Porogi Dorka: Ó, Rómeó, miért vagy te Romeo?

William Shakespeare: Rómeó és Júlia. Tompa Miklós Társulat, Marosvásárhely. Rendező: Porogi Dorka.

Fotó: Rab Zoltán

William Shakespeare Romeo and Juliet című tragédiájának
néhány magyar nyelvű fordításáról

1.

A következőkben három magyar nyelvű Romeo and Juliet-fordításról lesz szó: Kosztolányi Dezső, Mészöly Dezső és Nádasdy Ádám fordításairól[1]. Nem térünk ki a Kosztolányiénál régebbiekre (Kun Szabó Sándor, Náray Antal, Gondol Dániel, Szász Károly, Telekes Béla, Zigány Árpád szövegeire), és nem tárgyaljuk azokat a kortárs szövegeket sem, amelyeket bemutattak, ját­szottak ugyan színházban, de szerzőjük egyelőre nem publikálta őket végleges formában (Csányi János vagy Varró Dániel), illetve, amelyek bár nyomtatásban megjelentek, színpadra még nem ke­rültek (Jánosházy György fordítása). Elsősorban gyakorlati szempontból érdekel minket, hogy egy bizonyos magyar szövegváltozat kiválasztása mennyiben határozza meg a leendő („belőle készülő”, magyar nyelven játszódó) előadás értelmezési tartományát, kereteit. Ehhez először érdemes utána­nézni, hogy a fordítók milyen célok, elvek, ars poeticák mentén készítették el fordításaikat – és hűek voltak-e valóban saját elveikhez? –, majd egy-két példát kiragadva a Shakespeare-darabból (mivel a teljes összhasonlító elemzés hatalmas terjedelmű volna), megnézhetjük, hogy milyen színpadi szi­tuációt rajzol ki egy-egy szöveg, milyen (ki nem mondott, ám olykor igen fontos) föltevéseket hordoz egy-egy megoldás. Vagyis mihez „kell” tartania magát egy dramaturgnak, egy rendezőnek az egyes szövegváltozatoknál.

Fotó: archív

2.

„Ma a reggeli mellett belepillantottam egy kicsi könyvbe; Kosztolányi Dezső újra fordította a Romeo és Juliát. Azt kezdtem olvasni. Reggel fél kilenckor.

Tíz órakor bejön a feleségem s azt mondja:

– Maga még itthon van? Mit olvas? Shakespeare-t? Szóval Shakespeare az egyetlen, aki még tíz órakor itthon tudja tartani a Nyugattól.

– Nem Shakespeare – mondom –, hanem Kosztolányi.”[2]

Így kezdi méltató recenzióját – rövid kis esszé, naplójegyzet inkább, mint tanulmány – Móricz Zsigmond 1930-ban Kosztolányi Dezső frissen megjelent Romeo és Júlia-fordításáról. Lelkesen üd­vözli az új szöveget, amely a „drámaiatlan, szófacsaró, keserves” nyelven írott réginek (a Szász Károlyénak) most a helyébe léphet. Gyorsan össze is vet egy részt a két fordításból, és elragadta­tottan vallja Kosztolányiét „őszintének”, „színpadon mondhatónak”. Egyébként bevallja, hogy sosem tanult angolul, az eredetit nem ismeri, de azért Kosztolányi, Babits fordításait „aequivalensnek” érzi azzal. Ugyanakkor a fenti idézet utolsó mondata bizonyítja: Móricz pontosan tudja, hogy Kosztolányit olvas, és nem Shakespeare-t!

Kosztolányi Dezső a Téli rege-fordítását ért bírálatokra adott válaszában[3] a fordításról mint köz­vetítésről ír. Legfőbb fordítói elvének tartja, hogy „Shakespeare-t a teljes, fölbontatlan egészében kell visszaadni, úgy, ahogy van, körülírás, magyarázás, fölhígítás, egyszerűsítés, szépítés és cifrázás nél­kül, a maga érzéki és szemléletes valóságában, mert csak így tükrözhetjük vissza szellemét. Ebből a célból – Arany fordításaiból derül ki – leghelyesebb őt nem is szóról szóra, hanem betűről betűre követni.”[4] Kosztolányi elsősorban a shakespeare-i nyelvről beszél, a végtelenül sűrű, szokatlan és bonyolult hasonlatokkal teli nyelvről, amit csodál, és amelyet a dráma szereplői használnak; ő is megállapítja: Shakespeare szereplői nem társalognak, hanem „kivetítik magukat a világba”.[5] Ezt a sűrűséget, ezt az expresszionizmust kell magyarul visszaadnia a fordítónak. A cikkben valóban gyö­nyörű példát hoz a Téli rege-fordításból a poliszémiára és a tömör költői képre, csak sajnálhatjuk, hogy nem a Romeóból való.

Mészöly Dezső Miért fordítottam le a Romeo és Júliá-t című tanulmányában[6] (1953-ban) egy­részt védelmébe veszi Kosztolányit, és hangsúlyozza, hogy önmagára is érvényesnek tartja-vallja a Kosztolányi által megfogalmazott fordítói elveket, másrészt viszont éppen a Romeo és Júlia kapcsán rámutat elődje fordításának gyenge pontjaira. Mészöly főleg azt nehezményezi, hogy ebben az eset­ben Kosztolányi épp saját (fent említett) műfordítói elveihez nem ragaszkodott, például nem tartotta a verssorok számát, nem érezte a drámai ritmust, önkényesen, olykor csak a rím kedvéért rímelt (Kosztolányi rímei pedig igen távol állnak Shakespeare egyszerűbb rímeitől)[7]. Valóban, az utókor könnyen megállapíthatja, hogy Kosztolányi Romeo és Júliája nem a legsikerültebb fordítása, bár kétségtelenül jobb és frissebb, mint a korábbi változatok.

Fotó: archív

Az érdekes azonban az, hogy Mészöly mindezt nem Kosztolányi „egyéni gyengéjének” tudja be, hanem fölveti a kérdést, hogy vajon nem egy „Shakespeare-szemlélet ferdeségéről” van-e szó. Saját fordítását nem azért tartja jobbnak, amiért a kortárs kritika (mert „gyalultabb, simább, szokottabb nyelvet és stílust mutat”[8]), hanem azért, mert a szemléletet, amely alapján a fordítást elvégezte, hi­telesebbnek tartja: szerinte nem lehet és nem is szabad különválasztani az „irodalmi” és a „színházi” Shakespeare-t, ahogy azt a Nyugat tette[9]. Vagyis végső soron azt rója föl az elődeinek, hogy nem eléggé drámai fordításokat készítettek, a drámai helyzeteket nem érzékelték, és annál súlyosabb ez a vád, hiszen kiemeli, hogy a reformkor fordításai, azaz Petőfi, Arany, Vörösmarty fordítói munkája még „egyszerre kívánja szolgálni a nemzeti irodalmat és a Nemzeti Színházat”[10]. Aranyról például tudható, hogy az általa lefordított Szentivánéji álomból műkedvelő előadást rendezett, hogy lássa: működik-e a szöveg? Mészöly határozottan elutasítja Shakespeare „ketté választását”.

Kosztolányi fordításánál tehát arra érdemes figyelni, hogy hibái valóban abból fakadnak-e, mint Mészöly mondja, hogy túlságosan is „irodalmi” fordítást készített, és nem mérte föl eléggé jól a szín­pad követelményeit. Vessünk csak egy pillantást egy, a dráma szempontjából igen fontos jelenetre, amelyben Romeo Lőrinc barát segítségét kéri (II. 3.). Azért érdekes ez a jelenet, mert tudjuk: Lőrinc barát közreműködése nélkül nincs esküvő, esküvő nélkül pedig nem teljesedik be a szerelem, enélkül pedig nincs értelme a darabnak, hiszen Romeo szerelme Júlia iránt semmiben sem különbözne a Róza iránt érzett szerelemtől. Tragédia persze bekövetkezhetne így is, de nem ilyen hatásfokon, a szerelem tetőpontján. Lőrinc barát szerepe nagy rejtély az értelmezők és magyarázók előtt, hiszen nyilvánvaló, hogy az ő segítő közreműködése szoros kapcsolatban áll a szerelmesek tragikus sor­sával. A tetszhalott Júlia az igazi halál előképét látja, a barát füvei már az igazi mérget előlegezik meg. Miért dönt úgy a barát, hogy összeadja a fiatalokat, amikor épp ebben a jelenetben derül ki a számára, hogy Romeo milyen csélcsap? A szövegben[11] a válasz:

But come young waverer, come, go with me,
In one respect I’ll thy assistant be.
For this allience may so happy prove
To turn your housholds’ rancour to pure love.

Kosztolányinál[12]:

No, jöjj velem, te ifjú szélkelep,
Hát üsse kő, én megteszem neked.
Családotok haragja, e viszály itt
Talán e friggyel szeretetre válik.

A barát hirtelen dönt, legalábbis ez előtt a szövegben nincs nyoma ingazdozásnak; egyértelműen feddi Romeót hűtlensége miatt. Az angol szöveg nyilvánvalóvá teszi, hogy Lőrincnek egy oka van, egy szempontja, amely arra készteti, hogy támogassa a fiú tervét, és ez az, hogy a Montague- Capulet gyűlöletet szeretetre, szerelemre fordíthatja ezzel. Ez így már összecseng Lőrinc kezdő mo­nológjával, a füvek ártalmas és hasznos hatásaival, a filozófiával, mely szerint mindennek megvan a jó és a rossz oldala. Az angol szövegben a monológban is előfordul a „turn”, méghozzá éppen abban a sorban – Virtue itself turns vice being misapplied –, amely a későbbieket figyelembe véve éppen magára Lőrincre is vonatkozhat. Kosztolányi ezt – lírikushoz nem illően – nem veszi észre, az ő fogal­mazásában – a „talán” és a „válik” szavakat használja – inkább fatalista Lőrinc, mint az események menetébe avatkozó. Annál is különösebb, hogy Kosztolányi Lőrince ennyire rábízza a szerencsére a fiú jövőjét, mert úgy tűnik, szereti Romeót, és csak emiatt (csak „neki”) vállalja el a pár esketését: „Hát üsse kő, én megteszem neked” – szintén bizonytalanságot, pillanatnyi szeszélyt jelez, ráadásul túl pontos beszédregisztert határoz meg Lőrinc számára: a kedélyes nagybácsi tónusát (ami szintén légből kapott). Itt tehát Kosztolányi pontosan azért téved, mert plasztikusan szeretné ábrázolni a helyzetet, és jól mondható, hatásos szöveget szeretne írni. Pedig, ha szóról szóra, „irodalmi” módon fordítana, rájönne a tévedésére: Lőrinc a jelenet utolsó sorában arra biztatja Romeót, hogy ne si­essen, és ez jelkép-értékű figyelmeztetés: „Wisely and slow; they stumble that run fast” – mondja, vagyis: „bölcsen” és „lassan”. Ebből Kosztolányinál csak „lassan” marad, az ő Lőrince nem akar „bölcsen” dönteni.

Fotó: archív

Mészölynek annyiban igaza van egyébként, hogy a drámai helyzetet, ti. hogy Romeo az egész jelenetben siet, Kosztolányi nem érzékelteti, ha nem kerül szóba a jelenet végén, ez nem is derülne ki. Pedig a darabban nagyon fontos szerepe van a sietségnek, Shakespeare olyan sűrűre vonta össze a cselekményt, amennyire csak tudta: a szerelmesek vasárnap este találkoznak, másnap, hétfő délután házasodnak össze, és még aznap kitiltják a városból Romeót. A nászéjszaka a hétfőről keddre virradó éjjel, és az eredetileg csütörtökre tervezett esküvőt kedden Capulet hirtelen szerdára hozza elő. A sietség az oka annak is, hogy Romeo a kriptában nem találja ébren Júliát – és Júlia is gyorsan lesz öngyilkos, nehogy megtalálják. A tempó tehát egyáltalán nem mellékes kérdés – színpadi feldolgozásra való tekintet nélkül, mint irodalmi műnek, a Romeo és Júliának az egyik fő motívuma, eszköze és tartalmi tényezője együtt; így lesz a darab az egyik leggyorsabb és legrövi­debb szerelmi történet a világirodalomban.

Fenti kritikája alapján már körvonalazható, hogy Mészöly Dezső magára nézve mit tartott fontos­nak, amikor a saját fordítását elkészítette. Egyrészt elfogadja a „betűről betűre” való fordítás elvét, még azt is, hogy „Shakespeare nemzeti ügyünk”, másrészt azonban, mint színházi ember, nagy hangsúlyt fektet a dramaturgiai kérdésekre, amelyekkel előtte Hevesi Sándoron kívül nemigen fog­lalkoztak[13]. Mészöly egyetért Hevesivel, és elutasítja a felvonásokra osztás hagyományát, bebizo­nyítja, hogy a kiadók téves jelenetfelosztása milyen károkat okozhat az értelmezésben (a IV. 3.,4.,5. színnél,), rekonstruálja, mit jelentettek egyes szerzői utasítások, vagy éppen hol lehettek fenn nem maradt utasítások[14]. Legnagyobb érdeme azonban mégiscsak az, hogy – fordítóként és tanulmány­íróként egyaránt – el akarja oszlatni azt a tévhitet, hogy „van „jól mondható”, színházi Shakespeare-fordítás, és van aztán – egy emelettel följebb – irodalmi Shakespeare-fordítás (nyilván, nem jól mond­ható).”[15] Ez a tévhit nagyon erős: még ma is könnyen teret hódít, amikor az új fordítások kerülnek szóba, nem lehet tehát eléggé hangsúlyozni, hogy Mészöly Shakespeare-t egyszerre tartja színpadi szerzőnek és költőnek, és éppen ebben látja a fordítás kihívását, de éppen ennek köszönhető fordí­tói sikere is: nemcsak kitűzi maga elé a célt, de aszerint is jár el. Tanulmánykötetében a következőket vallja a jó fordítás kritériumainak és egymást követő lépcsőfokoknak: jó magyar nyelv – lélektani nyelv – reális nyelv – drámai nyelv. Ez utóbbi: „olyan nyelv, mely szerkezetében kifejezi a gondolat szüle­tését”[16]. Egyszerre tartja tehát szem előtt a mondhatóságot, a beszélt nyelv ritmusát, de nem mond le a költőiségről sem. Érthető tehát, hogy a Romeo és Júlia esetében Mészöly Dezső fordítása lett a „kanonikus” fordítás. Hiszen az olyan „nemzeti klasszikusoknál”, mint Shakespeare, a közönség mindig szép, klasszikus szöveget vár: Mészöly olyan szép, költői és dallamos szöveget hozott létre, amilyet vártak – ugyanakkor dramaturgiai szempontból sokkal modernebbet, sokkal ügyesebbet, mint az előtte levők. Máig a legtöbbször ebből a fordításból szoktak idézni, az iskolákban általában ezt a fordítást tanítják, és színpadon is bizonyított: rengetegszer játszották[17]. Az egyetlen kritika, amely a Mészöly-fordítással kapcsolatban a közbeszédben[18] fölmerül, hogy a magyar szöveg olykor nemcsak ott csodálatosan költői, ahol az angol, hanem másutt is, tehát az „eredetiben” kevésbé lírai pontoknál is. Ezt nagyon finoman így fogalmazta meg Géher István: „Általában ő a legszellemesebb, legsziporkázóbb fordítónk – ami nem mindig egyértelműen erény. Verselésében alapvetően egy dal­lamosabb, ritmusosabb stílust részesít előnyben.”[19]

Már Németh László is megállapította, amikor Mészöly fordítását a Kosztolányiéval összevetette, hogy érdekes módon „a fordító (Mészöly) nemcsak tömörebb, mint a költő (Kosztolányi), de meré­szebb, szabadabb is”[20], illetve, hogy „ha a két fordítást egymás mellé rakjuk, meglepetés ér. Ahol Kosztolányi alatta marad Mészölynek, majd mindig ő ragaszkodott az eredetihez”[21]. Németh egyik példája:

„Se kéz, se láb, se kar, se arc, se más efféle része az embereknek” (Kosztolányi)

„Se láb, se kar, se arc, se test –” (Mészöly)

„– It is not hand nor foot / Nor arm nor face nor any other part / Belonging to a man”

(Shakespeare)

Németh természetesen mindezt dicsérőleg idézi, nem megrovásképpen, és joggal: nagyon ritka, hogy a magyar mondat tömörebb, rövidebb, mint az angol, és érdemes kihasználni a lehetőséget – még ha a tömörség nem hajszálpontosan ugyanott áll a magyar és az angol szövegben. (Ilyesmi ugyanis szinte lehetetlen.) Mészöly ki is használja, mégpedig anélkül, hogy a szöveg jelentése csor­bulna. Sőt, amit a „test” szóval összefoglal, az még további asszociációkra is késztet. (Kosztolányi különben elébe szalad a megoldással: „efféle rész”-től már csak egy ugrás a „testrész”, vagyis a „test”.) Júlia azt mondja, hogy az ember neve nem az ember része, nem tartozik hozzá (úgy, mint pl. az arca) elválaszthatatlanul. A test a legjobb kép erre a leválaszthatatlanságra.

Vagy nézzünk egy másik példát:

Szálljon szemedre és szívedre álom!
Bár én szállhatnék oda lepkeszárnyon!

Angolul:

Sleep dwell upon thine eyes, peace in thy breast.
Would I were sleep and peace so sweet to rest.

Semmi kétség, Mészöly magyarul „hozzákölt”: a lepkeszárnynak nyoma sincs Shakespeare-nél, ő „békét” mond, amit Mészöly azzal érzékeltet, hogy Romeo Júlia szívére – nemcsak a szemé­re, hanem a szívére is – álmot küld, azaz pihenést, nyugalmat. Az alvás, a megpihenés, az álom motívuma persze előrevetíti a halált is (mint sok más utalás is a szerelmesek párbeszédében). Ám Mészöly lepkeszárnya mégiscsak emlékezteti az olvasót vagy a nézőt valamire: a Mab-monológra, amelyben póklábak, szöcskeszárnyak, tücsökcombok, szúnyogok és kukacok szerepelnek; ezek az apró lények, parányi állati testrészek asszisztálnak Mab királynő veszedelmes kocsiútjához. Hiszen a Mab-monológ is az álommal kapcsolatos, a monológ szerint Mab éjjel, az álmokban „büntet”, ott van hatalma[22].

Fotó: archív

3.

Nádasdy Ádám[23] még eggyel tovább lép: ő bevallottan csakis színházak számára fordít, ahogy ő fogalmaz, „csak a húst szállítja, az, hogy mit főznek belőle, már nem rá tartozik”.[24] Vagyis egy­részt alakít a szövegen a színház igényei szerint, másrészt – és ez a fontosabb – a fordításkor Shakespeare-t is egyértelműen drámaírónak tekinti – bár nagyon költői drámaírónak. Akar és mer újítani, nála lesz először Romeóból Rómeó, Párisból Párisz, Lady Capuletből pedig Lady Capulet (aki az eddigi fordításokban magyaros-vaskosan csak „Capuletné”), Kórusból Narrátor. Saját bevallása szerint „életközeli szemléletet” visz a fordításba, olyan nyelven fordít, amelyet ő maga is használ, és természetesnek tekint. „Eörsire és Nádasdyra is jellemző, hogy erőteljesen tompítják a drámák köl­tőiségét” – jegyzi meg Géher István, aki szerint sajnálatos, hogy „a színházaknak nincs szüksége a shakespeare-i költészetre – sőt, azt lehet mondani, hogy a színházakat zavarja az erősen metaforizált nyelv (…) és ilyen értelemben szürkítenek”.[25]

Nádasdy maga is tisztában van azzal, hogy sokszor egyszerűsít, például azokon a helyeken, ahol Shakespeare is archaizál, vagy népies beszédet használ, azonban szerinte neki a mai magyar nyelv adottságaihoz kell alkalmazkodnia, amely merőben más, mint az Erzsébet-kori angol, amely nem volt annyira rögzített, nem voltak annyira erősek a nyelvi normák. „Shakespeare (…) annyira po­lifon, hogy a fordítónak, legalábbis a mai magyar fordítónak, választani kell, mikor melyik szálat fogja eljátszani” – állítja egy interjúban[26]. Ő maga – és ez már a mi véleményünk – a „tárgyilagos szálat” választja, nagy figyelmet fordít a dramaturgiára, a lehető legritkábban „jellemez” vagy „véleményez” a fordításon belül, ami az egyik legfontosabb drámaírói tulajdonság. Az is látszik, hogy – bár egy másik darab kapcsán említi ugyanebben az interjúban – a lélektani viszonyokra és a dramaturgiai összefüggésekre nagyon figyel – pl. a Rómeó és Júliában pontosan követhető az idő múlása, illetve fordítói lábjegyzetek figyelmeztetnek arra, ha a szövegkiadások eltérnek, vagy ha az értelmezések különböznek. Nádasdy különben az első, akinek Rómeó és Júlia-fordítása nem Shakespeare-kö­tetben, hanem külön fordításokat tartalmazó kötetben, az ő neve alatt, mintegy a költői életműve részeként jelent meg, mintha ezzel is azt jelezné, hogy ezek az ő Shakespeare-fordításai, nem „a” Shakespeare-fordítások.

De miben is áll a fentebb említett tárgyilagosság? Miért jó, ha a fordító „nem véleményez”? Ter­mészetesen csak akkor jó, ha a szerző, azaz Shakespeare sem teszi (meglepően sokszor nem teszi). És természetesen azért, mert így egy készülő előadásban több utat járhatnak be az alkotók, több réteg marad kimondatlan, ám jelen-levő, több, komplexebb a hatás, mélyebb és sokrétűbb a színházi metafora.

A példa, amely most következik, a hagyományos felosztásban az I. 3-ból való, azaz a darab elejéről. Azért kulcsfontosságú ez a jelenet, mert itt látja meg először a közönség Júliát. A jelenet elején a Dajka nevén szólítja, és hívja, tehát tudjuk: Júlia, a címszereplő fog belépni. Be is lép, de vá­ratlanul mellékszerepben: a jelenet során alig jut szóhoz, túlbeszéli a Dajka és az anyja, aki végül azt a kérdést intézi hozzá, hogy mi a véleménye a férjhezmenetelről. Ez tehát az első olyan pont, amikor a néző felfedezi, megnézi magának Júliát, és véleményt alkot: ilyen tehát Júlia, mielőtt találkozna Romeóval. Júlia válasza:

It is an honour that I dream not of.

Egyszerű mondat. Júlia nem sokat beszél. A jelenet feszültségét – ha úgy tetszik, magát a hely­zetet éppen ez adja: a Dajka és Capuletné (különböző stílusban persze) kerülgetik, majd hosszan ecsetelik neki a házasság hasznát. Capuletné már a jelenet elején össze van zavarodva: előbb ki­küldi a Dajkát, majd mégis marasztalja stb. A két felnőtt asszony és a kislány között kell feszülnie a konfliktusnak, házasság-témában. Júlia harmadik mondata, akár az első kettő, eléggé tárgyilagos. Udvariasan beszél. Az angol szöveg éppen attól erős, hogy nem árul el érzelmi töltetet, modalitást. Íme, a példa Shakespeare híres több jelentéssíkjára, pedig itt még szóképet sem találunk, csak tel­jesen egyszerű, hétköznapi, ráadásul a mai napig használt szavakat. A mai nyelvhasználó talán csak a szórend és az „honour” szó használata miatt érzi kissé hivatalosnak a mondatot, de mindegy, a lényeg: az olvasónak és a nézőnek egyaránt fogalma sincs, mit gondol Júlia. Azaz a drámai helyzet: a lány nem tárulkozik ki az anyja (és a közönség) előtt. Lehet, hogy ezt illik mondania. Lehet, hogy valóban nem is álmodott ilyesmiről, és most meglepődik, vagy örül, de fegyelmezi magát. Lehet, hogy megijed. Lehet, hogy nem is érti a kérdést, hidegen hagyja az ügy. A mondatot sokféleképpen el lehet mondani.

A magyar változatnak tehát az volna a dolga, hogy visszaadja ezt a sokértelműséget. Magyarul így hangzik Júlia mondata:

1. Ily tisztességről nem is álmodám még. (Szász Károly)

2. Nincs a világon ennél szebb dolog. (Kosztolányi)

3. Ily tisztességről nem is álmodom. (Mészöly)

4. Ilyen örömről még nem álmodom. (Nádasdy)

Szász Károly fordítását az érdekesség kedvéért hagytuk meg, ezt a változatot már közel száz éve nem használják színpadon, de érdemes megfigyelnünk, hogy milyen „pontos”: ugyanazt a két szót, amelyet ő használ először, fogja variálni a következő százötven év legtöbb fordítása. Annál kevésbé lehet a pontosság vádjával illetni Kosztolányit – az ő mondatának aztán semmi köze az angolhoz, csak annyi, amennyit a fordító értelmezése belevetít a szövegbe: Júlia itt véleményt nyilvánít, túloz (hiszen olyan lány nyilván nincs, aki nem álmodik a házasságról), tehát nyilván túlságosan boldog. Más értelmezés a Kosztolányi-féle fordításban nem nagyon kap helyet. (Gúnyos iróniával persze el lehet mondani ezt a mondatot is, de sok értelme nincs: erőltetett is volna, és megint csak túl pontos attitűdöt diktálna a Júliát játszó színésznek.)

Mészöly betoldja az „is” szót, valószínűleg a ritmus miatt, meg talán azért, hogy a magyar „ál­modni se merek róla” kifejezésre utaljon. A fordítás pontosan követi az angol mintát, ez valóban az illemtudó Júlia fegyelmezett válasza, de az „is” miatt mintha valami meglepettséget árasztana, ami megint csak a magyar szöveg hozadéka: ennél az angol mondat határozottabban cseng. Szinte úgy, mint egy lecke.

Nádasdy az „honour” szót lefelé fokozza, általánosabb, hétköznapibb főnevet választ: „öröm”. A mondat itt dísztelen, higgadt, határozott, a „még” miatt valószínűleg hazugság is, nála érezhető a legjobban a helyzet mesterkéltsége: ha Júlia nem is álmodik róla, vajon honnan veszi, hogy öröm a házasság? Illetve, hogy ha „még” nem álmodik, miből gondolja, hogy „majd álmodni fog”? Elkép­zelhető, hogy Júlia már itt, ezen a ponton (udvariasan bár, de magabiztosan) ellenáll: „még nem” szeretne férjhez menni? A legtöbb titok bizony itt, Nádasdynál van. Ez a megoldás enged a legtöbb teret a színésznek, a rendezőnek, színpadi helyzetnek, és éppen ebben – ha úgy tetszik: határozott semlegességében, a ki nem mondás határozott kijelentésében – hasonlatos az angol szöveghez.

_______________________________________________________________________

[1] Már a cím fordításakor fölmerül az első kérdés: „Romeo és Júlia” vagy „Rómeó és Júlia”? Utóbbi változatot, az újabbat Nádasdy Ádám és Varró Dániel fordítása használja, teljesen logikusan (hiszen ha a Juliet fordítható, miért ne lehetne használni a Romeo magyar megfelelőjét is, hiszen már létezik), ám a hagyományban – azaz, amikor pl. 20. századi előadásokra, vagy korábbi fordításokra hivatkozunk, furcsán hat ez a modern, mai válto­zat, hiszen eleddig a „Romeo” alak volt használatban. Tehát – jelen tanulmány esetében ebben maradtunk – a kontextus szabja meg, hogy egy bizonyos szöveghelyre melyik alak illik.

[2] Móricz Zsigmond: Romeo és Júlia. Kosztolányi Dezső fordítása – Genius. In: Nyugat, 1930, 21. <http://epa. oszk.hu/00000/00022/00501/15612.htm> a letöltés dátuma: 2012. 06. 16.

[3] Kosztolányi Dezső: A Téli rege új szövegéről. Vita és tanulmány. In: Nyugat, 1933, 19. <http://epa.oszk. hu/00000/00022/00563/17626.htm> a letöltés dátuma: 2012. 06. 16.

[4] Kosztolányi, uo.

[5] Kosztolányi, uo.

[6] Mészöly Dezső: Shakespeare-napló. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1998, 27–46.

[7] Mészöly, i. m., 27–45.

[8] Idézi Mészöly, i. m., 43.

[9] Az bizonyos, hogy Kosztolányi és Móricz is csodálkozik azon, hogy Shakespeare szövegeit valaha népszín­házban óriási sikerrel játszották, Babits pedig azon is csodálkozik, hogy egyáltalán műsorra tűzik a századelő színházai. Vö. Babits Mihály: Az európai irodalom története, Nyugat kiadása, é. n., 246–47. Ám meg kell je­gyezni, hogy „miközben az angol irodalom legnagyobbjai – Pope vagy dr. Johnson – Shakespeare-kiadásokat szerkesztettek, és igyekeztek valami módon Shakespeare eredeti szövegét helyreállítani, addig a színházak zanzákat játszottak (…), de még a 19. század nehézkes, túlzsúfolt, viktoriánus színháza sem tudta igazán lendületesen előadni a Shakespeare-darabokat” – vallja Géher István. Vagyis Géher szerint éppen a kor (szá­zadelő) színházi kultúrája miatt volt hihetetlen, hogy valaha is fenn lehetett tartani a közönség figyelmét hangzó költészettel. Vö. Szele Bálint: „Társalkodni avval, aki bölcs”. 11 Shakespeare-interjú, Budapest, Ráció Kiadó, 2008, 138.

[10] Mészöly, i. m., 35.

[11] Romeo and Juliet. The Arden Shakespeare, ed. B. Gibbons, Methuen, London, 1980. A továbbiakban az angol szöveget ebből a kötetből idézzük.

[12] Kosztolányi Dezső válogatott műfordításai. William Shakespeare: Romeo és Júlia, szerk.: Vas István, Szépiro­dalmi Könyvkiadó, é. n. Kosztolányi fordításait a továbbiakban ebből a kötetből idézzük.

[13] Hevesi Sándort idézi Mészöly, i. m., pl. 148.

[14] Mészöy, i. m., 140–155.

[15] Mészöly, i. m., 25.

[16] Mészöly, i. m., 17.

[17] A leghíresebb a Vígszínház 1963-as előadása, amit Várkonyi Zoltán rendezett, Latinovits Zoltán játszotta Romeót és Ruttkai Éva Júliát. Mészöly Dezső fordítása megtalálható (Géher István szerk.): William Shakespeare: Romeo és Júlia. Matúra klasszikusok, PannonKlett Kiadó, 1992. A továbbiakban Mészöly fordítását innen idézzük.

[18] Lassanként kialakulnak, közmegegyezésszerűen elterjednek bizonyos szokások vagy divatok, amelyek kivá­lasztják a nekik tetsző fordítást, és végül kialakul valamiféle nem hivatalos kánon (amit a hivatalos intézmények is követnek később). Ez a szóbeliség jelentőséggel bír még akkor is, ha tulajdonképpen nem hivatkozhatunk rá. Valószínű, hogy annak a ténynek a tudása, hogy pl. Nádasdy Ádám fordítása egy kicsit szikárabb, keményebb szöveg, utólag is átrendezi a Mészöly-fordítás helyét, hiszen van összehasonlítási alapunk.

[19] Szele, i. m., 144.

[20] Idézi Mészöly, i. m., 51.

[21] Uo.

[22] Spiró György véleménye szerint minden szereplőre: „érvényes Mab varázsa: szexualitás, gyilkolásvágy, ellen­őrizetlen indulat Mab intésére robban ki az emberből (…) Nem a szerelmesek túlzó érzeménye felelős a tragé­diáért, illetve nem csak: mindenkit Mab igazgat, mindenki magán kívül kerül legalább egy pillanatra…”, mert „Mab gonosz, szörnyű, és kérlelhetetlen.” Spiró György: Shakespeare szerepösszevonásai, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1997, 106–107.

[23] Nádasdy Rómeó és Júlia-fordítása a Pécsi Nemzeti Színház számára készült 2002-ben (rendező: Balikó Tamás). Megjelent: In: Shakespeare-drámák, Nádasdy Ádám fordításai, II. köt., Budapest, Magvető, 2008. A továbbiak­ban Nádasdy Ádám fordításait innen idézzük.

[24] Szele, i. m., 13.

[25] Szele, i. m., 137.

[26] Néha mondom is magamnak, ácsi! Kornya István interjúja Nádasdy Ádámmal. <http://www.mnsz.eu/new/ index.php?view=article&id=1169>, a letöltés dátuma: 2012. 06. 23.