Boros Kinga: Korhatáros színház

Boros Kinga: Korhatáros színház

A Játéktér 2013. tavaszi számából

Fotó: Facebook

Janikovszky Éva: Kire ütött ez a gyerek? Cimborák Bábszínház, Sepsiszentgyörgy.

Bábelőadást nézni ciki. Ugyan ki gondolta ezt másképp, amikor a tanító néni még negyedikben is rá akarta sózni a színházjegyet?

Több sebből vérzik, amikor a gyerekeket „csőstül” próbáljuk színházba vinni. A gyerekek magányosan ülnek egymás mellett, szüleik vagy más, érzelmi biztonságot jelentő felnőtt nélkül, és esélyük sincs részesülni az előadásnak abból a meghosszabbított élményéből, amit a közös megdumálás jelent. Amitől a színház rituálévá válna, a gyerek meg lassacskán színházfüggővé. Évtizeddel később kevesebb gondot jelentene értő közönséget vonzani be a felnőttelőadások nézőterére. Térségünkben a közönségnevelés legnagyobb problémája a folytonosság hiányából adódik. Az óvodásokat, kisiskolásokat rutinszerűen szállítják a gyerekelőadásokra, amelyekből ha kinőnek, öt-tíz évig, személyiségük fejlődésének legképlékenyebb éveiben nem találkoznak őket érvényesen megszólítani képes színházzal. A mesejátékokhoz már nagynak érzik magukat, a felnőtteknek szóló előadások tematikája, formanyelve hidegen hagyja őket. Az erdélyi magyar színházat ma a szórakoztató és művészszínházi trendek egyeduralma jellemzi, repertoárjainkról hiányoznak a tizenévest is elevenen érintő társadalmi kérdések, elvétve kapnak helyet a konvenciószegő próbálkozások. A tizenévesnek ma nálunk színházba menni többnyire unalmas penzum. Bizonyíték erre a rengeteg szétröhögött, teleszemetelt délutáni bérletes diákelőadás.

A sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház Kire ütött ez a gyerek? című előadása vállaltan ezt az elfelejtett korosztályt célozza meg, nem tartózkodva némi manipulációtól sem, amikor a plakáton feltünteti: „kizárólag tíz éven felülieknek”. (Túlkorosság miatt) nem ítélhetjük meg, hogy mennyire hatásos ez a megszólítás a célközönségre, az életük második évtizedét éppen csak elkezdőkre. Az előadásban a Gyereket megtestesítő bunraku báb azonban pontosan olyan, amilyennek az alapművet jegyző Janikovszky Éva a kamaszokat leírja (és ahogy a Móra Kiadó gondozásában harminc éve olvasható kötetben Réber László illusztrációi megjelenítik): arca, hajviselete, ruhája, mozdulatai alapján fogalmunk sincs, fiú vagy lány, és képtelenek vagyunk leolvasni róla, mire gondol. Körülötte a felnőttek hús-vér emberek, így a két generáció közti világszemléleti különbségek áthidalhatatlanná, szemmel látható fizikai valósággá válnak az előadásban. Ugyanakkor a báb és az animátor együttes jelenléte lehetővé teszi, hogy egyszerre lássuk kívülről, a felnőttek szemével az „idétlen” kamaszt, és megismerjük az érzéseit, gondolatait is. Péntek Zsuzsa a nézők közül lép színpadra, hogy a szó szoros értelmében lelket adjon a bábnak. A bábmozgatást minimálisra fogja, inkább csak a szükséges helyváltoztatásra korlátozza, ezzel is kihangsúlyozva a nyegleséget, amelyet a felnőttek állandóan felrónak a kamasznak, és a passzivitást, amelyre tulajdonképpen az ő prédikációik ítélik. Alakításának szépsége a bábos technika virtuozitása helyett az átélés, amellyel a látszólag tétlen Gyerek megkapóan gazdag és tiszta lelkivilágát feltárja. Az előadásban, akárcsak Janikovszkynál, a Gyerek csupa ősbizalom, lelkesedés, derű, mentes minden gátlástól, szorongástól.

Nagy-Kopeczky Kálmán rendezése finom jelzésekkel épít kusza, feszültségekkel terhes felnőttvilágot a Gyerek köré, olyat, amelybe, nem csoda, hogy nem siet belenőni. Önmagáért beszél, hogy szobájának két ajtaja van, és a család folyton átjár rajta, mintegy mellékesen szólva oda neki néha. Apa és Anya kényszeresen illedelmeskednek egymással, ha egyszerre lépnének be az ajtón. A nagy, családi együttlét abból áll, hogy mindannyian beülnek a számítógépező Gyerek háta mögé ebédelni. Az öltöny és etikett alá szorított indulatok aztán egy rockban szabadulnak el, torkuk szakadtából, vörösödő fejjel üvöltik a mikrofonba: „a felnőttek ugye mindent tudnak, / a felnőttek olyan nagyon okosak. / A felnőttek ugye mindent tudnak. / Mindent előre megjósolnak!” Báb és animátora egymást védelmezve bújnak össze, elborzadva húzódnak félre. Mindazonáltal az alakítások játékosak, karikíroznak – Nagymama a kötőtűivel dobol, Nagypapának törölközőt kötnek a nyakába evéshez –, Gyerek és felnőttek közti különbséget mélyítve a játékregiszterek különbözőségével is. Az empátiának, szeretetteljes humornak köszönhetően, amely szerzőt és játszókat egyaránt jellemez, az eredmény mégis az, hogy az ötvenedik perc végére elfogadóbbak leszünk a rettenetes kamaszokkal, illetve a kibírhatatlan felnőttekkel szemben.

A Cimborák Bábszínház 2012 februárjában mutatta be a Janikovszky-adaptációt, és mint minden produkciójukból, havonta három-négy előadást tartanak belőle azóta is. Játszanak hétköznap délelőtt iskolás csoportoknak és hétvégén családoknak. A nézőlétszám természetesen előreláthatatlanul ingadozó ebben a szervezésben, amelynek előnyei azonban sokrétűek. Lehetővé teszi a családi színházba járást, az újabb generációk „belenőnek” a produkciókba, és a színészek sem azért próbálnak hat hétig egy-egy előadást, hogy egy hónap múltán eltemessék azt. A Tamási Áron Színház hírnevének árnyékában a Cimborák igen kevésből gazdálkodik igen jól. A honlapon feltüntetettek alapján a társulat mindössze két színészből, egy dramaturgból és egy rendezőből, a művészeti vezető Nagy-Kopeczky Kálmánból áll. Játszóhelyük a Tamási alig ötven négyzetméteres stúdióterme, ahol saját hang- és fénypark, saját bábkészítőműhely nélkül dolgoznak. Munkájuk nem ehhez képest, hanem ennek dacára színvonalas. És mint minden jó gyerekszínház, hosszútávon kamatozó befektetés.

————————–

Játsszák: Péntek Zsuzsa, Derzsi Tímea, Mezei Gabriella, Nagy Lázár József, Nagy K. Kálmán. Dramaturg: Nagy Lázár Kincső. Díszlet: Dávid Eszter, Péter Alpár. Animáció: Dávid Eszter. Zene: Ardeleanu Daniel, Kónya Ütő Bence. Dalszövegek: Kónya Ütő Bence. Rendező: Nagy-Kopeczky Kálmán