Deák Katalin: Kortársunk-e a dráMA?

Deák Katalin: Kortársunk-e a dráMA?

Tomcsa Sándor Színház „dráMÁzat” címmel pályázatot hirdetett, amelyre 217 dráma érkezett be. A kilenc tagú zsűri értékelése alapján  Adorján Viktor székesfehérvári szerző A lovasok című pályaművel nyerte a pályázatot. A szerző november 24-én vette át Udvarhelyen a díjat.

Kortársak, találkozzunk Székelyudvarhelyen! Magyarországról tizenkét óra alatt visznek el a harmadosztályú autóbuszok a dráMA helyszínére, Budapesttől 700 kilométerre vagyunk. Kolozsvárról éjszaka valamikor (mert pontosan soha nem lehet tudni, mikor) fel lehet ugrani a Magyarországról érkező járatok valamelyikére, vagy most már online is lehet keresni stoppot.

Fotó: Lőrincz Csaba – Hargita Népe Udvarhely

Tegyük fel, hogy valahogy mégis megérkezünk az ötödik alkalommal megszervezett kortárs színházi találkozó helyszínére. Körülnézünk, és azt látjuk, hogy úgy álmodtak itt meg egy több napos rendezvény, hogy magának a színháznak nincs saját épülete. Az alig ötszáz férőhelyes nézőtérrel rendelkező termen jelenleg négy intézménynek kell osztozkodnia: a Tomcsa Sándor Színháznak, a Művelődési Háznak, a Székelyföldi Filharmóniának és az Udvarhely Táncműhelynek. A korábbi helyzethez képest ma még mindig jobb a helyzet, mert rendeltetését tekintve ez egy közművelődést szolgáló „ház”, amely 1959-től több évtizedig egyszerre adott helyet a városi múzeumnak, a könyvtárnak, a műkedvelő és majd 1998-tól a hivatásos színháznak, különböző szakköröknek, énekkaroknak, táncosok előadásainak és alkalmi rendezvényeknek.

Tomcsa Sándor Színház – Garaczi László: Plazma 2 avagy Ovibrader. Felolvasó kocsmaszínházi előadás. Fotók: Csedő Attila

A dráMA – kortárs színházi találkozón a napi két előadás is csak úgy jön össze, hogy az épület – színházi előadásra teljesen alkalmatlan – kiállítóterméből estéről estére stúdiót rögtönöznek. Ilyen körülmények mellett szinte megmagyarázhatatlan az a lelkesedés, amivel a színház alig húsztagú társulata fogad bennünket. Ez az a színház, amely az erdélyiek közül a legkevesebb alkalommal szerepel színházi fesztiválokon, a szakma – teljesen érthető okokból – ritkán utazik el ide, nem tud az előadásaikról, s talán ez is közrejátszik abban, hogy a Tomcsa Sándor Színház díjakkal sem büszkélkedhet igazán. Ennek ellenére a találkozó szervezőcsapata évről évre érdeklődést mutat környezete iránt, és maga köré gyűjti a színházi alkotókat. Az egy hét alatt nemcsak a meghívott társulatok láthatják egymás munkáit, hanem a találkozó programjain lelkesen részt vevő udvarhelyi közönség is megismerkedhet más városok színházaival.

Most végre a Tomcsa is bemutatkozhat! – gondoljuk. Habár a színház vezetősége arra szeretné ösztönözni a többi romániai színházat, hogy figyeljenek fel a kortárs drámára, a saját rendezvényén egy felolvasó kocsmaszínházi előadáson kívül (ami egyáltalán nem volt érdemtelen), saját előadást nem mutat az odautazóknak. Pedig tudna – erről árulkodik a tavalyi évad repertoárja. Márciusban mutatta be a társulat Görgey Gábor Örömállamját Vadas László rendezésében, aminek – hiszen kortárs dráma színreviteléről van szó – joggal helye lehetett volna a dráMÁn. Az Örömállamra azért is kíváncsiak lettünk volna, mert a szerző másik darabját, a Komámasszony hol a stukkert?-t is megnézhettük idén a találkozón a craiovai Marin Sorescu Nemzeti Színház előadásában.

A honlapon is elérhető repertoár-archívumot tovább vizsgálva mintha ellentmondást fedeznénk fel a Tomcsa Sándor Színház által megfogalmazott elvi célok (a kortárs drámairodalom iránti aktív érdeklődés) és a pár éve folytatott műsorpolitikája között. A társulat évadonként egy, legfeljebb két kortárs darabból készít új bemutatót. Mindez kevés ahhoz, hogy egy dinamikus, a kortárs szerzők műveit folyamatosan figyelő és értelmező csapatról beszéljünk. Még akkor sem jelenthetjük ki ezt, ha a székelyudvarhelyi színház az idén már ötödik alkalommal szervezi meg a kortárs színházi találkozót. Évente hat nap nem elég ehhez. Az ellentmondás leginkább abban fedezhető fel, hogy habár a Tomcsa Sándor Színház szervezte találkozó arra ösztönzi a társulatokat: bátrabban nyúljanak a kortárs művekhez, de ő maga nem igyekszik ugyanezt tenni. Nem értjük tehát, miért éppen egy olyan színházi közegből indul a kezdeményezés, ahol az elmúlt öt évadban – a hagyományokat őrizve – még mindig a klasszikusokban bízott a vezetőség, és (eddig) mai darabokat csak ritkán mert kortárs színházi eszközökkel színre vinni.

Egy kortárs drámaműhely csírái

A színház 2011-ben meghirdetett saját egyfordulós drámapályázatának tudható be az idei találkozó viszonylagos sikere, hiszen most jutott el a rendezvény és a színház is arra a pontra, hogy valamiképpen körvonalazza önmagát. Székelyudvarhely a legizgalmasabb műhelyévé kezd válni a kortárs drámának – így indítja Nagy András A kortárs dráma és a színháztörténeti hagyományok témájú előadását ugyanitt. Úgy tűnik, igazat kell adnunk neki, mert a tavaly útjára indított dráMÁzat felkeltette a kortárs színház iránt érdeklődők figyelmét. A vártnál több, szám szerint 217 mű érkezett. Ez a kezdeményezés a színházat valóban a kortárs dráma sajátos helyszínévé tette. Habár a kiírás szerint – országhatártól függetlenül – román és magyar műveket is várt a zsűri, kizárólag magyar nyelvű szerzők jelentkeztek, sőt a legjobb három dráma magyarországi írók tollából született.

Mégis, a nyertes mű, paradox módon, erdélyi problémával foglalkozik. Helyszínéül egy székely elzárt falut választ, itt vizsgálja a menni vagy maradni témáját. Adorján Viktor hatszereplős darabja sokak szerint Székely Csaba világát idézi. Mivel a pályázaton tilos volt a szerzők nevének feltüntetése, a bírálók azt gyanították, a Bányavirág szerzőjét fedi az Observer jelige.

Köllő Katalin színházkritikus szerint, aki tagja volt a kilenctagú zsűrinek, a díjazott pályaművek közül egyik sem tökéletes, de mindegyikben van olyan részlet, amelyet izgalmasnak találnak. A díjazott darabok szerzőinek nevét, a nyertesén kívül, még nem hozta nyilvánosságra a zsűri, a három legjobb alkotást viszont felolvasták a találkozón. A Megérkezés Totoposzba című dráma, ami a „remete” jeligével rendelkező szerző műve, megosztotta a hallgatóságot. Vitázni kezdtünk a kortárs dráma fogalmáról, hiszen ez a történelmi dráma az elnyomásban élő magyarság problémáját feszegeti az Osztrák─Magyar Monarchia idején. Sokunknak az Egy lócsiszár virágvasárnapját juttatta eszébe, és azt gondoltuk, Sütő darabjához képest ez kevés. Mások viszont állították, hogy csak egy jó rendezőre van szükség, és érvényes előadást lehet összehozni ebből a szövegből.

Az utolsó nap felolvasott „pato” jeligés Hotel Sky egy bérházi történet mai szereplőkkel, kortárs problémákkal. A darab mégis túl hosszúnak, a történetkezelés pedig következetlennek hatott a színészek számára is. Mindezek ellenére Lőkös Ildikó, aki maga is a bíráló bizottság tagja volt, elmondta, érdekli a Nyílt Fórumot az első körben kiválasztott legjobb tizenöt dráma. Tehát, minden jel arra mutat, hogy a Székelyudvarhelyre érkezett művek Magyarországra (vissza)kerülnek.

Szükségszerű kezdeményezés (volt) egy erdélyi drámapályázat kiírása, ezt bizonyítja a beérkezett művek száma is. Azonban azt is érdemes fontolóra vennünk, hogy milyen lehetőségeket tud adni a dráMÁzat a már ismert pályázatokhoz képest. Nagy Pál igazgató és a drámapályázat ötletgazdájának csapata valószínűleg átgondolta azt is, milyen szerzők felé irányul a kiírás, s habár a hivatalos szövegben ez nem szerepel, az is lényeges lehet, milyen tematikában gondolkodik a színházi műsorpolitika ott valahol Székelyföldön.

Miről beszéljünk a színházban?

Ha az erdélyi magyar színházi struktúrát vizsgáljuk, láthatjuk, hogy az előadások csak minimális esetben rendelkeznek aktuális problémaérzékenységgel. Ebből a szempontból kiemelkedő a marosvásárhelyi Yorick Stúdió. Gondoljunk csak a Gianina Cărbunariu rendezte 20/20 című előadásra, ami direkt módon boncolgatja a román és magyar együttélés problémáját vagy a határon túl is nagy sikernek örvendő Bányavirágra. Hosszú idő után Székely Csaba az első drámaírónk, aki a saját világunkról beszél.

Az erdélyi drámaírók csekély számának okát a dráMA-beszélgetések alatt sokan abban látták, hogy Visky András kézjegye erősen érezhető az erdélyi kortárs drámairodalomban, és utána kevesen vették/veszik a bátorságot, hogy drámaírásra adják a fejüket. Ha ebben nem is, de abban mindannyian egyetértünk, hogy az erdélyi kortárs szerzőkre nagyobb figyelmet kellene fordítanunk, hiszen saját problémáinkat, még ha ezt Adorján Viktor drámája részben meg is cáfolja, egy hazai szerző mélyrehatóbban és érvényesebben tudná megfogalmazni.

A Yorick-féle színházi nyelv, a máról való gondolkodás sok színháznál nincs meg ma Erdélyben. Ha a dráMA – kortárs színházi találkozó felismerné ezt a hiányt, aktív műhelyévé válhatna az erdélyi kortárs drámairodalomnak, amennyiben beszélhetünk ilyenről. Szükséges egy ilyenfajta diskurzus ma itt, másrészt a találkozót is erősítené, ha olyan tematika köré építené az egyhetes rendezvényét, amelyet közösen tudnánk körüljárni. Az erdélyi drámairodalomra is pozitívan hatna egy ilyen törekvés. Olyan tematika ez, amelyről máshol vagy csak valaminek a részeként vagy egyáltalán nem beszélnek.

A szervezők elképzelése szerint egy olyan színházak és szerzők közti eleven kommunikációnak kellene kialakulnia Székelyudvarhelyen a hat nap alatt, amely képes átgondolni a jelenlegi erdélyi színházi műsorpolitikát, az előadások tematikáját, ha úgy tetszik, az erdélyi színjátszás társadalmilag is érvényes helyét.

A találkozó ideje alatt az alkotóknak idén is lehetőségük lett volna megismerni egymás munkáit, megvitatni a kortárs színház és a drámairodalom hiányosságait és lehetőségeit. A Tomcsa Sándor Színház valóban törekszik arra, hogy létrejöhessen a tényleges találkozás.

Kétségtelen, hogy fejlődik a dráMA, csak látni kellene a haladás irányát. A máskor ürességtől kongó színházi előcsarnokból az idén pár napra kellemes kávéház lett – igazi beszélgetésekre alkalmas hely. Drámaírókkal is lehetett találkozni, Szálinger Balázzsal és Székely Csabával. Kiváló alkalmak voltak ezek, még ha nem is tudtuk pontosan, hogy miért pont velük vagy miért csak velük és mással miért nem lehet találkozni. A meghívott előadások alkotóival való szakmai beszélgetések megteremtésére is figyeltek a szervezők.

KÁMSZ – Visky András: Megöltem az anyámat. Fotók: Biró István

Homályos azonban a szempontrendszer, amely szerint meghívják az előadásokat a dráMÁra. Sok más mellett műsoron volt a Kolozsvári Állami Magyar Színház Megöltem az anyámat című identitásjátéka, a szintén kolozsvári Váróterem Projekt Mit csináltál három évig? dokumentumszínházi előadása, a Yorick Stúdió Bányavirágja, a Göttinger rendezte temesvári Furnitur zenés-táncos produkció és a bukaresti Odeon Színház Pyramus & Thisbe 4 You Shakespeare-átirat, amit Alexandru Dabija vitt színre. Ezek ugyan kortárs művekből vagy adaptációkból születtek, de egymástól teljesen eltérő színházi nyelvek. A Székelyudvarhelyre látogató alkotók és a produkciók nehezen kommunikáltak egymással, hiszen a szervezés sem teremtette meg azt a közös kapcsolódási pontot, amely egy irányba vitte volna ezeket. Esetlegesnek tűnik, hogy miért pont ezek a társulatok és miért pont ezek a produkciók érkeztek ide.

Odeon Színház – Pyramus & Thisbe 4 You. Fotók: Octavian Tibar

Nem véletlen, sőt igen pontos Nagy András megfogalmazása, amely szerint Székelyudvarhely a kortárs dráma legizgalmasabb műhelyévé kezd válni. És most a kezd válni a hangsúlyos, hiszen egyértelmű, hogy ez a kezdeményezés számos lehetőséget rejt magában. Ehhez viszont a Tomcsa Sándor Színháznak definiálnia kellene önmagát és műsorpolitikáját, hogy hiteles legyen ez a törekvés. Ha pontosan körvonalazni tudná a dráMA a céljait, olyan rendezvény lenne ez, ahová még a tizenkét vagy akár a több órán át tartó utazást vállalva is érdemes eljutni, mert van kikkel és van miért találkozni.