Csuszner Ferencz: Fiúk a harctéren – Kollokvium 1. rész

A Figura Stúdió Színház szeptember 27. és október 6. között a X. Nemzetiségi Színházi Kollokviumon látta vendégül a térség kisebbségi színházait. A Játéktér három részes összeállításában szerzőink beszámolóját olvashatják.

Fotó: Jakab Lóránt

Nem csak a szervezőknek telik rohanással az idei Kollokvium első napja. Hajnali ébredés, csomagolás után rövid látogatás a munkahelyemen, onnan – kis késéssel ugyan, de még éppen időben – át a találkahelyre, ahol öten vágódunk egy bordó Fordba, és irány Gyergyó. Időben érkezünk, annyira, hogy a Bánk bán kezdetéig még belefér egy rövid beszélgetés Györgyivel, egy ebéd otthon, sőt egy kávé is, igaz, ezt már csak a megnyitó alatt sikerül beszürcsölni a Livingben.

Nyitányként egy vászonra vetítve idős férfi hümmögi a Kimegyek a doberdói harctérre dallamát. Később kiderül, legalábbis így vélhetnénk, hogy nem más hümmög, mint Tiborc, de erre még visszatérünk, ugyanis engem nem lehet ilyen könnyen átverni. A színpad közepén mikrofonok, jobb- és baloldalon pedig egy fekete ponyvával letakart asztal, valamint egy citera. Ezek között és a nézőtéren bonyolítják a szereplők mindenféle kétes ügyleteiket.

Közben mi, a nép (színházteremben ülő fiai), akiknek a választás helyett ismét csak a szemlélés jut, bámuljuk Peturt, a pártütők pártjának elnökét. A széksorok között állva sző – éppen a mi megmentésünkre – összeesküvést, amikor pedig már túl hangosan esküszik, Mikhál bán, a bojóthi öreg figyelmezteti: vigadna csöndesebben kicsit, mégiscsak nézik. Petur visszabámul ekkor a nézőkre, de hiába mereszti a szemét, látni nem lát senkit. Rövid csend után meg is kérdi az öreget: Ki néz? Mikhál bán tanácstalanul hallgat. Látszik, hogy nem idevaló. Nem érti a dörgést.

Közben a szereplők (Bánk bán és Biberach kivételével) mintha el-elhalványulnának. Mondhatni olyan érzése támad az embernek, mintha nagy vagy olykor éppen kicsi lenne rájuk a viselt kabát – illetve Gertrúd esetében a korona. Helyükben bizonyára én is zavarban lennék. Nagyjából másfél évszázadnyi viszonylagos nyugalom után, az idő – vagy egy rendező – minden különösebb ceremónia és bejelentés nélkül egy egész felvonást ragad el a saját történetükből.

Persze az élelmesebb szereplőket nem kell félteni. Akik az új szelek irányát megneszelik, hogy az elmaradt felvonás nyújtotta biztonságot pótolják, főleg fejüket védik. Gertrúd a koronát igyekszik fejére erőltetni, de választása nem bizonyul kifizetődőnek. Bánk bán az előadás végén katonasapkára szavaz, ami az őrülettől meg nem menti, de énekelni szépen tud alatta. Csak Biberach és Tiborc találják el kalapjaikkal az új kor divatját, de Biberach elfelejti, hogy nem a ruha teszi az embert, és meglepetésként éri, amikor a reverendát igen, de fejfedőt nem viselő Ottó mégis leszúrja. Az egyetlen igazi túlélő – és mivel történelemről van szó, mindannyiunk 800 évvel ezelőtti, boldog őse – csak a kisemmizett Tiborc marad, rajta kalap, kabát és egy Well Done feliratú blúz. Mivel még mindig vagyunk, nyugodtan kijelenthetjük, hogy valóban jó munkát végzett az öreg Tiborc. Tiborc? Dehogy! Endre, Endre, Endre – valahonnan Mátyás királynak is inspirálódni kellett, aki pedig nem hiszi, nézze meg a szereposztást a színlapon. A nagy kérdés már csak az, hogy ezúttal kinek jusson a kolozsvári/merániai/bojóthi bíró szerepe?

A másnapi szakmai beszélgetésen Kötő József kijelenti, hogy a Tamási Áron Színház Bánk bánja annyira jó, hogy mindenképp helye van az ő személyes színháztörténetében. Egyetértek vele.

Az én színháztörténetem Jaj, hova kerültem?– fejezete is bővül a Kollokvium második estéjén egy bejegyzéssel. A bukaresti Állami Zsidó Színház Vándorcsillagok kapcsán a szakmai beszélgetésen elhangzik, hogy az azonos című regény színpadi adaptációja és színrevitele fontos, hiszen hűen tükrözi a múlt század elején élő és játszó zsidó színészek helyzetét. Ehhez nehéz bármit is hozzáfűzni. Az előadásban bemutatott korszaknál nem sokkal korábbról származó párbajkódexben szerepel, hogy amennyiben vívómestert hívnak ki párbajra, közölnie kell foglalkozását, és lehetőséget kell adnia kihívójának, hogy szándékától elálljon. Illendőnek tartom tehát, hogy az előírás értelmében – még ha némileg ki is fordítom azt – elálljak abbeli szándékomtól, hogy a Vándorcsillagokon nyelvet, pengét élezzek. Végtére is egy száz évvel ezelőtti szöveg száz évvel ezelőtti színházi igényeknek megfelelő feldolgozásáról van szó. A matuzsálemi kort tisztelni kell. De a bukaresti Állami Zsidó Színház vállalt küldetése nem csak színházi. A kultúra, a történelem, a nyelv megőrzése, megélése, használata húsz évvel ezelőtt több erdélyi magyar színházban is előbbvalónak számított a kortárs színház-esztétikai elgondolásoknál. A Vándorcsillagokból valóban kiderül néhány dolog a korabeli vándorszínészek életéről, a kelet-európai zsidóság helyzetéről, a jiddis nyelvről. Ezzel együtt az előadás mind megoldásait, mind az átadott információ mennyiségét tekintve kevés. Kívánom, hogy a jövőben ennél sikeresebb produkciók szegélyezzék a színház útját, és hogy Andrei Munteanu rendező soha, de soha többé ne tapsoljon bele az előadásokba.

A fiú – a nagyváradi Szigligeti Színház – helyzete sem egyszerű. Úgy kezdődik, hogy a nézősereget egy szűk, fekete falú folyosón keresztül terelik be az előadás ugyancsak szűk terébe. Az események egy hotelszobában zajlanak. A falak mentén sehonnan sehova tartó csövek futnak végig, a két ablak talán a Waterloo hídra néz, az egyikben egymásba karoló öreg pár is látszik. Ehhez képest az előadásban szereplő öreg pár már korántsem képes a békés együttlétre. Karácsonyozni érkeztek a hegyek közé; legalábbis a nő (Fábián Enikő), mert férje (Hajdu Géza) még arra sem mutat hajlandóságot, hogy a vendégház szobájába belépjen.

A nő beráncigálja a férfit a szobába: jöttünk, itt leszünk, addig-ameddig. Fájdalmas és valószerű párbeszéd alakul ki a két szereplő, a második gyerekkorát élő férfi és a gondját viselő nő között, s miközben már előre sajnálom magam, hogy mi lesz majd ha–, hirtelen kifullad a jelenet: a feleség ágyba parancsolja férjét, sőt, hogy biztos nyugta legyen tőle, az esténkénti altatóját is idejekorán beadja. Ezután sorra érkeznek az újabbnál újabb, halmozottan hátrányos helyzetű szereplők (pedofil lelkész, alkoholista házvezetőnő és a gondjaira bízott kislány, ügyefogyott rendőrök), akik (magát a fiút leszámítva) mind a címszereplőt keresik. Pedig a fiú csak két dolgot akar: belőni a napi adagját (rossz állapotban lehet, mert végül az egészet a padlóra fecskendezi), majd öngyilkos lenni. Az előadás rengeteg, a társadalmunkban megjelenő problémát érint, de nem tűnik felülemelkedni a sablonokon. Meg-megvillanó humora szó szerint (a szertegurult színes ceruzákon elcsúszó rendőr magával rántja társait) és képletesen is a kisember elesettségére játszik rá, néhol éppen ezzel aknázva alá mindazt, amit építeni próbál. Bár a színészek szépen oldják meg a helyzeket, az előadás több helyen is sántít. A szakmai beszélgetés során el is hangzik néhány felvetés a drogfüggő fiú alakításában, illetve a fiú és a nő viszonyában jelentkező (olykor vélt, máskor valós) következetlenségek, apróbb hiteltelenségek kiküszöbölésére, de a problémákat ezek sem oldanák meg. Egyébről ugyanis a javaslatok sem tanúskodnak, mint maga az előadás: amíg a világot saját kispolgári létünk vélt biztonságából szemlélhetjük, teszünk rá, hogy valójában mi is játszódik le egy, a társadalomból kivetett vagy attól önmagát elszigetelő egyénben. A hihető és a hiteles összetévesztése segítheti ugyan az előadás befogadását, de ellehetetleníti egy érvényes diskurzus megszületését.

„… nyílt sebe vagyok a szíven szúrt világnak” (Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata) a másnapi első produkció címe, s hogy félreértés ne eshessék, alcím is követi: Dsida Jenő pódium estély. Mégis félreértem. Van tér, van fény, van szöveg, van zene, vannak színészek: két nő (Kovács Éva, Csutak Réka), egy férfi (Bogdán Zsolt). Éket alkotnak, valamit bizonyára fel kellene törniük. Az ék hegye Bogdán Zsolt, a szövegek nagy részét is ő mondja. Díszlet nincs, legalábbis az elején így hiszem, aztán rájövök, hogy mégis: Ecce Homo Muleris! – Íme a díszlet! Hallgatom a tisztán, pontosan elhangzó verseket, levél és naplórészleteket, közben pedig arra várok, hogy Dsida lélegzete elakadjon, felköhögjön, kihagyjon a szíve, de Dsida sehol. A színészek pusztán szavakat közvetítő médiumok, csak a szöveg mondja: van haza, van Isten. A színház ma délután elmarad.

Pár órával később, ezúttal a Csíki Játékszín Képmutatók cselszövése című előadásában ismét Bogdán Zsolté a főszerep. Nem király, így bukása nem a hatalmasságok porba hullása, sőt, a legfőbb bonyodalom éppen abból adódik, hogy a Molière, a művész, egy szebb jelen reményében a király (Veress Albert) kegyét lesni kényszerül. Közben saját, tudtán kívül született lányát (Kiss Bora) veszi feleségül, de a lány kegyeire a Mester fogadott fia (Pap Tibor) is pályázik, De Charron érsek (Fülöp Zoltán) pedig csak a megfelelő pillanatra vár, hogy elveszejtse a Tartuffe szerzőjét.

Ez hát a lezárása Kollokvium első három napjának. Ha a Dsida estből hiányzott a színház, itt kétszeresen is visszaköszön. Színpad épül színpadra, színészek alakítanak színészeket. Úgy is tekinthetnénk az előadást, mint egy a hatalom és a művészet viszonyát firtató színházi allegóriát. Tekinthetnénk, de az előadásban megjelenő izgalmas történethez képest kevésbé artikulált központi motívum többször is fókuszt veszít, sőt, néhol maga a történetvezetés is rosszul sikerült regényfeldolgozásra emlékeztet. A minimalista díszlettel berendezett tér bizonyos jelenetekben üresnek hat, máskor dőlni látszik, de időről-időre ugyanilyen aránytalanságok fordulnak elő a színészi teljesítmények terén is. Botlásaival együtt is szerethető előadás a Képmutatók cselszövése, akárcsak fesztiválként a Kollokvium. Innen kezdve a tét már a választott problémákhoz, helyzetekhez kötődő színházi, szervezési, retorikai panelek meghaladása.