Csuszner Ferencz: Tájképek énekről, beszédről

A Játéktér 2013. nyári számából

A Georges Banu szerkesztette A beszédtől az énekig című kötetről

A kolozsvári Interferenciák fesztivál 2012-es kiadása olyan színházi vidékre kalauzolta nézőit, ahol estéről estére érvényes alkotóelemmé válhatott az emberi beszéd- és énekhang, a hangszerek megszólalása, de akár egy üvegből kipattanó dugó hangja is. Ugyanezt a vidéket idézi fel a fesztivál keretében bemutatott Georges Banu szerkesztette A beszédtől az énekig című kötet, amely színházi és zenei szakemberek megszólaltatásával, jelentős produkciók felidézésével vizsgálja a színpadon megjelenő beszéd- és énekhang különböző állapotait.

A franciául 1995-ben megjelent könyv három, a beszéd és az ének viszonyát firtató kutatóműhely részvevőinek hozzászólásait gyűjti egybe. Az eredeti szövegben megjelenő Andrei Şerban-szöveg mellett a magyar és román kiadás egy-egy Ada Mileával és Vasile Şirlivel készült interjú segítségével hozza közelebb a könyv tartalmát.

Fordított beszélgetőkönyvként működik a kötet: a téma kötött, a beszélgetők változnak. Banu a kötetnyitó A beszédtől az énekig című szöveget jegyzi, valamint egy, Brecht és Grotowski munkásságát vizsgáló hozzászólás társszerzője. Ugyanakkor kérdezőként, a megszólalók bemutatójaként szinte folyamatosan jelen van az oldalakon.

A könyv 119 oldalán 32 rendező, zeneszerző, énekes, színész és elméleti szakember véleménye hangzik el 22 hozzászólásban. Banu kezdeti, a kötet összefoglalójaként is működő szövege után a beszéd és az ének viszonyának színháztörténeti áttekintése veszi kezdetét. A görög tragédiától indulva (Jean Bollack: Tragédia és ének, a szerző egyébként a kolozsvári kötetbemutató előtt két nappal hunyt el) az Erzsébet-kori színházon (Pierre Iselin: Ének és zene az Erzsébet-kori színpadon), a tragédie lyrique (Jean-Marie Villégier és Jacques Drillon: Tragédie lyrique: beszéd, szavalás, ének) és a lecons de tenebres műfajain, valamint a recitarcantandón (Alain Zaepffel és Marcel Bozonett: A recitarcantando) keresztül jutunk el a zene és ének Brechtnél és Grotowskinál betöltött szerepéig (Georges Banu és Ludwig Flaszen: Két előfutár: Brecht és Grotowski).

Brecht és Grotowski a 20. század első felében érvényes, az éneket a színházból kiszorító szokásrend helyett a maguk elképzelései alapján tették színházi művészetük szerves alkotóelemévé az éneket, a hangot. A munkásságukat tárgyaló hozzászólás után a könyv is a megszólaltatott alkotók művészeti elképzeléseit, személyes élményeit állítja középpontba.

A következő, a Beszéd az ének mögött című szöveg elsősorban a megszólalók (Helene Delavault, Veronique Dietschy, Susan Manhoff, Vincent Leterme) Brook operarendezéseihez kötődő tapasztalatain, gondolatain keresztül hozza be a kötet egyik legfontosabb, a kibocsátott hang és a megszólaltatott szöveg értelme közötti viszony kérdését.

Már említett hozzászólásában Alain Zaepffel éppen az értelem kényszere alóli kibújás lehetőségét nevezi az ének egyik örömének. Ezzel szemben a Brook kapcsán felidézett gondolatokban, történetekben a rétegzett, szerves jelentés létrejöttének kulcspontjául a szavakból, a mondottból történő kiindulás és az énekesi rutin hangban, testtartásban történő korlátozása szolgál.

Akár a színpadi játékban a feszültség, a zene is az állapotok, az egymás után megszólaltatott hangok közötti különbségekből fakad. Banu szerint az ének a „szó léthiányát”, a szó pedig az „ének értelemhiányát” pótolja. Ez a megfogalmazás is érzékelteti a könyv első sorában megfogalmazott vágyat egy, az ének és a beszéd viszonyából fakadó feszültségeket újra és újra kiegyenlíteni képes kezdeti állapot magtalálása után. Ez az origó-állapot, amelyből kiindulva, a beszédet, az éneket és a színházi előadást egymásra merőleges tengelyekként elképzelve, magkapjuk a további hozzászólásokat összegző koordináta-rendszert. Ebben a térben képezhető el az Interferenciákon is meglátogatott vidék. A könyv 22 hozzászólása 22 különböző pont, ami ugyan kevés a (végtelen) felület leképezéséhez, de a pontokhoz társuló (táj)képek fontos információkkal látnak el.

Ariane Mnouchkine például, egyebek mellett, egy bányáról beszél (Ariane Mnouchkine és Jean-Jacques Lemetre: Hang az ének partján), ahonnan, ha fel is hoznánk egy kavicsnak látszó nyers gyémántot, csiszolás nélkül aligha ismernénk fel valós értékét. Mnouchkine munkájában a zene egy adott lelkiállapot felszínre törését és annak megformálását egyaránt segíti. Jean-Louis Hourdin szerint „[…] a színész egy könnyekkel teli zsák, és ha megrázzuk, hullani kezdenek a könnyek […]” (Jean-Louis Hourdin: Éneket árasztó színész), Véronique Dietschy pedig Brook útmutatásai alapján éneklés közben úszni kezd a próbateremben.

A kötet képei, hozzászólásai egyszerre tűnnek soknak és kevésnek. Soknak, mert a 32 megszólaló gyorsan váltakozó, különböző elképzelései zsúfoltságot eredményeznek; kevésnek, mert a témáról hasonlóan vélekedő hozzászólók jórészt nem alátámasztják, hanem ismétlik egymást. Az egymásnak ellentmondó kinyilatkoztatások, vélekedések pedig, érvek hiányában a vita lehetőségének megnyitása helyett elbeszélnek egymás mellett.

A beszédtől az énekig című könyv nem több, igaz nem is kevesebb annál, mint aminek az alig féloldalas bevezetőben Michelle Kokosowski ás Georges Banu beharangozzák: egy adott témára vonatkozó hozzászólások közreadása. Többhangú, de nem közös elmélkedés „a beszédtől az énekig fellelhető váltásokról”.

Georges Banu (szerk.): A beszédtől az énekig. Ford. Székely Melinda, Kolozsvár, Koinónia Kiadó, 2012.