Biró Réka: Párbeszéd Mr. Sandmannel – kilencedik nap a fesztiválon

Motoszkált bennem a kérdés, hogy milyen kritériumok szerint kerültek be előadások a fesztiválprogramba, illetve ezek hogyan illeszkednek a fesztivál fő témájához, a színház és zene kapcsolatához. Kíváncsi voltam, hogy végigkövetve az előadásokat, milyen hang-párbeszédeket hallhatunk. A tegnapi nap Hedda Gabler előadása egy lemezjátszóval és egy zongorával csatlakozott ehhez a párbeszédhez, bár megütött egy alaphangot, annál mélyebben nem tudott beleszólni a „hangok párbeszédébe”.

Képek forrása: http://www.facebook.com/Interferences.Festival


Őszi levelek között érkezünk a térbe, majd hóhullás vár kint a stúdió előtt. A lemezjátszón recseg többek között a Mr. Sandman című dal, hazafele ezt dúdolom, mikuláshangulatban. Végre havazott, eddig már mindenhol a környéken. Sajnos nem tudom egy jó forró tea mellett bambulni a hullást a büfé hatalmas ablakaiból. Nem lehet felmenni, nincs áram, közli az ajtóban két reszkető önkéntes. Úgyhogy maradok Mr. Sandmannel és elhatározom, hogy majd otthon kárpótolom magam egy fahéjas, mézes almakompóttal.

Andrei Şerban rendezéseiben mindig olyan sűrűnek tűnik a díszlet. Nemcsak a sok tárgy miatt, hanem a színvilágok kombinációja is azt a benyomást kelti, hogy valamiből túl sok van a színpadon. Sosincs tiszta tér, vagy tiszta játék. Persze mindig makulátlan a szoba, tökéletesen pontosak a vonalak, mintha egy rendmániás lakna Andrei Şerban lakásaiban. A babaházak ijesztő tökéletessége jut az eszembe, és a Hedda Gabler őrzi ezt a feszültséget. Ha mocsok kerül a fehér asztalra, vagy összegyűrődnek a kanapétakarók, esetleg megjelenik egy repedés a hatalmas tükrön, amely őrzi a Gabler apa szigorúságát, büszkeségét, az is mű marad, álomszerű. Minden jelenet között díszletmunkások átrendezik a szobát, s bár jelezhetné a nézőpontok változását, inkább segédeszköznek tűnik ahhoz, hogy a szünet nélküli majdnem három órás előadásban történjen valami. Felszívódnak egyenként a színpadról a tárgyak, félrekerül a zongora, a fotelekről a piros lepel, majd a székek, a virágok, egy asztal is eltűnik. Az előadás a történettel párhuzamosan halad a csupaszság fele, néha kiborul a cukorkás tál, kintről bekerül a színészek lendületével egy két sárga levél, mégse képes a látvány elérni addig a lepusztultságig, amit a tükrön látható repedés jósol. A színészi játék is követi ezt a szándékot, a realista játékmódból néha kiugranak szándékosan eltúlzott mozdulatok, grimaszok, melyek idézik a babák plasztikusságát. Ilyenek Pethő Anikónak a mondanivalót leíró, lerajzoló mozdulatai, vagy ahogyan Kézdi Imola ironikusan utánozza néha a többi szereplő gesztusait. Ezek a kiugró, esetleg ismétlődő mozdulatsorok fellelhetőek mindegyik karakterben, Hatházi András megfeszített tenyérrel halkítja le torkán a hangerősségét, Csutak Réka darabos reakciói visszaadják a szolgák robotolását. Talán a humor az, ami kirobbanthatná a történetet ebből a makulátlan térből, hogy megtörténhessen a jósló repedés, de ez csak az előadás végére indul be. Gyöngéd pillanatoknak maradnak a csendek, például ahogyan Bogdán Zsolt kintről lesi hogyan tévelyeg Kézdi Imola az ismeretlen házban, már nem mint lány, hanem mint asszony.

Mikulás éjjelén, velem ellentétben, aki Mr. Sandmant dúdolva ettem a forró almakompótot, mások Dj. Dzsakko with Julcsi zenéjére buliztak a Tiff Házban. Emellett a napokban már elindult az első workshop is Színpadi zene címmel, Josif Hertea tartja fiatal színészek számára, majd holnaptól Kortárs zenés színház workshop indul Almási-Tóth András rendező vezetésében, színházelméleti szakemberek számára. Lehetőségek vannak a hangok párbeszédére, kíváncsi leszek, hogy a fesztivál végére milyen dialógusok maradnak meg a látogatókban.