Lovassy Cseh Tamás: Bábok és az opera – az Interferenciák második napjáról

Szakmai beszélgetéssel kezdődött az Interferenciák második napja. Szerdán reggel a TIFF-ház adott otthont a svájci Théâtre Vidy-Lausanne két művészével, Yoann Pencolal és Yeung Faïel, folyatott beszélgetésnek. A franciai és kínai származású bábosokat Hand Stories című előadásukról faggatta Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti igazgatója és Tompa Gábor fesztiváligazgató.

Képek forrása: www.huntheater.ro/interferences

A már kedden bemutatott produkció nem csak a kínai bábművészet történetének sajátos perspektívából történő bemutatására koncentrál, hanem Yeung Faï és családjának életútját is a nézők elé tárta. Az 1964-ben Kínában született bábművész immár az ötödik generációt képviseli családjában azzal, hogy ősei hagyományát követve, bábelőadásokat hoz létre, melyekkel a világ számos színpadán fellépett már. A Hand Stories-ban vall a kínai kulturális forradalom idején bebörtönzött édesapjáról (aki egyébként Romániában született, de a kínai fogva tartást nem élte túl), a bábozáshoz fűződő viszonyáról és betekintést enged saját életének néhány mozzanatába is, például a Latin-Amerikában eltöltött évek megpróbáltatásaiba. És teszi mindezt szavak nélkül úgy, hogy gondolatainak közvetítői a különböző hangeffektusok és az életre keltett kesztyűbábok. Mert Yeung Faï gyönyörűen megfestett bábjai valóban élnek, a mester bámulatos precizitással mozgatja őket, melyben olykor segítségére van Yoann Pencolal is, aki végig asszisztál mellette.

Az előadás egy viszonylag egyszerű történeti struktúrára épül. Képzeletbeli utazásra indulunk és visszaérkezünk a szintén bábművész édesapa korába, melynek békéjét és harmóniáját végleg felszámolja a „vörös sárkány”, melynek rendszere már nem értékeli a bábozást, mint tradicionális művészetet. Innentől kezdve az eseményeket csak ritkán szakítja meg Yeung Faï egy-egy jelenettel, melyek bájos humorukkal oldják az előadás nyomasztóan borús hangulatát, melyen a tipikusan keleti zenei betétek sem segítenek. Ezekben az üdítően vicces jelenetekben, a kesztyűbáb-figurák egymással harcolnak, látszólag értelmetlenül, és közben bámulatos trükköket hajtanak végre. És mikor már azt hinnénk, hogy az előadás egy nagyon zárt színházi (és bábszínházi) hagyomány szerkezetét követve építkezik, hirtelen meglepődünk, hiszen kortárs elemekkel találkozunk az addig szakrálisnak vélt térben. Ilyen például az az angyalka, aki Queen dalokat énekelve száll alá a mennyekből és – némi anyagi juttatás fejében – segít talpra állni az addigra már reményvesztett Yeung Faïnek. A Hand Stories-ban végül leomlik egy láthatatlan fal néző és alkotó között, mikor a megmutatás aktusával élve, a két bábművész a közönségnek háttal (és ezáltal betekintést engedve a paraván mögé) egy kamerának kezd el játszani. A nem kevés öniróniával megkomponált jelent nem csak az önreflexió művészi megnyilatkozását szolgálja, de szervesen kötődik az előadás egyik alapmotívumához, melyet egy szóval „átörökítésnek” nevezhetünk. Mert a Hand Stories erről is szól: miként lehet ezt a több évszázados tudást átadni? Ki lehet megfelelő a feladatra? Az előadás végén választ is kapunk a kérdésre, hiszen Yoann Pencolal alkalmasnak bizonyul: ezt jelzi az előadás záróképe is, mikor ugyanolyan testhelyzetben látjuk a francia bábost, mint Yeung Faït az előadás legelején. A tudás átörökítődött, a „show-nak folytatódni kell”.

A nap második előadása a Silviu Purcărete rendezte Gianni Schicchi volt. A 2007-ben bemutatott, majd az Interferenciákra felújított opera különleges átjárást biztosított a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Kolozsvári Magyar Opera művészei számára, hiszen a két társulat közös produkcióját láthatták az érdeklődők. Nehéz lenne eldönteni, hogy melyik a kiemelkedő erőssége a többszörösen kitüntetett rendező előadásának: a színpadkép lepusztultsága ellenére is erős vizualitás (egy kiürítésre ítélt lakásban találjuk magunkat, ahol a bútorok és egyéb használati tárgyak mind hatalmas kupacokban, egymásra rakva kaptak helyet), a színészi alakításokban megmutatkozó játékosság vagy Puccinit dicsérő zene? Talán mindhárom egyszerre teszi azzá az előadást, ami: színház és opera furcsa kettősévé. Bár Buoso Donati temetésére gyűlt össze a pénzéhes rokonság, és a szegény elhunyt végig jelen van a színen, mégsem a halál és az elmúlás hatja át a játékteret. A folyamatos dinamizmus, az összetett képek, a „mindig, mindenhol történik valami”-effektus nem hagyja unalmassá válni az előadást. Ha az idei Interferenciák a hangok párbeszédéről szól, akkor a Purcărete-féle Gianni Schicchi lehet a legjobb példája annak, hogy ebbe a párbeszédbe bátran bekapcsolódhat színház és opera mindaddig, míg ilyen magas művészi színvonalon képesek a diskurzusra.