Kovács Bea: Teázz Velünk

A Játéktér 2013. tavaszi számából

Fotó: Facebook

Tea with Me. A kolozsvári „Sala Mică” Színház és a Színház és Televízió Kar közreműködésével.

Hogyan kapcsolódhat össze a teázás meghittsége Paganini capricciójának virtuozitásával egy félórás színházi produkcióban? – erre voltam kíváncsi Pál Emőke egyéni estjének meghívóját olvasva. Az előadás címe, a Tea with Me sem hagyott nyugodni: ki kivel fog teázni, ki az, aki engem mint nézőt megszólít, és teára invitál, egyáltalán: ki beszél? A kolozsvári Színház és Televízió Kar Harag György termében győződhettem meg arról, egy, a test, tér, idő korlátaival és lehetőségeivel dacoló játékban, hogy a tea valójában mindig csak ürügy a (magánéleti vagy éppen színházi) találkára, és nem az a fontos, hogy miért gyűlünk össze, hanem az, hogy mi történik velünk az együttlét alatt.

A „Sala Mică” Színház és a Színház és Televízió Kar közreműködésével létrehozott, Hatházi András nevével fémjelzett előadás előrevetíti, hogy egy kísérleti jellegű, a színészi testre és játékra összpontosító alkotást fogunk látni. Pál Emőke, a színiegyetem másodéves mesterképzős hallgatója szerencsére nem egész estés, szövegcentrikus műsorral jelentkezik, s így a harmincperces, nagyrészt improvizációkon alapuló produkcióban színészi képességeinek teljes arzenálját mutathatja meg. A capriccio zeneelméleti terminusa azért találó, mert az előadás feszes, gyors ritmusára, kötetlen (értsd: nem konvencionális) formájára, valamint a maximális figyelmet, összpontosítást igénylő, intenzív és virtuóz színészi alakításra utal.

Az egyetem próbatermébe érkezve, a színésznőt látjuk, amint a játéktér közepén áll egy felfüggesztett lámpa alatt. Ő is feketében van, akárcsak a falak, és minket figyel, ahogy elfoglaljuk helyünket. Amikor már mindenki megérkezett, megbillenti a lámpát, majd szépen ívelt, lassú mozdulattal mindkét karját felfelé (az ég és a fény felé) tárja. Ez a momentum indítja el és zárja is le a keret közé foglalt eseményeket, melyek ebben az értelemben álomszerű történésként hatnak, de mindenképp más idő- és térviszonyok között zajlanak, mint a kezdeti jelenet (technikai munkatárs: Almási Attila).

Az üres térben csupán öt szék, egy földre helyezett tálca és néhány teáscsésze van. Megérkezik az első szereplő, egy hetykén járó, keménykötésű alak – egy plüssmacival. Ismerős lehet számára ez a szoba, mintha megelevenedne előtte megannyi régi emlék: nosztalgikusan tekint körül, majd hirtelen eszébe jut egy régi csíny, és az egyik szék alá rágót ragaszt. Talán ezt csinálta egykor, amikor még fiatal volt. De mikor volt az, és hol vagyunk most? Nő-e vagy férfi ez az első karakter? Miért jött ide, mi fog most történni? Máris anticipálni, kontextualizálni akarunk, de akkor jön is a következő szereplő, egy váltás után, azaz az előző karakter utolsó gesztusának mintegy (filmet idéző) kimerevítése által. Ez a technika fogja egybekapcsolni a szereplői etűdöket, tudni fogjuk tehát, hogy amikor az egyik karakter egy pillanatra lefagy, következik a másik: egy a négy közül.

Fotó: Peltán András

A második szereplőt, akárcsak az elsőt, a színésznő által pontosan kidolgozott mimikával és mozgással tudjuk megkülönböztetni. Ő tehát sokkal energikusabb, fiatalabb lesz, mint társa, naiv gyermekiség uralja minden tettét. Néhol úgy éreztem, hogy ez a karakter volt a legszerethetőbb, és ezért volt az, hogy a színésznő néhány gesztust elnagyolt, túljátszott. De a szigorú felnőtt (aki az én olvasatomban egy rettegett karakter) és az ártatlan gyerek közös jelenetét Pál Emőke igen lelemé­nyesen oldja meg: a kisgyerek el akarja kérni a felnőtt maciját, játszani akar vele, ezért cserébe hellyel kínálja a vendéget. Ám az nem kapható a tranzakcióra, húzza a száját, gunyoros, fél szemmel figyeli, amint a ház lakója a tőle telhető legnagyobb odaadással sikálja tisztára a porlepte széket. A gyors váltásokat remekül kezeli a fiatal színésznő, a szerepcserék tempója fegyelmezett, és egy pillanatra sem engedi meg neki, hogy kiessen a játékmenetből. A felnőtt és gyerek etűdje a két karakter tér­beli váltakozását is megköveteli, Pál pedig hatalmas energiával járja be a színpadot, mintegy életre keltve annak eddig érintetlen részeit is. Mindeközben a két, már ismert szereplő jellegzetes szemé­lyiségjegyei egyre jobban körvonalazódnak: a felnőtt cinikussága és a gyerek hiszékenysége a többi jelenetből is visszaköszön.

A legidősebb, legtapasztaltabb szereplő kétségkívül a harmadik, aki a címadó teázás lehető­ségének megteremtőjeként értelmezhető. Pál görnyedt, kissé rosszindulatú és végtelenül ironikus, csipkelődő öregasszonyt (vagy öregurat) formál meg. A régi nemesi családok ósdi komornyikjaira emlékeztet ő, aki azt is megengedi magának, hogy a vendégek iránt táplált érzelmeit, például felszol­gálás közben, kifejezésre juttassa. Számomra ez a karakter a legzseniálisabb: minden sokatmondó nézése, epés „aha”-ja, látványos csoszogása hozzájárul komplexitásához, és kifogástalanul megal­kotott személyiséggé avatja. Az is egyértelmű lesz, hogy a felnőttel való viszonya nem felhőtlen, talán régi sérelmek, összetűzések miatt neheztelnek egymásra. Nem örvendenek a találkozás láttán, épp hogy megtűrik egymást az összejövetel ideje alatt. Mégis, az idős szereplő éri el, még ha közvetet­ten is, hogy a felnőtt kemény álcája valamennyire megpuhuljon. A behozott teáskannával egyedül maradva, rövid időre megszabadul maszkjától, és mindenről megfeledkezve, elmerül a teagőzben. Nyugalmát a negyedik személy közeledése szakítja meg.

Az ő megjelenésével érezzük azt, hogy a három generációt képviselő szereplők egy családhoz tartoznak. Ugyanis a két felnőtt – valamennyi közül legerőteljesebb – jelenetében ismét régi konfliktu­sok kerülnek felszínre. Érzékeljük, hogy ezek az emberek régóta nem látták egymást, és a találkozás, melynek tehát konkrét oka van, csak felkaparja a gyógyuló sebeket. A negyedik karakternek kecses, csábító mozdulatai vannak, egész lényéből árad a szépség és a kéj, ám nemének megállapításával eljátszadozhatunk: nyilvánvalóan női sztereotípiákat testesít meg, de ha férfiként tekintünk rá, sokkal színesebb egyéniséggé válik. A két felnőtt közös etűdje, mint már említettem, a legkegyetlenebb. Pál Emőke az összecsapást úgy oldja meg, hogy két széket szembeállít, és ezekre váltakozva áll fel. Mindketten énekelnek (csak itt van tényleges verbális kommunikáció), egy-egy olyan dalt, mely álcá­juk és általános létfájdalmuk kifejezőjévé válik. Az Érzéki a kilencvenes évek híres slágerét, a Barbie girlt dalolja, míg a Szigorú a Hidegen fújnak a szelek mezőségi népdalt. Egy-egy sort, strófát énekel­nek, felváltva (vagy akár egyidejűleg), de a tiszta hangok fokozatosan alakulnak át kínos ordítássá. Ebben az összeszólalkozásban hangzanak el a vallomások: míg az egyik tökéletesnek tűnő életét leplezi le mint maszkot, a másik beismeri, hogy „nem vagyok magammal szabad, kezemen, lába­mon lakat”. A kommunikációra való képtelenség szép, találó metaforája ez, ugyanakkor emlékeztet Marina Abramović és Ulay 1978-as AAA-AAA performanszára[1] is. A veszekedés súlyát csak fokozza az, hogy mindezt meglesi a gyermek: most már neki is számolnia kell a felnőtti lét következményeivel.

Kép forrása: http://www.teatrulsalamica.ro

A családi találka feszült hangulata azonban az előadás végére feloldódik, kellemes lesz a teázás, az együttlét. Ismét megjelenik a kezdőjelenet karaktere, az ötödik személy, és mintegy köszönti a négy családtagot. Álmodta talán az egészet, vagy miatta gyűltek össze? Ez már személyes interpretáció függvénye.

Pál Emőke félórás előadásában teljes mértékben átértelmeződik az idő fogalma, harminc perc alatt nem egy, de öt ember (közös és egyéni) történetét ismerhetjük meg. Gondosan felépített karakterek, fegyelmezett játék és állandó, következetes energia jellemzi a produkciót, amely rengeteg teret hagy a nézői képzeletnek, sőt, meg is követeli azt. A Tea with me megfelelő példa a színház szavak nélküli közvetítő- és kifejezőerejére és arra, hogy a színész csodákat tud művelni testével – ha alkalmat kap rá. És ennek a párbeszédnek mi is részesei lehetünk.

_____________________________________________________________________

[1] http://www.youtube.com/watch?v=iAIfLnQ26JY

Rendező: Hatházi András.
Technikai munkatárs: Almási Attila.
Szereplő: Pál Emőke, a BBTE Színház és Televízió Karának másodéves mesteris hallgatója.