László Beáta Lídia: Emlékezések

László Beáta Lídia: Emlékezések

POSzT fesztivál(napló), június 7-8.

Van valami ragadós ezekben a nyári fesztiválokban, és idei POSzT különösen ilyen. Annyira sokan gyűlünk össze a szakmaira, hogy az emberek jelentős része ülőhely nélkül marad. A falnak dőlünk  ̶  én nem sokáig bírom lábon, a földre csusszanok  ̶  és jólesik a jeges tea, mert ragadok a hőségtől. A délelőtti beszélgetések mindig visszakapcsolnak az előző napra, és számomra igencsak hasznosak bizonyulnak. Az előadáshoz minden felkínált alkotóelemén keresztül közelítünk, gyakran a nézői szubjektivitáson át – annak, ha nem is az abszolút, de az átfogóbb jellegű megismeréséhez és megértéséhez; és szerencsére ragadnak rám az elegáns szakszavak, miközben kiterjesztjük gondolatainkat az adott előadás által felvetett problémakörökre. A színház a kiindulópont, és ragadósnak bizonyul, mert nem tudjuk, nem akarjuk lemosni magunkról.

Lénárd Róbert Tetkó című drámája kerül felolvasásra a Színházi Dramaturgok Céhe által szervezett Nyílt Fórum keretén belül, a Művészetek Házában. Most a cipőm ragadós, le is rúgom a lábamról a produkció ideje alatt. A Tetkó bőr alá csúszik, örök nyomot hagy, és kígyó vagy befejezetlen sárga rózsa alakban rajzolódik  ̶  legalábbis ebben a darabban. A történet pontosan követhető, látszólagos bonyolultsága és a mozaikszerű szerkesztés határozottan az egyszerűség, a tiszta, és kizárólag emberi sajátságok érintéséhez vezet. Lénárd szikár és durva lelkű karakterei indulatosan, olykor félszavakban, máskor viszont a keserűségben tapicskolva ráérősen panaszkodnak. Ezek a többnyire vastag kontúrvonalakkal megrajzolt, egyénített karakterek nem fejlődnek a darab során, és a múlt és jelen közti merev falak is csak egyeseknél omlanak le. A viszonylag vékony szálon futó eseménysorban a Luna Park több év utáni újranyitása zavarja meg a szereplők viszonyrendszerét, és emeli be a történetbe a gyerekkorban eltussolt sérelmek halmazát, és úgy tudunk egy helyben toporogni ezekkel a zilált karakterekkel, hogy burkoltan ugyan, de folyamatosan az érzelmeikről beszélnek. Mégiscsak hozzánk ragadnak.

A történelem is ilyen  ̶  ragadós. A Szikszai Rémusz rendezte I. Erzsébet című előadás egyszerre játszik el a történelmi korokkal és idézi fel a színháztörténet több jelentős korszakát, annak érdekében, hogy minél hitelesebben, pontosabban szólítsa meg a ma emberét. A shakespeare-i mintát követve több síkon mozog a cselekmény: egy korabeli vándortársulat a királynőnek tetsző előadásokat próbál, miközben a hatalom emberei megvesztegetik, kizsákmányolják és megalázzák őket. Egy narrátor (Nagypál Gábor) foglalja keretbe, magyarázza az eseményeket, háttér-információkat közöl, előkészíti a komikus jeleneteket. Azonban ő is belép időnként a színjátékba: zsidó bankárként üzletel Erzsébet királynővel. Női ruhákba tuszkolt férfitesteket látunk, és az előadás dinamikáját a különböző nemű és a ranglétra különböző fokán elhelyezkedő karakterekből való ki- és belépések adják. Töredezett dramaturgia működteti az előadás egészét, valamint az elrajzolt karakterek egységes megformálása.

Fodor Tamásnak nem kell erőszakot tennie önmagán ahhoz, hogy a legendás I. Erzsébet alakját megidézze – személyiségéből indul ki és könnyedén lavírozik a két jelentős szerep, a karakter és a karaktert formáló vándorszínész szerepei között, csakúgy, mint a többi színész. Az egyetlen nő a színpadon (Bodor Johanna) a halál alakjaként van jelen, de Erzsébet tükörképeként, a kivégzett Stuart Mária lelkeként, a narrátor alteregójaként és Erzsébet ágyasának táncpartnereként is feltűnik – finom légiességet képviselve a zömök, nehézkes, áskálódó férfiszínészek között.

A Szeretik a banánt, elvtársak? című Székely Csaba monodráma attól válik izgalmas színpadi produkcióvá, hogy egy sérült gyermek elbeszélésén keresztül láttatja a Ceaușescu-korszak számtalanszor megfogalmazott, bemutatott, de nyilvánvalóan még mindig fel nem dolgozott traumáit. Robert élettörténete szétdobált emlékcafatok tudattalan összefoldozásából áll. A fehér tér, a ventillátor monoton forgása, a fa kockák játékos csörömpölése a legmegfelelőbb helyszín a múlt feldolgozásához, azonban a kezelés gesztusa már csak lebegtetett.

Sebestyén Aba testének minden porcikáját Robert szánalomra méltó alakjára formálja. Mély és reszelő hangja a legfinomabban kidolgozott eszköze. Kevés, de cizellált gesztusokat alkalmaz: naivan billegeti a fejét vagy vakargatja lábát, ha úgy érzi, helytelenül cselekedett, lassan megy a kagylóhoz és csapvízzel tölti fel a palackot, de ízét hazainak érzi. Üres tekintettel remeg a fölé tornyosuló intézeti falak között, mániákusan szorongatja az olcsó nejlon zacskót, amiben csupán azok a tárgyak vannak  ̶  egy banán és egy palackozott üveg víz  ̶ , amik emlékként a fejében élnek, és amikhez az összes emberi viszonyát kapcsolni tudja. Ezek a relációk tisztázatlanok, ragacsos érdekekből táplálkoznak, és egy félelmekkel teli, torz világot teremtenek.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház előadása szintén egy olyan gyermek emlékezéséből bomlik ki, aki szélsőséges családi körülmények közé, az embert felőrlő magányba születik bele. Máté Angi Mamó című regénye lírai nagymonológként is felfogható. A Csipke ezt a műfajt viszi tovább, drámai szituációkkal kiegészítve. Az előadás részleteiben kidolgozott, ünnepélyes, tiszta – a gyerekkorból hozott. Mezei Kinga nem vetít a huzalokra kiteregetett fehér lepedőre semmi embertől idegent. A keserű élet pillanatfotói a lepedőkön emberekről, kiszáradt termőföldről, korhadt kerítésekről, és fűszeres edényekbe gyömöszölt nagymamák illatáról mesélnek. Szinte észrevétlenül váltakoznak ezek a fekete-fehér fényképek, kizökkentik a nézőt az elemelt világból: a kék szekrényben lakó Mamótól, a részeges szomszéd bácsitól, a temetőben fakuló keresztektől, a rózsaszín fényben harsogó templomi orgonától.

Egy elszigetelt életbe kényszerült gyereklány gondolatvilága képződik meg a színpadon, képeken, hangulatokon és tekinteteken keresztül: formát ölt a huncutság és hiszti, a kíváncsiság és szeretetéhség. Máté Angi sajátosan varázsos nyelve és a törékeny, világot felfedezni akaró kislány egyénisége úgy ölt formát az előadás során, akár a nagymama ritmikus kézmozdulataival szőtt finom csipke.

A kislányos gesztusok gyönyörűen villannak fel egy-egy vigyorgásában, falusi emberhez intézett furcsa kérdésében. Rakoncátlanul lesi a részeg biciklis öncélú mutatványait, belemeríti arcát a kis ablakon beadogatott cserépvirágokba, mohón falja be a szomszédasszony zsebéből előkapart nyalánkságot. Világutazóként szökdécsel ebben a szűk és összevont szemöldökű faluban. A nagyanya fenyítő gesztusai minden reggel belesimulnak szorosra font hajába, ő mégis akarja az életet, a kiskacsákat a ház körül, az árnyjátékot a falon, a képzeletbeli barátot. Az előadásban ugyanis a lány karaktere nem olyan magányos, akár a könyvben: ott rollerezik körülötte egy fiú, aki az előadás vége előtt mintha már képes lenne Angika helyett is gondolkodni, mondatait befejezni. Ennek a fiúnak a jelenléte feloldja a falusi öregek karának jövőtlenségét, azonban ugyanolyan érinthetetlen, mint a gyermek által áhított teljesség és igazság megtapasztalása.

Györgyjakab Enikő belülről teremti meg karakterét. Nem erőszakol magára burjánzó, teátrális gesztusokat, gondolatban közeledik és táncol vissza gyermekiségéhez, és míg az előadás legelején karcosan szakadnak fel belőle a halálról szóló mondatok, az előadás végén már a fájdalom elfogadásával, kisimultan beszél a magára maradottság érzéséről. Albert Csillának egyrészt könnyebb dolga van, hiszen nem kell közvetlenül a múltjába merülnie, viszont egy nála sokkal idősebb asszony alakját kell megformálnia – és sikerül neki. Alakításában összesűrít minden zsörtölődő, öregasszonyos jellemvonást, gesztust és ezek segítségével olyan feszültséggel teli jelenlétet teremt, amire Angika makrancosan, szertelen fantáziával reagál, hogy levegőt engedjen az apró, kék szekrény-lakásba.

Csendesen peregnek nem csak az éles és egyszerű replikák, de a Máté Angi mesekönyvéből, Az emlékfoltozókból beemelt mese, miközben a beteg nagymama puha párnákra görnyedve piheg. Előkészített sorsa szertartásosan beérik, és a könyv után rátapad a nézők lelkére.