Demény Péter: Magyarnyelvül megmutatni

A Játéktér 2013. nyári számából

Email-interjú Parti Nagy Lajossal

Fotó: Arató András

Miért Caragiale? Réz Páltól hallottál róla először? És akkor már szeretted is?

Mert Jordán Tamás a Nemzeti Színház igazgatójaként lassan tíz éve, 2004-ben megkeresett, hogy szeretné megrendezni a Farsangot, megpróbálom-e lefordítani. Lefordítani nem tudom, feleltem, mert nem tudok románul, de ha csináltat egy nyersfordítást valakivel, tényleg nyerset, hogy nagyjából ki mit mond, miről, akkor, ismervén korábbi fordításokat, szívesen megírnám a Farsang saját változatát. Megírnám, vagyis adnék neki egyfajta nyelvet, jobb híján a sajátomat. Jordán örült, hisz erre, ilyesmire kért tulajdonképpen. Caragialét úgy-ahogy ismertem már, a Farsangot is, az Elveszett levelet is olvastam fordításban, éreztem és nagy tisztelettel figyeltem fordítók heroikus küzdelmét, hogy „lefordítsák”, amit csak újraírni lehet, átírni, átültetni.
Éreztem, hogy ez valami nekem való dolog, mármint nyelvileg, tán szerettem is, de, megmondom őszintén, a legnagyobb hatást az aurája, a legendája tette rám. Az, ahogy az erdélyi barátaim, mint egy titkos szekta tagjai, ismételgették, hogy Caragiale egy nyelvzseni, az élő, tehát rontott beszéd zsenije, s hogy „nektek” nincs ilyenetek, mi, románul tudók viszont élvezhetjük ezt a csodát. Szóval szinte axióma volt (és van?), hogy lefordíthatatlan, a lelke, a szelleme annyira bele van zárva a 19–20. század fordulójának románjába. Én erről azt gondoltam, és gondolom, hogy minden nyelvközpontú író esetében így van, hogy bele van zárva a nyelvébe, és melyik jó író nem nyelvközpontú a maga módján? Lefordítani nem lehet, gondoltam továbbá, de átírni, áthozni a célnyelvbe, konkrétan a magyarba, egy erős és szabad olvasat által – nos, ezt azért meg lehet próbálni. A felkérés megtisztelő volt, rögtön igent mondtam. Azzal a feltétellel vállaltam el, hogy azt csinálok, amit akarok a szöveggel illetve a fordítással. Akkoriban már túl voltam jó néhány ilyesféle átírnoki munkán, élveztem is, úgy éreztem, hogy a kezemhez áll. Ha valaki kiadó megkér, hogy „nyelvi szempontból” írjak át egy verset vagy egy kisregényt, kinevetem. De egy másik művészetben, a színházban, és egyedül a színházban helyénvalónak gondoltam az ilyesfajta beavatkozást, transzponálást, átszellemítést. Végtére én sem csináltam mást, mint egy markáns rendező, aki innen-onnan, különféle fordításokból, előképekből, beleírásokból, vagyis saját magából mint médiumból, előállítja a maga erős olvasatát, ha úgy tetszik, rendezői példányát. Nos, ezek az átiratok, a Caragiale és a többi az én „írói példányaim” – valahogy így írtam volna meg őket. Tíz éve ez nem volt annyira bevett, mint ma.
Nagyjából így kezdődött, közben Jordán a román fordításra felkérte Rézt, akivel fantasztikus volt együtt lenni, együtt dolgozni. A precizitása, a tudása, a magyarázatai aranyat értek és érnek, de hogy úgy mondjam, ez esetben „kár volt belém”. Mondtam is neki, olykor pironkodva, hogy leborulok előtte, de én ezt, amit ő a kezembe ad, már bocsánat, de legföljebb nyersanyagként fogom használni, el fogom hajlítani egy saját és sajátos nyelv felé, vagyis roppant szabadon fogom kezelni, egy betű abból úgy nem marad. Nem, mert én a Farsang, vagyis a Karnebál általam elképzelt világát, atmoszféráját akartam magyarnyelvül megmutatni, ezt jelzi a címváltoztatás is. Magyarul, ezen belül, bocsánat, de partinagyul, hisz az írói bőrömből eszem ágában se volt kibújni, nem is tudtam volna, másrészt ez volt, ami erkölcsileg is, szakmailag is legalizálta ezt a „szentségtörést”, hogy nem csinálok úgy, mintha nem én írnám, illetve írtam volna.
Megállapodtunk, aztán sokáig nagyon tanácstalan voltam, hogy hol is van ez a nyelv bennem és körülöttem, mi is ez a nyelv, kin, melyik elődömön keresztül tudom magamból kibányászni. Közben Réz Pál csinálta a nyersnél jóval finomabb és hajlékonyabb fordítást, konzultáltunk, ő is azt gondolta, hogy Caragialét áttenni éppolyan szép, mint amilyen lehetetlen vállalkozás, s hogy az én vállalkozásom is lehetetlen – tán még az is eszébe jutott, hogy akkor minek ez a fakszni, le kell fordítani a lehető legpontosabban és kész.
Okkal tűnhet úgy, hogy a nyelv, a falusias külváros 19. század végi beszélt nyelve, amelyben Caragiale tobzódik, s melyet világszínvonalú anyaggá emel, a magyar irodalomból meglehetősen hiányzik. Viaszhenger, magnetofon természetesen az akkor élő románt se őrzi, nem tudhatjuk, mennyire „hiteles” Caragiale dikciója. Épp ezért lehettem benne biztos, hogy ez a fekvés magyarul – az erdélyi magyarban különösen – éppúgy megvolt, mint a románban, s, mutatis mutandis, éppolyan gazdag volt, éppolyan őrült, szikrázó és szűr-realisztikus – de mondhatnék gubát, bundát, bekecset is.

Egy interjúban azt mondtad, Tersánszky kellett Caragialéhoz. Miért éppen ő?

Önkényesen, bár azt hiszem, nem ok nélkül arra jutottam, hogy ha valakiből, akkor Tersánszky Józsi Jenőből lenne érdemes kiindulnom. Tán az ő művei azok a viaszhengerek, melyek egy ilyesmi falusi-városi-peremvidéki nyelvet, illetve annak sajátos változatát megőrizték. Arról nem is beszélve, hogy Tersánszky nagyon nagy, Caragiale színvonalú író, érthetetlen, mért nem emlegetik és kezelik a helyén máig sem. Tán mert nem volt irodalmi író, noha pokolian, pofátlanul jól írt. Tán mert nagyon nehezen volt a magyar kánonokba, ebbe a prűdmagyar komolyságba beleilleszthető, másként fogalmazva túlságosan léha, ha tetszik, szabadságszagú volt, mint a hősei. Így aztán nem nagyon volt érdemes ideológiai szekerek elé fogni és/vagy bevonszolni az oktatásba – ez pedig a magyar emlékezetben elég a csendes elfelejtődéshez. Elkezdtem újraolvasni, már csak azért is, hogy nem csalt-e meg a szimatom, használható-e a meglehetősen intuitív ötletem. Nagyon jó napok, hetek voltak, büntetlenül olvashattam munkaidőben, főleg a Kakuk Marcit, ez volt a dolgom, s arra jutottam, hogy nekem praktikusan igazam van, és nem érdekel, ha az összehasonlító irodalomtörténet felől nézve ennek alig van alapja.
Tersánszky az én Caragialémhoz kellett, mint valami munkahipotézis, kályha, állványzat, mely eltávolítható, de nyomát őrzik a falak. Így fölvettem a fikciót: mi volt volna, ha sok borral-pálinkával, kenyérrel-szalonnával bezárták volna Tersánszkyt egy szobába anno, hogy ültesse át magyarra a Farsangot. Jegyzeteltem, csináltam egy elég terjedelmes szószedetet, persze a „gyűjtemény” túlnyomó többségét nem használtam, főleg ihletadónak volt jó, indítómotornak, aztán már önmozgott a nyelv, amit kikevertem-kitaláltam. S akkor már nem akartam korban sem tartani, nem érdekelt, hogy „eredetinek” látsszon. Amint élni kezdtek Caragiale figurái, hozták, beszélték helyettem az én nyelvemet, ami Tersánszky „oltása” nélkül nyilván más lett volna.

Amit megírtál Caragialéként, az jött vissza a színpadon? Boldog lettél-e vagy csalódtál? A Karnebál minden előadását láttad?

Sose az jön vissza, amit az ember megírt. Persze, nem is az ellenkezője, ha valamennyire is jól végezte a dolgát. A kész színházi előadás egy másik művészet másik műalkotása, amelynek a szöveg csak az egyik, az előadás egészéhez hajlított-idomított összetevője. Komponens tehát, akármilyen fontos is. Boldog voltam, hogy egyáltalán nem kellett csalódnom, jó előadás volt a Jordáné, azt is abszolút értettem, Tamás mért óvatos, mért nem akarja az én Karnebál címemmel játszatni a darabot a Nemzetiben. Az a közönség még nem ez az Alföldi-féle közönség volt. A többi bemutató tudtommal már Karnebál címmel futott. A kaposvárit láttam, egész más volt, egész másként tetszett, nem jobban, hanem másként. A Csíki Játékszín előadását nem láttam még.

Mit gondolsz, a közönség azt érti ebből az íróból, amit te? Érezted, hogy nem vagy egyedül?

Erre nehéz felelni, a közönség reagált, tán rá is csodálkozott a magyar Caragiale bőségére, szóval okkal gondolhattam, hogy ez egy lehetséges irány. Azt hiszem, olyasmit értett a közönség, amit én szerettem volna megsejtetni. Hogy ez egyszerre az én főhajtásom Caragiale előtt, s az én saját művem. Úgy éreztem, hajlandó elhinni nekem, hogy ez a zsúfolt, bonyolult, klasszikus csiki-csukikkal teli masinéria, ez a tragikomédia valami ilyesmi lehetett volna, ha magyarul születik meg. S hajlandó elhinni nekem – talán ez a legfontosabb –, hogy a nyelv is képes testként, húsként, élőlényként, saját akaratként viselkedni a színpadon. Továbbá, hogy a nyelvek egymásba érnek, hogy nincsenek tiszta regiszterek, hogy mindenki kever rétegeket, dialektusokat és szociolektusokat. S hogy mindezzel együtt, amit hallanak, az egy műnyelv, így élő ember nem beszélt soha, noha erősen hasonlít, még a maga elrajzoltságában is olyan, mintha.

Sokat fordítasz, félig-meddig abból élsz. Van-e kedvenced? Schwab, Molière, Caragiale – ki az? Vagy mindegyiket élvezed csinálni?

Alig fordítok, ezt muszáj leszögeznem, s ha igen, csak németből. Az általad említett színházi munkák Schwab Elnöknőkje kivételével hangsúlyozottan átiratok, magyar szövegek, variációk különféle színdarabba foglalt történetekre, különféle írói attitűdökre Nagy Ignáctól Martin McDonagh-ig. Caragialét persze hogy élveztem. Molière volt tán a legnagyobb falat. Itt kínlódtam a legtöbbet, amíg kitaláltam, mi legyen, merrefelé induljon el az én szövegem, mindig a szerző szellemében, de szinte soha a betűje szerint. Ahogy a Karnebál esetében Tersánszkyból, a Molière-daraboknál Csokonaiból indultam ki. Persze, magától az ember nem kezd el Molière-eket átírni, nekem sem jutott volna eszembe magamtól, annál is inkább, mert különösebb viszony nem fűzött, őszintén szólva, most se fűz Molière-hez. A Tartuffe-re Alföldi kért meg a Nemzetiben, az Úrhatnám polgárra Marton László a Vígben. Ezt és a harmadik átiratot, az általam tán legjobban szeretett és máig be nem mutatott Don Juant átírtam versbe prózából, ettől mozdult meg nyelvileg az anyag, ettől vált a sajátommá, formálhatóvá, gyúrhatóvá. Mert én azért, tudva, hogy a történet, a szerkezet nem az enyém, a nyelv okán meglehetősen saját daraboknak tekintem ezeket az átiratokat.