Biró Réka: Varjak és pléhkonyhák – harmadik nap az Interferenicákon

Üdvözlöm az előadás-vetítéseket, legfőképpen azért, mert idővel rávezet egy nézői türelemre, amit majd hasznosítani lehet az élőben látott előadások alatt. A Tiff Házban minden délután tanulható ez a türelem, ugyanis operaelőadások kerülnek vetítésre. A tegnap Silviu Purcărete a németországi Satyagraha rendezését láthatta a néhány odatévedő. Bár lehet, hogy nem is tévedésből került oda az egy kocsmaasztalt épphogy megtöltő emberszám, hanem ennyi érdeklődőt vonz egy ilyen kezdeményezés. Nem vagyunk szokva az ilyen vetítésekhez, s kár, hogy a kényelmes párnákba belesüppedve recseg a hangszóró és nincs feliratozás. Kíváncsi lettem volna. Ahogy kíváncsi vagyok arra is, hogy milyen előadások vannak még a nagyvilágban, melyekről minduntalan lemaradunk.

Képek forrása: http://www.huntheater.ro/interferences

Vannak esetek, amikor mégis lehetőségünk van látni olyan eseményeket, amelyek eltérnek az itteni színházi nyelvezettől. Nagy József és Szelevényi Ákos előadása is ilyen, a Les Corbebeaux (A varjak). Máshonnan jön a madár és a hozzá tartozó asszociációk megközelítése, a színpadon megjelenő eszközöket is eltérően használja, mint ami az eredeti küldetésük. Például a szaxofon megszűnik szaxofonnak lenni abban a pillanatban, amikor a lélegzést imitálja vele Szelevényi Ákos. Az előadás nemcsak a madarat és sajátosságait igyekszik felmutatni, hanem a madár előttről indul, felmutatja a szárnyast, majd túlhalad azon. Az előadás után az alkotókkal való beszélgetésen Nagy József a madár ösztönösségét emeli ki, hogy az állat a színpadon csak autentikusan tud megjelenni, illetve azt a kapcsolatot az anyaggal, amit lassan az emberek kezdenek elfelejteni. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy a zene nem elsődleges értelmében jelenik meg a színpadon (inkább csak hangok vannak, morajlások, utalás a zeneiségre), mégis történetmesélőnek érzékeljük, ami végigköveti Nagy József mozgását. Emberi kiáltásokat, vonatfüttyöket hallunk, de csak sejtések ezek, melyeket a mozgás finoman alátámaszt. Amikor két ember képes olyan aurát létrehozni a színpadon, hogy a közönség megadja nekik azt a szükséges csendet, hogy hallhassuk a porszemek lehullását (egy felfüggesztett tölcsérből homokot engednek a földre), akkor történik valami a színpadon. Ez be is bizonyosodik, mikor Nagy József kimászik egy hordó fekete anyagból, majd újra elvégzi ugyanazokat a madárgyanús mozdulatokat, amit előzőleg fekete öltönyben tett. Így már világosabban látszik a madárnak az a feketesége, ami nem a színre vonatkozik, hanem a mélységre.

A bulgáriai Theatre Laboratory Sfumato Julie, Jean és Kristin előadásban másképpen jelenik meg az anyag, illetve a zeneiség. Konkértabb a színpadon megjelenő pléh konyhabútor szürkesége, könnyebben értelmezhető a lábosfedelek csattanása, a forralt vízgőz fölötti álommesélés. A tér megadja a színészeknek azt a lehetőséget, hogy sokkal szárazabban nyúljanak a szöveghez, illetve elvigye a színészi játékot az érdesség és élesség felé, amely hasonló a pléh anyagának merevségéhez. Ezt a Jean karakter ki is használja, illetve Kristin tesz néha olyan gesztusokat, amelyek pontosan beleillenek ebbe a fémes, csupasz világba. Ezek a rövid mozdulatok Kristin pillanatnyi hangulatát alátámasztják, egy mozdulattal dobja le magáról a műanyag kesztyűt, a földre loccsintja a felforralt vizet, amely begőzöli  a teret, melyen végigsétál, miközben Jean és Julie után néz. Julie karakterének ábrázolása inkább ívelő felépítésű, játékmódja érzelmesebb, eltér a megjenlített világtól. A Julie, Jean és Kristin egy korrekt előadás, nem igyekszik az érzelmekre hatni, inkább tényszerű és konkrét, de ugyanakkor olyan elemeket használ, melyek utaló jellegűek. Ilyen a páragőz, az összecsapó fedelek hangja, a hús darálásának nyüszütelése. Ezek az elemek mellett jelennek meg a realista képek is, Julie madarából, a kitömött csízből még vér is fröccsen az asztalra, amikor Jean levágja a fejét. A két típusú elem egymásmellé helyezése (a sejtető és a realista) megteremti azt a kellő feszültséget, amely segíti a történet és a szereplők között létrejövő ingerültég megjelenítését.