Nánay István: Etűdök egy bemutatóhoz

A Játéktér 2013. őszi számából

Zelei Miklós: Zoltán újratemetve. Nemzeti Színház – Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház – Zsámbéki Színházi Bázis

Fotó: Ilovszky Béla, theater.hu

Az elmúlt másfél évtizedben a Zsámbéki szombatokat nemigen lehetett elképzelni a beregszászi társulat fellépése nélkül. Először, 1997-ben az azóta is töretlenül sikeres, fergeteges komédiájukat, a Dekameront mutatták be. Az előadás fogadtatása alapján azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a zsámbéki nyári színház vezetőjének, Mátyás Irénnek épp arra van szüksége, amit Vidnyánszky Attila és csapata tud és képvisel: a szűkös anyagiakat ellensúlyozó kreativitásra, az egyedi hangvételre, a produkciókból áradó elsöprő energiákra.

Vidnyánszkyék számos előadása Zsámbékon készült, vagy legalábbis a próbák utolsó fázisára és a premierre ott került sor. Az így születő zsámbéki munkák legtöbbje csupán első változatnak tekinthető, a kész produkció akár több hónapos további próbák során nyerte el kvázi végleges formáját. Így történt ez például a sokszoros fesztiváldíjas Három nővér esetében is. Máskor a varázslatos hely már meglévő előadások új feldolgozására vagy egy mű újabb értelmezésére, interpretálására inspirálta a rendezőt, hogy csak Az ember tragédiája-előadásuk második verzióját említsem.

Rövid kihagyás után idén ismét volt beregszászi bemutató Zsámbékon. Vidnyánszky tavasszal még a súlyos beteg Mátyás Irénnek tett ígéretet arra, hogy nyáron előadást készít a Színházi Bázison. Ígéretét beváltotta, de Irén már a produkciót nem láthatta.

Pedig örömét lelte volna abban, hogy a rendező felvállaltan kortárs problematika feldolgozásába fogott, természetesen a rá jellemző módon a történelmi-politikai témát megemelve-stilizálva. Az előadás ugyanis a határokról szól, azokról a határokról, amelyek lebontásáért Mátyás Irén igen sokat tett, de amelyeket roppant nehéz felszámolni, mert azok az elmúlt évtizedek alatt az emberek, egész generációk tudatát meghatározták.

A darab valós történeten alapul. Létezett ugyanis egy ikerfalu, amelyet a II. világháborút követően kettévágtak, s egyik felét, Kisszelmencet a Szovjetunióhoz, a másikat, Nagyszelmencet Csehszlovákiához csatolták. A település közepén húzták meg a határt. A 14–15. századtól ismert magyar helységek státusát már korábban is változtatgatták, hiszenazI.világháború után Csehszlovákia részének nyilvánították, 1938-ban visszacsatolták Magyarországhoz. Ami Szelmencen történt „kicsiben”, az zajlott le néhány évvel később Berlinben is. Családokat szakítottak szét, hagyományokat semmisítettek meg, s az ikerfalut mint határövezetet mindkét oldalon katonai megszállás alá vették. Ha valaki például meghalt az egyik faluban, a halottat a határsávhoz vitték, hogy a túloldali rokonok legalább így búcsúzhassanak el tőle. A határkijelölés után több mint húsz évvel lehetett először egymáshoz látogatni, persze útlevéllel, vízummal, s ahhoz, hogy az utca egyik feléről a másikra átmenjenek, hetven kilométeres kitérőt kellett tenni, mert ott volt az egyetlen határátlépő.

A kilencvenes évek közepén civil kezdeményezés szerveződött a határmegnyitás érdekében. Ehhez csatlakozott Zelei Miklós író-újságíró is, aki 2000-ben A kettézárt falu címmel szociográfiai riportregényt írt a településről. 2005 karácsonyára végre megnyílt a most már Ukrajnához és Szlovákiához tartozó két település közötti határ, amelyen – változatlanul útlevéllel és vízummal – gyalogos és kerékpáros átkelés lehetséges. Zelei Miklós következő kötete, A 342-es határkő: negyedszázad Kárpátalján a határnyitásig vezető út eseményeit is rögzíti. A beregszászi társulat tagjai számára testközeli élmény mindaz, ami Szelmencen történt, s amiről Zelei a könyveiben írt. Éppen ezért evidensnek tűnhet, hogy Zelei Miklós negyedszázados élményei alapján készült drámájának bemutatására éppen ők vállalkoztak. A szerző nem dokumentumdrámát írt, s nem a köteteiből kiragadott részeket dramatizált, hanem szuverén színpadi művet hozott létre.

A darab egy temetés története, pontosabban egy újratemetésé. Zoltán Zoltán (illetve Zoltán Zoltanovics) és Kapusi Juli akkor jegyezték el egymást, amikor a határt lezárták, s egyikük a szovjet, másikuk a csehszlovák oldalra került. A férfit elhurcolták a Gulágra, s visszatérte után, amikor meghalt, utolsó kívánsága az volt, hogy az elvesztése miatt elhunyt menyasszonya mellé temessék majd el. S a falu elindul, hogy teljesítsék a halott utolsó kívánságát. Közben évtizedek történelme pereg le előttünk.

Ha van értelme annak a – közhelyes – megállapításnak, hogymindenelőadás egyszeri és egyedi, akkor ez a zsámbéki bemutatóra teljes egészében érvényes. Vidnyánszky azt a „hatlyukú”, azaz hat, egymás mellé épített rakétasilót választotta előadásának helyszínéül, amely előtt Az ember tragédiáját is játszatta, s ezzel hangsúlyossá vált a beregszásziak zsámbéki jelenlétének folyamatossága. A nézőket a játéktértől szögesdrót fal választotta el, a silók fölött állt a 342-es „őrtorony”. A látottaknak Zoltán újratemetve, Nemzeti Színház/ Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház,  plusz tartalmat adott az, hogy mindez egy olyan helyen zajlik, amelyet néhány évvel ezelőtt még a szovjet hadsereg (is) használt. A hat siló lehetővé tette, hogy a darab különböző rétegeit képviselő részeket egymással párhuzamosan jelenítsék meg, ugyanakkor az épületek előtti térség a közösségi események helyszíne legyen. Vidnyánszky a rá jellemző zenei szerkesztésmóddal, árnyjátékkal, a groteszk és a lírai hangvételű jelenetek ellenpontozásával adott keretet a történetnek.

Az est folyamán ugyan kirajzolódott ez a történet, mégsem született egységes előadás. A cselekmény nagy részét az évtizedek óta tartó temetési menet képezi, amelynek során a résztvevők felidézik a velük és a halottal történteket, átélik a vegzatúrákat meg a hiábavaló próbálkozásokat a különböző hatóságoknál, hogy átvihessék a koporsót a másik országban lévő temetőbe, és Zoltánt Juli mellé temethessék. A szerkezet jellegéből adódóan ez a laza jelenetfüzér tartalmaz nagyon erős és szép momentumokat – a plébános (Tóth László) hol meghunyászkodó, hol bátor megnyilatkozásai, a menyasszonyrablás, a szimbolikus temetés záróképe –, de üresjáratokat is. Ugyanakkor e dramaturgiai vonalat keresztezi a helyi ukrán katonai parancsnok és beosztottja közötti, feltételezhetően groteszknek szánt, de többnyire bohózati elemekkel operáló hosszú, már-már betétjellegűnek ható jelenet vagy az ennek stílusában fogalmazott csempészés epizód.

A produkció egésze ebben a formájában is erőteljes, elgondolkodtató, mégis olyannak hat, mintha etűdöket látnánk egy készülő majdani előadáshoz – ahogy a rendező utalt is erre, amikor jelezte: a darab majd a Nemzeti Színház repertoárjába kerül, ha végleges verziója elkészül.

Vidnyánszky ugyanis a premiert megszakította, s amikor a határt jelző szögesdrótokat elvágják, belépett a játéktérbe, s vallomásos pár mondattal felidézte Zsámbékhoz és Mátyás Irénhez fűződő érzelmi kapcsolatának alakulását, illetve beszélt e munkájáról is. Amikor korábban az előadás egyszeriségéről írtam, erre is gondoltam. Elmesélte azt az epizódot, amikor a társulat Mátyás Irénnel együtt indult Moszkvába egy vendégjátékra, s többszöri próbálkozás és megalázkodás után sem engedték át őket az ukrán-orosz határon. Ekkor kötöttek egymással barátságot. A történetet Mátyás Iréntől ismertem már, most megrendítő volt hallani Vidnyánszkytól. S azt is, hogy az előadást azért akarta megrendezni, mert ezzel egyszerre emlékezni és emlékeztetni szeretne. Emlékezni Mátyás Irénre, és emlékeztetni arra, hogy a határok nem egykönnyen nyílnak meg és lesznek átjárhatók.

Zelei Miklós: Zoltán újratemetve. Rendező: Vidnyánszky Attila. Díszlet- és jelmeztervező: Olekszandr Bilozub. Szereplők: Krémer Sándor, Rácz József, Tarpai Viktória, Szabó Imre, Béres Ildikó, Kacsur András, Vass Magdolna, Ferenczi Attila, Gál Natália, Kacsur Andrea, Varga József, Tóth László, Orosz Melinda, Ivaskovics Viktor, Domáreckájá Júlia, Sőtér István, Orosz Ibolya