Lovassy Cseh Tamás: Az egészségügytől az elsötétítésig

A halál annak ellenére tabutémának számít a magyar közbeszédben, hogy irodalmunk jelentős része foglalkozik vele – hangzott el az Interferenciák nyolcadik napján tartott szakmai beszélgetésen, melynek meghívottjai Bodó Viktor és Máté Gábor rendezők voltak. A Katona József Színház és a Sputnyik Hajózási Társaság Anamnesis című előadása pedig pont ezt a nem szívesen említett témakört, az elmúlás szükségszerű tényét boncolgatta a mai magyar egészségügy fókuszán keresztül. Az előadás éles kritikája egy jelenleg is regnáló politikai rendszernek, így nem csoda, hogy a kedd reggeli beszélgetés nem telt unalmasan.


Bodó Viktor, a Szputnyik vezetője és a kolozsvári fesztiválon bemutatott előadás rendezője elmondta, hogy a próbafolyamatot egy komoly dokumentációs időszak előzte meg, mely során megpróbálták megvizsgálni a betegellátás minden aspektusát, vagyis beszélgettek orvosokkal és ápoltakkal egyaránt. Az előadás szereplői hetekig vagy akár hónapokig maguk is kipróbáltak egy-egy foglalkozást, így volt olyan is a társulat tagjai közül, aki mentőzni kezdett. A közös munka célja egyértelmű volt: olyan problémát szerettek volna megfogalmazni és a színpad eszközeivel a közös gondolkodás tárgyává tenni, amely mindenkit érint. Hogy valóban megtalálták az erre leginkább alkalmas témát, azt az is bizonyítja, hogy a két színház közös felhívására több száz nézői levél érkezett, melyekben az egészségüggyel kapcsolatos élményeiket, sokszor személyes tragédiájukat osztották meg az alkotókkal. Ezeket – a rendező elmondása szerint – a későbbi munka során nem használták fel a szó konkrét értelmében, de mindenképpen inspiratívan hatottak a próbák alatt. Amint az kiderült, az Anamnesis egy folyamatosan változó előadás, egy olyan színpadi produkció, mely soha nem lesz kész: Bodó Viktor és színészei folyamatosan csiszolnak a létrehozott struktúrán.

Aktuális témát boncolgatott az előadás, így óhatatlanul szóba került az anyaországi politikai élet, a politikum viszonyulása a színházi kultúrához. Szokatlan, sokak számára kellemetlenül őszinte és kritikus az Anamnesis, így nem is látogatják a különböző politikai alakulatok képviselői – derült ki a beszélgetés során. „Beszóltunk egy kicsit.” – mondja Bodó Viktor, majd hangot ad azon véleményének, miszerint a civil szférának végre saját kezébe kellene vennie sorsának alakítását, így a színházi életben is fontosnak látja az alulról szerveződő csoportosulások szerepvállalását közös problémáink megoldásában. Óhatatlanul is érezzük szavai mögött az elkeseredettséget és mindazt a reményvesztettséget, mely az elmúlt időszakban megfigyelhető volt a magyarországi független színtársulatok kapcsán. Bár mindkét meghívott igyekezett az előadásról és a szoros értelemeben vett művészi munkáról beszélni, Máté Gábor sem tudta (és vélhetőleg nem is akarta) megállni, hogy reflektáljon a hazai politikai helyzetre. „A politikusok egyáltalán nem járnak színházba.” – mondta, majd rávilágított arra az elgondolkodtató tényre, hogy az igazgatása alatt működő Katona József Színház előadásait rendszerint ugyanazok a nézők tekintik meg, így a kör igen rövid idő alatt bezárul, hiszen olyanok kezdenek el közösen gondolkodni egy adott problémát feldolgozó előadásról – lásd Anamnesis – akik amúgy is egy ideológiai platformon helyezkednek el. Akik távol maradnak, azokat vagy nem érdekli mindaz, ami a színház falai között történik, vagy egyszerűen hiányzik az a színházi kód, mellyel meg tudnák fejteni a látottakat. A beszélgetés végén Máté Gábor mindenkit megnyugtatott, hogy az előző este látott előadás még sokáig ott lesz a Katona József Színház repertoárjában, akkor is, ha az sokaknak esetleg nem tetszik.

A keddi napon mindenki számára bizonyossá vált: ha egy színházi fesztivál témája a hangok párbeszéde, akkor a berlini Volksbühne am Rosa-Luxemburg-Platz színház Wozzeck című előadása mindenképpen a meghívottak között kell szerepeljen. A Márton Dávid nevéhez fűződő produkció a zeneiség számos lehetőségét felhasználva értelmezte újra Georg Büchner szövegét. Az opera eszközeivel élve, egy rendkívül hatásos, szürreális világot teremtett. A rendező kísérletet tett az amúgy is erősen lírai szöveg zeneiségének megragadására, mindezt olyan direkt módon, hogy az elhangzó mondatokat a színészek, Yelena Kuljic, Max Hopp és Sir Henry nagyrészt énekelve adták elő. Ennek teremtett megfelelő környezetet a pirosba öltöztetett, hangstúdióvá alakított tér is, melyet megtoldottak egy kifutóval is, így még inkább koncertszerűek lehettek azok a jelenetek, melyekben Yelena Kuljic popsztárokat megszégyenítő módon adta elő dalait. Az elhangzó dalbetétek azonban nem alkottak tiszta zenei képet. Az eltorzított hangok, a néha nyerserőszakot sugárzó színpadi képek, nem engedték megteremtődni a klasszikus opera múzeum-szerű világát, ehelyett egy sokkal brutálisabb lenyomatát adták az emberi jellem mélységeinek. Nem volt tehát hiába a hosszú, percekig tartó taps és nem véletlen, hogy kétszer is előadták a közel két órás előadást.
Már napok óta érezni lehetett, hogy az Interferenciáknak otthont adó Kolozsvári Állami Magyar Színház épületében történni fog valami. Szombaton volt kétszázhúsz éves a kolozsvári magyar színjátszás és nem sokkal az évforduló után a kétszázhúsz fel is mondta a szolgálatot: majdnem meghiúsult a Jugoszláv Drámai Színház Illés próféta széke címűelőadása egy – Tompa Gábor elmondása szerint – igen csak súlyos technikai probléma miatt. Mindenki számára világos volt (sic!), hogy nem csapatépítő célzattal hagyták a várakozó közönséget a színház sötétjében, és a közel félórás késés sem adott lehetőséget a bizakodásra. A helyzet egyszerű: már vasárnap is tapasztaltuk, hogy a színházban hol volt, hol nem volt áram, a keddi napon pedig a helyzet végképp elmérgesedett. Végül is némi késéssel, mégis csak kezdetét vette az előadás, melyet technika hiányában (az előadásban állítólag igen fontos elem a különleges fénytechnika, mely azonban egyáltalán nem működött) csak egy megcsonkított formában láthatott a közönség. Mivel kezdés előtt bejelentették, hogy kezeljük ezt a most látott produkciót úgy, mint egy főpróbát, több kellemes élménnyel is gazdagodhattunk. Látható volt, hogy a színészek, akik egy történelmi kontextusba (a délszláv háborúba) helyezett drámai identitáskeresést igyekeztek megformálni, mindent megtettek annak érdekében, hogy ellenpontozzák a sajnálatoshiányosságokat. Innen szép nyerni – mondhatnánk – s bár fergeteges sikert nem aratott Boris Lijesevic rendezése, mindenképp dicséretes, hogy a társulat ilyen körülmények között is bevállalta az előadást. Bizonyos értelemben új olvasatot is nyertek a látottak, hiszen egy háborús helyzetben mi hat jobban, mint a kiszolgáltatottság ilyen realisztikus jelenléte? Ezt éreztem a tapsrend után, zsebre dugott kézzel, a színpadról távozó színészeken is: ők mindent megtettek, rajtuk nem múlt semmi.