Lovassy Cseh Tamás: Egy kint rekedt tudósító gondolatai – Interferenciák, ötödik nap

Sokszor jó lenne egy-egy színházi fesztivál forgatagában, ha alkalom nyílna egy kis pihenésre, amikor az ember el tud gondolkodni azon, miért is van ott, ahol van, mit látott eddig és így tovább. Ilyen szempontból még azt is mondhatnánk, hogy kapóra jött a szombati nap, amikor nem maradt hely az Interferenciákon (is) játszott, Tompa Gábor rendezésre: a Leonida Gem Session-re. A stúdiótermi előadásoknak mindig megvan az a veszélye, hogy ha túl nagy az érdeklődés, valaki kint marad. Ez a valaki ebben az esetben a Játéktér képviselője, vagyis szerény személyem volt, de nem baj, mert mint mondtam, legalább jutott idő elgondolkodni az idén harmadik alkalommal megszervezett Interferenciákon.
Mert van itt egy város, Kolozsvár, amely nagy léptekkel halad 2015 felé, amikor Európa ifjúsági fővárosa lesz, és valljuk be, titkon reménykedünk abban, hogy 2021 elhozza a kulturális főváros címet is. És ezen belül van egy színház, a Kolozsvári Állami Magyar Színház, amelyik kétévente megszervezi az Interferenciákat. Hol függ össze e kettő? A kapocs, Európa. Azzal, hogy Erdély egyik jelentős színháza világszerte ismert és elismert alkotókat hív meg a szűk két hétre, deklaráltan nyit nyugat és kelet irányába egyaránt. Képzeljük el ezt a következőképen: van egy régi, dohosodó lakásunk, amit az évek során telehordtunk kopottas fényezésű, de elhasználtságukban is tekintélyt parancsoló bútorokkal. Legyen ez a lakás az erdélyi színházi élet. Aztán évente kétszer jönnek valakik, akik felhúzzák a redőnyöket, kinyitják az ablakokat és kiszellőztetnek. Hagyják, hogy beáramoljon a friss levegő. (Persze lehetne hosszan beszélni arról is, hogy az, amit mi „friss levegőként”, vagyis vidékünkön még újszerű színházi beszédmódként élünk meg, az a külföldi színházakban sok esetben már lerágott csont, már új utakon járnak és rég nem lelkesülnek azért, amit mi még hosszú percekig tapsolunk. Ez a fáziskésés létezik, de miért is ne létezne? Bőven van még pótolni valónk!) Az Interferenciákról tehát azt gondolom, hogy egy olyan fóruma az erdélyi színházi kultúrának, mely meghatározó előadásokat hoz el szakmának és közönségnek egyaránt. Ezt a két pólust pedig fontosnak tartom szétválasztani, mert az elmúlt néhány napban végig kavargott bennem egy kérdés: kinek is szól ez a fesztivál? Ugye minden stúdióelőadást telt házzal játszanak, láthatjuk, be sem lehet férni. De így van ez a nagytermi produkciókkal is, tehát megállapíthatjuk: van közönség, nem halt ki végérvényesen. Mégis, már-már kézzel fogható a fesztivál merevsége, a szakma reprezentációs igénye, a „Jól nézzétek meg: itt vagyok!”-effektus. Ezzel nem azt mondom, hogy nincs egy különleges hangulata annak, hogy az ember állandóan retteg, mikor önti le véletlenül kávéval az épp mellette elrobogó Purcăretét vagy Heiner Goebbelst. Minden kétséget kizáróan szükség van olyan fórumokra Erdélyben, ahol ezek a szakemberek, színházi alkotók – és nem csak – megjelenhetnek, találkozhatnak. A kérdés csak az, hogy lehetne ezt valamivel lazábban, valamivel emberközelibben is? Mert ne feledjük, az átlag nézőt ez elrettentheti!
A megnyitón azt mondták (Tompa Gábor és Emil Boc), hogy Kolozsvár szerencsés helyen, különböző kultúrák metszéspontján fekszik, ki kell tehát használni ezt az előnyt. Nyilván! Meg arról is beszéltek, hogy a párbeszéd fontos, a párbeszéd szükséges. Ahogy zene és színház kommunikál egymással (láthatjuk a fesztivál előadásaiban is), az példaértékű lehet a kolozsvári színház számára. Mert ez a kommunikáció az, amit néha hiányolunk. A fesztiválon ez leginkább a szakmai beszélgetésekben mutatkozik meg. Csak egy példát vegyünk! Első nap, első este, Max Black a’la Heiner Goebbels. Előadás után rögtön szakmai beszélgetés, színpadon az alkotók, valamint Tompa Gábor és Visky András, no meg egy zavarodottságában is rendkívül bájos tolmács. Elérkezünk a bűvös pillanathoz, mikor a közönség megkapja a szót. Rövid csönd után jelentkezik is egy néni. Ismerjük azt a típust, akire nagy hatást gyakorol az előadás, aki mindenképpen meg akarja osztani gondolatait, aki a ruhatárost sem engedi szabadon, míg ki nem beszélik a második felvonást. Na ilyen ez a mi nénink is, aki jelentkezik, mikrofon hiányában elkiabálja kérdését, én pedig látom az asztalnál ülők arcán, legalábbis azokén, akik értenek magyarul, hogy kínos számukra ez a szituáció. Végül lefordítják a kérdést, hogy a vendégek is megértsék, akik pedig készséggel válaszolnak. Természetesnek veszik, hogy a közönség kérdéseire felelni kell, bármennyire is nem illik bele az addig elvont és nagy ívet bejáró szakmai diskurzusba. Elvégre értük van az egész. Ki másért? Aztán több kérdésre nincs lehetőség, az alkotóknak sietni kell. A beszélgetések magánban folytatódnak. Szakmán belül. A nénik hazamennek.
Van tehát egy város és van egy színháza, amely kétévente, nagy sikerrel, megszervezi az Interferenciákat. Az erdélyi színházfesztiválok között sokan ezt várják a legjobban (no meg a szentgyörgyi Reflexet), hiszen aki csemegére vágyik, az itt megkapja. Feltéve ha marad hely és bejut. Ha nem, nincs más lehetősége, mint hogy leüljön a büfébe és azon gondolkozzon, hogy mi lesz aztán, ha ezek a valóban jelentős alkotók hazamennek és mi itt maradunk ismét a dohosodó lakásunkban. Csak reménykedünk, hogy valaki hamar megörökli és lecseréli az elhasznált bútorokat. De túladni az egész házon nagy kár lenne, ahhoz túlságosan a szívünkhöz nőtt és nem utolsó sorban jó a fekvése is: keletre és nyugatra néző ablakai egyaránt vannak!