszerrel fel tud zárkózni a duci, vokális tikkje által is szimpatikus békegalambot alakító Esti Norbert, aki jelmeze révén sokkal inkább a háziasabb, kevésbé fennkölt kakasra hajaz, mint a békét méltóságteljes szárnycsapásokkal elhozó, bibliai szupersztár fehér galambra. Ez a szereplőgárda – küllemében és játékában – egyszerre idézi meg a bábszínházi bábvilágot, valamint a cirkusz műfajából ismeretes bohóc jelenségét, az otthonos referenciák által pedig megnyerik a kis nézők bizalmát a történet komolyabb témájának okfejtéseihez.

Kérdeztem Leától, hogy „baj-e az, hogy az előadásban nem láthatjuk Noét”, és azt válaszolta erre, hogy „anya, nem annyira…” Ezt pedig úgy értelmeztem, hogy bár szerette volna látni őt, Isten láthatatlansága mellett azt is elfogadta, hogy az ő fő földi segítője, a bárkás utazás főszervezője, Noé maga sem látható. Én ezt azért tartom fontosnak, mert gyermekkorban – és ez később a színházi nézői gyakorlatban is igencsak szükséges – az absztraháló képesség fejlesztése kulcskérdés. Olyan korban élünk, amelyben az egyén úgy akar kontrollt gyakorolni világa fölött, hogy mindent látnia kell, mindent képi valóságra kell fordítani számára, ez pedig egy alig kitapintható és rendkívül alattomos „tragédia”. Főként azért, mert ez az embertípus nem tud mit kezdeni a csodával, a csoda jelenségével, az emberi lét szellemi sava-borsával, s mint ilyen, a színház jelenségével sem. Emiatt tartom jónak azt, hogy a gyermekem bibliai meséket néz. Szülőként pedig ezért is szerettem a székelyudvarhelyi produkciót: mert mindamellett, hogy jól sáfárkodott a bibliai „megviccesítéssel”, folyamatosan jelezte azt, hogy helye, létjogosultsága és rendeltetése van az életünkben annak is, ami nem látható.

Nyolckor a bárkán. Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely. Bemutató időpontja: 2022. október 22. Író: Ulrich Hub. Fordította: Németh Virág és Koleszár Bazil Péter. Rendező: Márkó Eszter m. v. Dramaturg: Dunkler Réka m. v. Díszlet: Deák Réka m. v. és Szűcs-Olcsváry Gellért. Jelmez: Karda Zenkő m. v. Zene: Király Péter m. v. Kellékmester: Zayzon Ádám m. v. Szereplők: Pál Attila, László Kata, Szűcs-Olcsváry Gellért, Esti Norbert, Barabás Botond m. v. (csak hangként).