Lovassy Cseh Tamás: Király egy nap! – hatodik nap az Interferenciákon

Nem rossz dolog vasárnap este színházba menni. Azonban annál kellemetlenebb lemondani a délig tartó alvásról csak azért, hogy az ember ott lehessen egy szakmai beszélgetésen. De a fesztiválok már csak ilyenek, és mivel az Interferenciák – nem kell mondani – egy fesztivál, ezért meghozzuk ezt az áldozatot még vasárnap is.

Képek forrása: http://www.huntheater.ro/interferences

A hatodik napot a Leonida Gem Session alkotóival folytatott beszélgetés nyitotta. A TIFF-házban zsúfolásig megtelt az előadóterem, amiből arra következtethetünk, hogy az előző esti produkció valamiért felkeltette a fesztiválozók érdeklődését. Csak találgatni tudunk, hogy mi lehetett az a valami, mert mint arról már beszámoltunk, a Játéktér nem jutott el a nézőtérig, nem maradt hely lapunk számára. Minden esetre, a beszélgetésen volt szó kommunista múltról, meg ennek feldolgozásáról, de szóba kerültek a megfigyelők és megfigyeltek (értsd: titkosszolgálati emberek és áldozataik), akták, dossziék és Ceauşescu aranyozott fürdőszobája is, melyben – mint azt George Banu elmondta – tényleg minden ragyogott, csak épp a víz nem volt bekötve. Szóval sikerült felidézni az átkos néhány mozzanatát, alkalom adódott az anekdotázásra is, összességében pedig az az érzésem volt, hogy vannak itt színházi alkotók (az előadást Tompa Gábor rendezte), akik gondolnak valamit a ’89 előtti periódusról és keresik a formákat, melyekkel erről beszélni tudnak és amelyekkel egyáltalán beszélni lehet. Ha kell, akkor Caragiale-hoz nyúlnak, ahogy tették azt a Leonida Gem Session-ben. Őszintén mondom, kíváncsi lettem erre az előadásra, és nagyon remélem, hogy alkalomadtán nem azt fogom tapasztalni, hogy készült megint egy rendkívül érdekes és jelentős alkotás, amelyről azonban – a közös élmények hiányában – az első tíz perc után leválik a rendszerváltás után született generáció, mert egyszerűen nem tudja értelmezni a felé irányuló összekacsintás gesztusát. Láthattunk már ilyet nem egyszer, generációs probléma ez, de (szerencsére) számolnunk kell azzal, hogy az elmúlt huszonhárom évben felnőtt egy teljesen új nemzedék, akiknek (ismét csak szerencsére) fogalmuk sincs a diktatúra milyenségéről.

A délelőtti program Vasile Şirli zeneszerző mesterkurzusával folytatódott, melyen a zene és a színház zenei világa került terítékre. Merész vállalkozás másfél-két órában beszélni erről, főleg egy zeneszerzőnek. Olyan ez, mintha egy papot kérnénk meg: tartson előadást Istenről. Ezer meg ezer oldaláról lehet megragadni a témát, lehet csapongani a fogalmak között és nem utolsó sorban át lehet adni valamit abból az életérzésből, abból a sajátos világból, mely meghatározza az előadó gondolkodásmódját. Vasile Şirli ezt tette. Nem arra törekedett, hogy konkrét fogalmak mentén, száraz, szakmai szövegeket mondjon, elvárva, hogy értőn bólogassunk. Először is teremtett egy bensőséges hangulatot azzal, hogy szinte az egész előadás alatt, az általa komponált színházi zenék szóltak, halkan, alig észrevehetően. Csak akkor erősödtek fel, mikor példálódzott velük. Közben pedig elmondta az évek során összegyűjtött megfigyeléseit, mint például, hogy a színház sokkal gazdagabb mint azt első látásra gondolnánk, vagy hogy a csönd nem is létezik, a hangok és zajok folyamatosan körbevesznek minket (külön megemlítette furcsa szenvedélyét, a hangok folyamatos megfigyelését és gyűjtését), de felhívta a résztvevők figyelmét arra is, hogy a zenében (és nem csak) minden egyszerű formákból tevődik össze és ezért a népzene is az egyszerű formákból kelt életre. Telt az idő és most sem maradhatott ki egy-két szórakoztató történet, az előadás legjelentősebb végszavát pedig – véleményem szerint – George Banu fogalmazta meg: „A zene nem másodlagos elem a színházban. A zene partner.”

Miután vége lett a Camil Petrescu Kulturális Alapítvány könyvbemutatójának, melyen Florica Ichim, Andreea Dumitru, Oana Borș, George Banu és Doina Modola is részt vett, végre elérkezett a nap leginkább várt pillanata, a Silviu Purcărete rendezte A király halódik című előadás bemutatója. Tényleg vártuk ezt az esti órát, meg is telt a színház nagyterme, hiszen mind kíváncsiak voltuk az Eugéne Ionesco tollából származó dráma adaptációjára. Aztán kis késéssel fel is gördült volna a függöny, ha manapság nem hanyagolnák ezt a színházi eszközt, de mindenesetre elkezdődött az előadás.

Nem tudtam mire számítsak. Abban biztos voltam, hogy maga a dráma rengeteg játékosságot enged a rendezőnek és ha ez a kiaknázható lehetőség egy Purcărete-kaliberű alkotóval párosul, ott nagy baj nem lehet. És nem is volt. Összességében egy könnyen emészthető, érthető és szerethető előadást láttunk. Az üres térben mindössze egy asztal és egy doboz látható. Az előbbin fekete lepellel letakart valami (később majd kiderül, hogy az a már meghalt király, de ez még maradjon titok számunkra), utóbbin pedig a testőr áll, rongyos katona ruhában, kinek fejére időnként por hull. De amúgy is elég piszkos, kopottas minden, látszik, hogy itt valaki tényleg haldoklik. Aztán behoznak egy ágyat, néhány színházi széket, meg a modern ember egyik elmaradhatatlan tartozékát: egy nagy, piros hűtőt. Minden kész, a játéktér (sic!) berendezve, nincs más hátra, mint megvárni a királyt. Be is jelentik többször, hogy érkezik, még sem történik semmi, míg végül ki nem emelik a közönség soraiból. Nem túl formabontó megoldás ez, mégis egyértelműen jelzi, hogy ebben a történetben bárki lehet közülünk király. Főleg olyan, amelyik épp „halódik”. Onnantól kezdve, hogy a mi királyunk megtudja, hamarosan halál vár rá, az egész előadás egy expresszív, lírai formát nyer. Az elmúlástól való rettegés alapvető emberi ösztöne mutatkozik meg, melyet a főszereplő, Jacques Bourgaux, szuggesztív játéka még jobban felerősít. Egyértelmű az üzenet: a halált nem lehet kijátszani vagy elkerülni. Az erős képiség itt is jelen van, mint oly sok Purcărete-rendezésben. A fénybeállítások és a tér adottságainak kihasználása mind a király kétségbeesettségét és magárahagyottságát erősítik. Az előadás elején megjósolt szörnyű sors, a király halála, bekövetkezik és ezzel vége is mindennek. Felgyúlnak a fények, vége az előadásnak. De akár éljen, akár haljon az uralkodó: a franciaországi Les Arts et Mouvants színház előadása megérdemelte a tapsot és advent első vasárnapja minden értelemben egy király nap volt.