Biró Réka: Fekete tej – megvesszük?

Biró Réka: Fekete tej – megvesszük?

A Játéktér 2013. téli számából.

Fotó: Jakab Lóránt

Vaszilij Szigarjev: Fekete tej. Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely

Amiről a Barabás Árpád rendezte Fekete tej szól, mindenki számára ismerős. Ismerős a ko­pottas váróterem, falainak visszhangja, nyikorgó műanyag székei. Olyan pontosan teszi elénk ezt a teret a díszlet, hogy szinte az évtizedes pállott szagot is érzi a néző. Az ismerősség nem meglepő, hiszen ez a tisztán kelet-európai történet tipikusan romániai helyszínre kerül. Hangulatában visszaköszönnek a helyek, ahol csak a személyvonatok állnak meg. Megelevenednek a kis telepü­lésekre jellemző állomások kellékei, s később a helybéli tipikus lakosok is, hogy teljes legyen a kép. Találkoztunk már kötekedő pénztárosnővel, szóltak már hozzánk idegenek, csak mert számukra egyértelmű, hogy ebben a környezetben mindenki ismerős. Az emberek közti viszonyok és a sze­mélyes tér is szűkös.

Ebbe a világba érkezik Ljovcsik (Antal Csaba) és terhes barátnője, Sura (Bekő Fóri Zenkő), akik raffianeccekben hordják be az ismeretlen márkájú kenyérpirítókat a váróterembe. Akár kötött zoknit, ágyneműt vagy konyhakéseket is cipelhetnének a hatalmas szatyrokban. Ők a menő nagyvárosiak az elmaradott vidékiek számára. A két figurában viszont az az érdekes, hogy lényegében nem kü­lönböznek azoktól az emberektől, akikkel ezen az állomáson találkoznak. Ugyanolyan durván viszo­nyulnak embertársaikhoz, ugyanolyan helytelenül beszélnek, ugyanúgy előítéletek működtetik őket is. Sőt, kevésbé nyitottak és civilizáltak, mint a zárt közösségben élők. Az egymás iránti elfogadás ismeretlen számukra, s mint kiderül, vannak még olyan személyek ezen a helyen, akik képesek be­fogadni egy idegent.

Annak ellenére, hogy mindnyájunk számára ismerős ez a világ és a benne élő jellemek, az elő­adás sokáig elidőz a szereplők bemutatásánál. A két főszereplőt már az első pillanatban „beazo­nosítjuk”, hiszen amikor meglátjuk Ljovcsik kezében a raffianeccet, már kirajzolódik a két karakter kulturális kontúrja. A márkásnak tűnő, de összességében egyáltalán nem ízléses öltözetük megerő­síti a sejtést. A cukorkát szopogató, mentolos vékonyat szívó, folyton finnyáskodó nő és az izgága, „mindent elintéző” férfi viselkedése láttán rögtön asszociálunk az utcai és házaló árusokra, akiket lehetetlenség levakarni magunkról vásárlás nélkül. Ha ezen a kietlen tájon nem volna ennyire hideg, Ljovcsik valószínűleg slápban lépett volna a váróterembe.

Sura sipító panaszkodását és Ljovcsik félvállról vett csitítását épp a továbbfokozhatóság határán menti meg a pénztárosnő (László Kata) belépése. Az „Elfogyott” feliratú jegypénztárból testes nő jön ki, már-már abszurd módon kidomborodó hátsója miatt billegve lépked. Újabb lehetséges vevő a két fiatal számára, akik a kenyérpirító betanult reklámját gyorsan elő is adják neki. A játék mégis akkor indul be igazán, amikor megjelenik Petrovna (Fincziski Andrea), a pénztárosnő vodkabizniszének vetélytársa. Ittasan tántorog be a térbe, hogy visszakövetelje a pirítóért adott pénzét, ebből szeretné eltemetni halott élettársát. Ez a jelenet mélyíti tovább a szituációt, rétegzi a szereplők közti viszonyo­kat. Petrovna esetlensége, beszédnehézsége fölénybe helyezi a sipítozó Surát, a lekezelő dumájú Ljovcsikot, az erős hangú pénztárosnőt. Az alkoholista nőt lakosok tömege követi, akik ugyancsak a pénzükért jöttek. Ennek a csoportnak minden tagja deficites. A pénzük visszaszerzése is sikerte­lennek bizonyul, hiába lökik ki magukból a vezetőjüknek választott Misát (Tóth Árpád), ő is képtelen érvényesíteni az igazát, s összességében mindannyian alkalmatlanok erre. A két nagyvárosi fiatal hamar lerázza őket valami képtelen hazugsággal.

A sarokban fekvő részeg hajléktalan (Dunkler Róbert) megszólalása – akiről eddig nem lehetett tudni, hogy halott, vagy csak eszméletlenül fekszik a földön – fordulatot hoz az előadás történetébe, amely után, tudjuk, minden meg fog változni. Ez a szereplő úgy van jelen a történetben, hogy közben nem vesz részt a játékban. Hangsúlyos megszólalásával olyan igazságot fogalmaz meg, amely más, transzcendens dimenzióba helyezi történetet. Az előadás erős fényváltással és zenével jelzi a dimenzióváltást. És éppen ez az egyik, az előadással kapcsolatban felmerülő kérdés, hogy a külső, formai megoldásokkal jelzett változások mennyiben képesek valóban „megtörténtetni” az emberi történetet. Hiszen az előadásban a részeg férfi szavainak a tartalma eljut a nézőhöz, viszont a jelenet hatása nem képes kimozdítani a nézői figyelmet. Valószínűleg ezért is nehezebb befogadni a második felvo­násban látható, stilárisan is radikális fordulatot.

Alig tíz nap telt el azóta, hogy a váróteremben vajúdni kezdő Sura egy helybéli anya segítségével világra hozta gyermekét. Eltűnt róla a tupírozott haj, az erős arcfesték, már nem panaszkodik. Sőt, igazából alig szólal meg. A beszédet Pása néni (Jakab Orsolya) veszi át, akitől megtudjuk, hogy mi történt ez alatt a tíz nap alatt. Ebből értjük meg, hogy Sura miért lesi minden szavát az asszonynak.

Míg Ljovcsik ugyanaz a nagydumás maradt, addig Sura sipító hangját, lobbanékony reakcióit felváltja a legalább ennyire szélsőségesen áhítatos tekintet. A külalak megváltozása jelzés, hogy más sze­mélyt látunk, mégis, valami hiányérzet marad a nézőben ezzel a látványos átalakulással kapcsolat­ban. Pása néni túlzó gondoskodása és az ezt áhítattal fogadó Sura viszonya tükrözi, hogy nemcsak a szülés változtatott a kényeskedő nagyvárosi nőn, hanem az anyai szerep is, amelynek ideálját Sura az asszonyban véli felfedezni. Ezt a változást és az ebben rejlő reményt Ljovcsik nem tapasztalja, így a pár közé hatalmas űr ékelődik, amit a beszédmód erős változása jelez.

A bába távozásával a történet azt kívánná, hogy minden kedvesség eltűnjön a színről, és helyébe ott maradjon a kietlen üresség feszültsége, amely most már nemcsak az ilyen környékek állomásai­nak a sajátossága, hanem a két főszereplő között létrejött viszonyé is. Ettől a ponttól lehetne visszaf­elé megfejthető a részeg férfi monológja is, amelyben arról beszél, hogy a fizikai halálnál csak a lélek halála szörnyűbb. Hiába fogy el Ljovcsik türelme, és váltják fel a gyors, laza megoldásait agresszív reakciók (hiszen Sura megpróbálja kirángatni a komfortzónájából); hiába tudjuk Suráról, hogy meg­változott benne valami, és egy biztonságosabb, otthonosabb jövőt szeretne – a második felvonás kiszámíthatóvá válik, a viszonyrendszerekben, a karakterábrázolásokban több árnyaltságot igényel­ne a végkifejlet ahhoz, hogy megtörténhessen a megrendítő szembesülés, amelyről a szöveg beszél.

Az udvarhelyi Fekete tej előadás a felismerés, az önreflexió erejét hordozza magában. Ha a dráma tartalmi mondanivalója nem is történik meg olyan intenzíven, mint ahogyan azt várnánk, az előadás a témaválasztásban, hangulatteremtésben átütően hat ebben a közegben. A közönség reakcióiból ítélve fontos ebben a térségben arról beszélni, mit is jelentenek ezek az elhagyatott állomások, hi­szen ha egy személyvonatra ülünk, majdnem minden második megállóban ezek a problémák fognak visszaköszönni. Nem érdemes a Fekete tej mellett érdektelenül elmenni. Még akkor sem, ha nem úgy távozunk az előadásról, mint egy „Kanzai” kenyérpirító új tulajdonosa.

Vaszilij Szigarjev: Fekete tej. Fordító: Tompa Andrea. Rendező: Barabás Árpád. Díszlettervező: Csíki Csaba. Szereplők: Antal D. Csaba, Bekő Fóri Zenkő, Dénes Gergely, Dunkler Róbert, Jakab Orsolya, László Kata, Osváth Tamás Jenő, P. Fincziski Andrea, Szűcs-Olcsváry Gellért, Tóth Árpád, Varga Márta, Vidovenyecz Edina és mások.