Biró Réka: Bűnös gyerekkori kíváncsiság – Interferenciák, negyedik nap

A harmincadika sok programot tartogatott, volt könyvbemutató, beszélgetés, kiállításmegnyitó, emléktábla avatás. Az utóbbi, mert 220 éves a kolozsvári színjátszás. Az emléktáblát eredetileg húsz évvel ezelőtt szerették volna felavatni, csak akkor nem engedték a hatóságok, tudtuk meg a köszöntőn. Hagyományos emléktábla avatás, fehér lepel, koszorúk, így nagyon találónak éreztem, amikor egy kb. nyolcvan, vagy plusz éves néni előretipeg a tömegben, nem lát semmit, olyan alacsony, utána pedig követi a jó öreg nagymama szag.

Képek forrása: http://www.huntheater.ro/interferences


Újra volt operavetítés, Christoph Marthaler rendezte Katja Kabanowa. Még kevesebben voltunk, de már jól ment a hang és felirat is volt. Hátha hamarosan belézengnek az emberek is a vetítésekre, akkor legalább nem lenne olyan hideg. Így nem olyan hangulatos.

A kolozsvári Julie Kisasszony egészen más szürke fele hajlott, mint az előző napi pléhkonyha színe. Megjelent a hatalmas fonott kosárba gyűjtött almák pirossága. A színészi játék is magában hordozta ezt a pirosat, sokkal szenvedélyesebb, humorosabb, érzelmesebb stílusban közelítették meg a történetet. Szerethetőbb figurák, olyan értelemben, hogy a hétköznapokhoz közelebbi karaktereket, viszonyokat látunk a színpadon. Kristin visszafogott, alázatos játéka megalapozza a másik kettő túlfűtött stílusát. A tér sem válik haszontalanná, folyamatos az almával való játék, majd be is tölti a teret a csábítás, a bűn jelképe, kiborulnak a kosarak, és robogva esnek le az asztalról. A tér enyhe dőlésszöge a nézők lábáig gurítja az almákat. A kellékhasználat is közeledik a mai világ felé, teflonsütők és mágneses késtartók, nem csengő szólal, hanem kaputelefon a falon, az érzékeny pillanatokat pedig fényképezőgép örökíti meg, abban a kezében, akié épp a hatalom.

Sokszor lehet hallani, ahogy valaki azt mondja, szeretett volna a jazz virágzó éveibe beleszületni. A nap második nagyobb eseménye a Blutopia koncert, ez is marad a nap legintenzívebb élménye. A jazz együttest 2003-ban alapította a bariton szaxofonos Alex Harding, vele együtt lép fel John Betch a doboknál, Chris Dahlgren a nagybőgővel, és zongorázik a kolozsvári származású Lucian Ban. Ahogy a zenekar nevében is szerepel, majdnem utópia számunkra megtapasztalni igazán mit is rejt magába a jazz világa, honnan jön ez a mámor, melyet ezek a szólamok ébresztenek. A tagok igazi jazzes karakterek, a zongoránál kalapos jóképű pacák, kinek a háta mozgásán is látod a leütött akkordokat, a nagybőgőt egy vékony, visszafogott szemüveges hősiesen tartja, a dobok szólót egy kopasz pergeti, és a szaxofonnal egy igazán megtermett ember játszik.

Ha már játék, hát mindig azt szoktuk mondani, hogy a zenész eljátszott egy számot, viszont ezekre az emberekre még inkább érvényes ez a kifejezés, hiszen ők nem eljátszottak, hanem játszottak a hangszerekkel, igazi gyerekkori kíváncsisággal. Még a koncert elején a szaxofonos frontember elmondja az egyik szám előtt, hogy ezt pár éve írta itt, Romániában, érdekes hallgatni, hogy annak ellenére, hogy mi ezt valószínűleg csak utópiaként tudjuk megtapasztalni, a zenész kívülről is képes belátni egy ismeretlen világba és hangokkal visszaadni azt. A dallam olyan, amit szívesen, és a tájhoz találóan hallgathatnál egy CFR-s vonatúton, vagy mint mikor hazafele tartasz egy jó nagy csalódás után.