Balázs Nóra: Békés születésnap – Kollokvium 3. rész
Fotó: Jakab Lóránt
A Kollokviumra indulás előtt olvasgatom a fesztivál blogját, a Kolli-bacit. Miközben próbálok legalább virtuálisan képben lenni az eseményekkel, felfigyelek az „XY színház, én így szeretlek” című cikkekre (az XY tetszőlegesen behelyettesíthető, a szerkesztők igyekeztek minden résztvevő színházról gyűjteni pozitívumokat). Sosem gondolkodtam ezen ilyen konkrétan, pedig fontos lehet – mit szeretek ebben vagy abban a színházban? Aztán a kérdést persze nekem is felteszik, muszáj válaszolnom rá. Arra gondolok, ez is egy pozitívum: járhatok fesztiválokra, mert valakik tűzön-vízen át megszervezik tizedik alkalommal is a Kollokviumot. Szeretem ezért a figurásokat és ilyenkor Gyergyó is sokkal barátságosabbnak tűnik.
Csütörtökön, szállingózó hóesésben, irodalmi titkár-turnéfelelős minőségemben, az M Studióval érkezem. A KAMPF-ot hozzuk, ami jó, mert pár óra alatt beszerelik a fiúk, és hétig, mire a Titus Andronicus elkezdődik, kétszer is lehet próbálni. Eleinte kicsit izgulok amiatt, hogy befér-e majd mindenki (arról nem is beszélve, hogy vajon élvezni fogják-e a produkciót…), nem csak a játéktér szűkebb az otthoninál jó két méterrel, a nézőtér is alig 60 férőhelyes. A nézők meg, mondják, sorban állnak előadás előtt a megmaradó helyekért. Végül – legalábbis nekem úgy tűnik – a kezdeti tartózkodó figyelem ellenére pozitívan viszonyul a közönség a nem szokványos mozgás-előadásunkhoz. Ehhez a műfajhoz fokozott befogadói rugalmasság szükséges, és bízom benne, hogy a nézőknek sikerül túllépniük a „nem értek hozzá – nem tetszik” gondolatpáron.
A jókora érdeklődést hamarosan sikerül saját bőrömön is megtapasztalni, utolsó percben csípek el egy széket a Váróterem Projekt Bánk bán? Jelen! osztálytermi előadására. A kolozsvári független társulat Katona drámáját próbálja a középiskolásokhoz közelebb hozni ily módon, egy ötven perces előadásban. A Salamon Ernő Gimnázium padjaiban teljes egyetértésben megfér egymás mellett ez alkalommal kritikus, színész és salamonos diák. A kezdeményezés, az ötlet nagyszerű, külön érdeme az előadásnak a diákok átgondolt bevonása a történetbe. A szereplők legjellemzőbb tulajdonságait egy-egy jól megválasztott kellékkel szemléltetik a színészek: Bánk (Csepei Zsolt) csuklójához láncolt aktatáskával járja az országot, Ottó (Imecs-Magdó Levente) kereszt alakú fülbevalót visel, Gertrúdis (Sebők Maya) lovaglópálcával igyekszik rendet tartani. Az osztályterem helyszíni sajátosságai szervesen beépülnek az előadásba, a szereplők halálát például a táblára felírt neveik letörlése jelzi. Az előadás összességében mégis inkább a történet kompakt ismertetésének szintjén marad – ahogy a másnapi szakmai beszélgetésen elhangzik, mintha a Bánk bán trailer-ét láttuk volna. Kétségtelen, hogy pedagógiai szempontból erre is hatalmas igény van – úgyhogy hajrá, várjuk a folytatást!
Nagyon vártam a temesvári Állami Német Színház Titus Andronicusát is. Számomra ez jelenti a Kollokvium egyik létjogosultságát: másutt nem nézhetnénk egymást követő estéken temesvári, szebeni német előadást, melyek mellett jusson hely a Váróteremnek, vagy éppenséggel az Erdélyi Vándorszínháznak is. A kép, melyet a fesztivál nyújt a kisebbségi színjátszásról, kellőképpen árnyalt – kérdés, hogy van-e lehetőség és igény az ilyenkor felismerhető irányok, problémák tematizálására. No de vissza a temesváriakhoz.
A végítélet utáni romos színházat mintázó díszlet, a hegedű-zongora hosszas nyitány-duettje, majd a véletlenszerű élőzenei bejátszások által felszabdalt, néhol harsányan teátrális, máskor inkább pszichologizáló játékstílus elbizonytalanított. Eleinte rafináltnak tűnt a Shakespeare-dráma kegyetlenségének, a bosszú mechanizmusának elrajzolt, gyakran akasztófa-humorral való megmutatása. Akciófilmek paródiáira emlékeztető módon hajigálnak például a szembenálló dühöngő felek, Saturninus császár és Titus családjai különböző tárgyakat egymás felé. Ám a tárgyak között egyszerre súlyos téglák is repülnek, és bármennyire megkomponált legyen is a jelenet, abban a pillanatban csak a színészek testi épségére tudok gondolni. Titus Andronicus (Radu Vulpe) szenvedése első pillantásra megráz, a következő jelenetben azonban úgy tekeri ki egy laza karate-mozdulattal megcsonkított lánya nyakát, hogy dőlünk a röhögéstől. Az Aaron-t játszó Georg Peetz fehérre maszkírozott játékmester-karaktere az értelmezés kulcsa lehetne (ahogy a drámában is ő a cselszövések fő mozgatórugója). Kezdettől színen van, zongorázik, kapcsolatba lép a nézőkkel, kezükbe nyom ezt-azt (téglát, gyereket, mikor mi esedékes), ám megjelenései esetlegesek maradnak. A személyében felvillantott, politikai színházra emlékeztető értelmezés sem követhető végig az előadáson. Így folyton az az érzésem, ha komolyan veszem a látottakat, én vagyok nevetséges, de ha nevetek rajtuk, szinte bűntudatom van – bár éppen azon is elgondolkodom közben, hogy a mindennapi kegyetlenségekhez való viszonyulásunk is gyakran ugyanilyen ambivalens.
A másnapi német nyelvű előadás, a szebeni Radu Stanca Színház német tagozatának Örök fiatalság és örök élet című produkciója sokkal kevesebb értelmezési nehézséggel szembesít. Az azonos című mese üdítően játékos, Gavriil Pinte rendező által készített feldolgozása elsősorban felnőtteknek szánt előadást eredményezett. A mesei hangulatot az üres térben a letisztult, világos színű jelmezvilág, a román népzenéből inspirálódott szinte állandó zenei aláfestés, valamint a színészek játékos történetmesélése teremti meg. Ez az elbeszélési mód, az elhangzottakra történő folytonos visszakérdezés egy idő után fárasztóvá válik, fölöslegesen lassítva az előadás ritmusát. A történet fordulatai ismerősek – az egyszer volt királyfi táltos paripáján az örök élet felkutatására indul -, figyelmünk így hatványozottan az eszközhasználatra irányul. A mese varázslatait változatos módon, tárgy-animációval, némajátékkal ábrázolják a színészek, melyek közül a legsikerültebb a tündérországot bemutató árnyjáték-jelenet – a halhatatlanság földjét emberi szem nem láthatja, az árnyak csupán sejtetik, mi történhet odaát. Az előadás organikus világában számomra bántóan idegenül hat a világítás, az éles zöld-piros fények használata inkább megtöri, mint segíti a színpadi varázst. A színészek egyébként szemlátomást jól érzik magukat ebben a felszabadult játékosságban, noha némelyiküknek csupán az absztrakt mesei szörnyeket megjelenítő fakarikák-négyzetek mozgatása jut feladatul. Jókedvükből – az amúgy nem boldog mesei vég ellenére is – a nézőkre is átragad, melyet aztán csak fokoz az Erdélyi Vándorszínház előadása.
Azon kevesek közé tartozom, akik korábban már találkoztak vándorszínházas előadással. A pár éve Kisvárdán látott A halál és a bohóc című előadásuk után váltam lelkes rajongójukká, az ideit, a Bükkfaszéki Márikát pedig szintén volt alkalmam megnézni a háromszéki turnéjuk alatt. A gyergyói zord időjárás nem kedvezett a szabadtérre tervezett előadásnak: a Tarisznyás Márton Múzeum terme, Jankovics Marcell illusztráció-kiállításával együtt azonban szemünk láttára változott vásártérré az előadás idejére. Az amúgy szűkös játéktér minden zegét-zugát kihasználva mutatkoztak be az ismerős típus-figurák: a szűzies menyasszony és a zsugori mostoha, a kéjenc sarlatán és a játékmester-szolga, a borissza plébános, a csaló cigányasszony, s végül maga az ördög is, természetesen vándorszínész képében. A misztériumjátékok és a commedia dell’arte világát megidéző produkció Kele Fodor Ákos szövegéből, Csuja László, a vándorszínház vezető-alapítója rendezésében készült. Az előadás legnagyobb érdeme számomra a sallangmentes, őszinte szórakoztatni vágyás, amivel a játszók (akik lehetnek színész-növendékek, színészek egyaránt, a csapat összetétele évről-évre változik) nem csak a falusi célközönséget, hanem az árgus szemekkel figyelő „szakmát” is könnyesre nevettették.
Szombaton az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Fekete tej című előadását látta vendégül a Kollokvium, Barabás Árpád volt figurás színész rendezésében. A színpadon megjelenő isten háta mögötti település nyomorúságos állomása, hasonlóan a darab lecsúszott szereplőihez, kísértetiesen ismerős. Az üresfejű, pénzhajhász párocska (akikről csak azt nehéz eldönteni, hogy a csaj nyávogása, vagy a pasi bunkó modora idegesítőbb), az ügyeskedő állomásfőnöknő, a részeg, filozófus hajlamú hajléktalan – megannyi olyan karakter, akiktől az utcán gyakran elfordítjuk a fejünket. A történetet így egyszersmind a saját világunkra irányuló kíváncsisággal is követjük, titokban reménykedve, hogy talán mégis van lehetőség a felemelkedésre. Nos, nem szükséges túl nagy cinizmus azt kijelenthetni – nincsen. Sura (Bekő-Fóri Zenkő), hisztis, elviselhetetlen libából gyermeke születésekor érett, érzékeny nővé válik, ám párja, Ljovcsik (Antal D. Csaba) egóját sérti e változás. Szinte magától értetődő, ahogy kizsarolja a nőből, hogy új elveit feladva vele tartson. Noha a végső beleegyezés replikája itt nem hangzik el, a lehetséges legjobb végkifejlet, mely szerint Sura gyermekével a faluban marad, a helybéliek alkoholizmus-öngyilkosság közt mozgó perspektíváit tekintve aligha pozitív. Az előadáson jól tetten érhető a színész-rendező színészi játékra, a karakterek árnyalt felépítésére irányuló figyelme, mely különösen átérezhetővé teszi például Sura két felvonás közti változását.
A vasárnapi záróelőadás Békeidőért (temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, rendezte Hajdu Szabolcs) valószínű akkor is felutaztam volna Gyergyóba, ha hosszabb ideig nem tudok ott lenni a fesztiválon. Az előadást ugyanis, így másodszori nézés után is, az elmúlt évad legjobb színházi élményei közt tartom számon. Hangsúllyal a színházin, Hajdu Szabolcs rendezése ugyanis folyton változó, élő és aktuális alkotás. A lazán kapcsolódó, improvizációkból megszerkesztett jelenetek során át az előadás egyszerre szól a főszereplő, Langermann Sándor író (Szabó Domokos) fokozatos lelki és testi leépüléséről, az alkotó ember kiszolgáltatottságáról és a temesvári társulat nyitottságáról, kísérletező kedvéről is. Ahogy a fesztivált záró köszönőbeszédek egybefolytak az előadás nyitójelenetével, úgy láttuk viszont Hajdu Szabolcs színpadi lelkesedését, ahogy csillogó szemmel követte-irányította a történéseket, rövid idő múlva a Figura-büfé YourLivingRoomban. Ott tudniillik arra kérték, fújja el a Kollokvium tizedik születésnapi tortáján a gyertyát, ezáltal az ő közreműködésével és a közösen elfogyasztott tortával ért örömteli véget a tíznapos fesztivál.
