Kovács Bea: Én – az a többiek?

A Játéktér 2014. tavaszi számából

Fotó: Váczi Roland

Parallel. GroundFloor Group, Kolozsvár

„Ha a nemiség feladat jellegű is, olyan feladat, amit soha nem lehet tökéletesen az elvárások szerint végrehajtani: címzettje soha nem foglalhatja el teljesen azt az ideált, amelyet megközelíteni kényszerül”, írja Judith Butler a genderkutatás egyik alapművében, a Jelentős testekben.[1] Ha nagyon tömören szeretnénk összefoglalni a kolozsvári Ecsetgyárban nemrég bemutatott Parallel előadás központi tematikáját, akkor az előbbi idézetből kiindulva úgy fogalmazhatnánk, hogy a (társadalmi) nemi identitás feladatának való megfelelési kényszer és az ez alól való kibújás nyomasztó szükségességéről szól. Ám a GroundFloor Group és a Colectiv A koprodukciójának problémafelvetése sokkal komplexebb, minthogy ennyivel megússzuk, többek között azért, mert a nézői-kritikusi reflexiónak arra is irányulnia kell, hogy miért csak most jött létre egy olyan színházi produkció, amely köntörfalazás nélkül, húsbavágó őszinteséggel és kifogásolhatatlan profizmussal beszél egy olyan égető és sokat vitatott kérdéskörről, mint a másság, annak elfogadása és művészi-mediális reprezentációja.

Természetesen az sem véletlen, hogy a Parallel nem kőszínházi, hanem alternatív színházi talajban vert gyökeret: nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a hagyományos erdélyi színházcsinálás mintha megfeledkezett volna a kisebbségek, szubkultúrák, marginális csoportok képviseletéről, és inkább az olyan nagy, örök témák iránt érdeklődik, amelyek biztonságosan, bárkihez, mindenkihez szólhatnak. Az Ecsetgyár releváns színtere a fősodoron kívüli, ám korántsem jelentéktelen társadalmi problémák boncolgatásának, a GroundFloor Group projektszínház-jellege pedig állandó frissességet jelent a kolozsvári színházi palettán.

A Parallel egy ideiglenesen összeállt csapat munkája: a koncepciót és koreográfiát Sinkó Ferenc jegyzi, az ő társrendezője Leta Popescu, frissen végzett kolozsvári rendező, az előadás két szereplője pedig Lucia Mărneanu színész és bodoki-halmen kata, aki szabadúszó és nincs színészi vagy énekesi képzettsége, de a produkció alapján erre alig jöhetünk rá. A előadás zenéjét danaga kolozsvári dj szerezte, aki 2013-ban debütált első lemezével. A Parallel egyfajta előzményeként tekinthetünk a 2011-ben bemutatott Divas előadásra (rendező-koreográfus: Sinkó Ferenc), amely három + egy nő szépség és sztárság felé tartó útjáról szól. A Divas-ban már erőteljesen jelen van a nőiség performálásának problémája, azaz a magánszemélynek a média, a szépségkultusz és -ipar mércéihez való viszonya, egy sugalmazott ideálhoz való, ám csak tökéletlenül megvalósítható felzárkózásra tett kísérlet. Itt a reklámokból, divatlapokból ellesett, ironikus csavarral imitált testreprezentációk mozgásszínházi formában teljesednek ki, és bár kevés a beszéd, a humoros és keserű felismerések nem maradnak el.

A Parallel, amely a performansz jegyeit is magán hordozza, több hosszabb-rövidebb etűdből áll, amelyek külön-külön is értelmezhetők, de dramaturgiai sorrendjüket tekintve jelentéstöbbletet adnak. Egy válaszfallal szimmetrikusan kettéosztott, sötétített térbe érkezik be a nézőtér felől a két szereplő – neonos, rikító tornaruhában, dresszben és lábszárvédőkkel (jelmez: Bocskai Gyopár) –, az első sor előtt pedig laptop és hangfalak vannak. bodoki-halmen kata bekapcsol a gépen egy videót, amely az első percek mozgásanyagát szolgáltatja: a két lány egy valamennyiünk számára ismerős, otthoni-tornavideót néz, majd az ott bemutatott edzést próbálják utánozni, több-kevesebb sikerrel. Nézőként nem látjuk az eredeti videót, azonban a szereplők mozgását figyelve könnyen kikövetkeztethetjük, hogy nem igazán értenek a női torna, az aerobic magasművészetéhez. Az „ez az, lányok!”, „meg tudjátok csinálni”, „még egyszer” hívószavak lelkesedése annál viccesebben hat, minél jobban elbaltázzák a szereplők a mozdulatokat. Az alakformáló torna ebben a kontextusban nevetséges, viszont a tény, hogy voyeur nézőként megleshetjük ezt a személyes és intim pillanatot, a testépítés nem nyilvános folyamatát, elbizonytalanítja a jelenet humorosságát. A lányok a néhányszor megismételt szett után megelégelik a sehova nem vezető csajos gyakorlatokat, a lecsukott laptop után pedig dübörgő basszus, súlyozás, fekvőtámaszok és ugrókötelezés következik. Ez már nem lányos edzés, az izzadó testek és feszülő izmok láttán pedig az iménti szórakozást elképedés és viszolygás váltja fel: arra gondolunk, mennyit bírhat meg a gyöngédnek és törékenynek kikiáltott női test, szinte várjuk, hogy mikor fulladnak ki a fanatikusan gyúró lányok. De nem fulladnak ki, csak megszállottan emelik a súlyokat, a látható fizikai fájdalom ellenére sem rendülnek meg határozottságukban. A kukkolás gesztusa itt is tetten érhető: a megerőltetéstől eltorzuló arcokat, a verejtékező testeket nem akarjuk látni, de azért kíváncsiak vagyunk a széppé válás mechanizmusára. Egyértelmű ugyanis, hogy a gyúrás, amely ebben a pillanatban színházi eseménnyé válik, nyomatékosan a fizikai átalakulás reprezentációja lesz.

Itt fontosnak tartok ismertetni egy elméletet, amely erősen kötődik a Parallelben megjelenő testreprezentációhoz. Susan Bordo filozófus szerint a fogyasztói kultúra testideálja a bulímiás test, amely a mértéktelen habzsolás (fogyasztás) és az ennek palástolására tett testedző, -alakító akciók különös fúziójában nyilvánul meg. Bordo meglátásában a kortárs testkultusz nem a soványságra, hanem a feszességre összpontosít, amelynek elérése fegyelmezettséget, önkontrollt sejtet: „Az ideális test abszolút feszes, rugalmas, »lecsapolt«, erős (más szóval az a test, amely védett a belülről jövő kitörésekkel szemben, amelynek belső folyamatai meg vannak fékezve). A puha, petyhüdt vagy »redős« területek elfogadhatatlanok, még a rendkívül vékony testeken is.”[2] A tökéletesen feszes test azonban ismét elérhetetlen, egy megvalósíthatatlan kényszer és elvárás, mint a nemi identitás, a nőiség követelményegyüttese, és amelynek birtoklása lehetetlenség, így ismét frusztrációt okoz.[3]

A gyúrást követő jelenet a lazítás, az ellazulás, az énnek a test általi önfeltérképezése jegyében születik. A szereplők a kettéosztott tér egy-egy piszoárral (a férfiasság jelképével) felszerelt vécéjébe vonulnak, ahol a félhomályban, dj danaga sejtelmes, éjszakai dallamának kíséretében elkezdődhet a kívülről érkező és saját elvárásokkal való leszámolás. Ez az etűd is mozgásszínház, a fény–zene–test játékai mellett nincs szükség szavakra. A szereplők saját testüket és terüket járják be és tapasztalják meg, ezeknek korlátait és lehetőségeit feszegetik. Az immár csak alsónadrágba öltözött lányok melleiket (a nőiség jelképét) nyomogatják, takarják, majd a szégyentől megszabadulva, mintegy megfeledkeznek róluk. A piszoár mellett egy-egy focilabda jelzi a férfiasságot, amely a komfortzónán (értsd: társadalmi konvenciókon) túllépve elsajátítható állapot. A meztelen felsőtestek nem szexuális mivoltukban vannak jelen a színpadon, a mellek megtisztulnak feminin konnotációjuktól, és ezáltal máris elkezdődik egy másmilyen, nem pusztán fizikai átváltozás, amely az előadás leghosszabb jelenetében teljesedik ki.

Invenciózus megoldás, hogy nem láthatjuk egyszerre a két szereplő átváltozását, férfivá „fejlődését”, mivel a vécében egy égő működik, a lányok pedig csak úgy tudnak láthatóvá válni, ha folyamatosan, egymást mintegy megelőzve, legyőzve kattintgatják a kapcsolót. Amit látunk, az valójában egy drag king show-ra[4] való készülődés folyamata, és amire általában, színházi konvencióink szerint nem vagyunk szocializálva. (A színész átváltozása ugyanis többnyire láthatatlan, általában a kulisszákban történik: a néző számára a varázs az illúzió fenntartását jelenti.) A drag show-k természetüktől fogva erőteljesen performatívak és parodisztikusak, és ez a Parallel esetében sincs másként: itt a nőszereplők maszkulinitásának performálását látjuk, amely a heteroszexuális norma tükrében történik.[5]

Az átváltozást a tényleges drag king show követi: Lucia Mărneanu jól fésült, öltönyös, macsós üzletemberként stand-up comedy-t ad elő, leszbikusokról és feministákról szóló vicceket mond egymás után bodoki-halmen katával felváltva, aki immár kezeslábas latexruhában, leopárdmintás bundában, magassarkúban és szakállal, ukulelén játszva a saját szerzeményét énekli, egy sok (ön)iróniával fűszerezett dalt a másságról, a leszbikus címkékről, a meg-nem-felelési vágyról. Mindketten angolul beszélnek, jellegzetes, sajátos akcentusokkal, amely ugyancsak humorforrássá lesz. A parades show-t a nézők szűnni nem akaró nevetéssel jutalmazzák, amely ugyan remek visszajelzés az előadás alkotóinak, de esetenként a poénok és a mondanivaló rovására megy: az egymás után megszólaló drag kingek ugyanis már akkor belekezdenek az újabb és újabb monológrészleteikbe, amikor még nem halkult el a kacagás, és így néhány mondat, vicc megreked félúton, reakció nélkül marad.

„Am obosit” – „Elfáradtam”, halljuk egyszer csak, a színpad pedig elsötétül, és a szereplők a jóleső nevetés utóízével vezetnek át egy megható reflexióba. A Miatyánk retorikai sémájára épülő monológot Mărneanu kezdi, majd második szólamként, ugyanazon mondatokat ismételve kapcsolódik be bodoki-halmen, a két női hang egybecsengése pedig egy szép, ringató dallamban szól hozzánk a kitaszítottságról; arról, hogy a szülői és családi, a feltétel nélküli szeretet kellemetlenül rezonál a másság megértésének képtelenségére. Az elfogadás tehát nem eleve adott, hanem egy megszerzendő magatartás. A zárómonológ kétségkívül az előadás legérzékenyebb pontja, az érzelmi kálváriát pedig csak fokozza a tény, hogy néhány perccel ezelőtt még önmagunkról megfeledkezve kacagtunk ugyanennek a problémának a fogyaszthatóvá tett, elpoénkodott csomagolásán. Ez a szólam szókérés,a hallhatóság és ennélfogva a lényegi megmutatkozásának, megértetésének a tere, melyben vallomásként hangzik el, hogy valójában nem a szeretett ember kiléte (a szerelem, a szeretet tárgya) a fontos, hanem maga a szeretet, amely nemtől, társadalmi vagy szülői rábólintástól függetlenül is a legerősebb emberi érzés marad.

A Parallel alkotók és nézők számára egyaránt izgalmas találkozás, és akik többször végignézik, észrevehetik, hogymindenalkalommal egy kicsit más, mint előzőleg: egy-egy szóvicc, gesztus, dallam mindig új, s ettől a produkció megtartja frissességét, organikusságát. A telt házas előadások is arra utalnak, hogy (a nyugati tendenciákhoz képest megkésve bár) olyan (színházi) hiánycikk jött létre, amit a szakma és a közönség egyaránt üdvözöl.

A GroundFloor Group ezzel a projekttel magasra tette a mércét, és valószínűleg sok olyan embert volt képes megszólítani, akik semmilyen színházi diskurzusban nem érezték megszólítva, képviselve magukat.

Parallel

Rendező: Sinkó Ferenc és Leta Popescu. Koreográfus: Sinkó Ferenc. Díszlet: Valentin Oncu. Jelmez: Bocskai Gyopár. Zene: dj danaga. Dalok: bodoki-halmen kata. Szereplők: bodoki-halmen kata, Lucia Mărneanu.