Bonczidai Éva: Sétavonatozás traumák között

Bonczidai Éva: Sétavonatozás traumák között

A Játéktér 2013. nyári számából

Raymond Cousse: Gyerekességek. Aradi Kamaraszínház

Fotó: Jakab Lóránt

Három éve van műsoron az Aradi Kamaraszínház Gyerekességek című előadása. Ez a tény kétségkívül nemcsak az intézmény közönségszervezőjét, menedzserét vagy marketingszak­emberét minősíti, hanem a produkció színvonaláról is árulkodik.

Az előadás jó. Sok minden miatt. Egyik ok az irodalmi anyag, amellyel dolgozik. Raymond Cousse saját maga számára írta ezt a monodrámát, amely arra teremtetett, hogy egy színész brillírozhas­son. A szöveg önmagában is érdekes: kényes témákat feszeget mindenféle prüdéria, okoskodás és moralizálás nélkül. Főhőse egy kisiskolás, aki legjobb barátjával, Marcellel különböző kalandokba keveredik. Valahogy közel van hozzájuk a halál, egy vágóhíd szomszédságában élnek, és a temetési menet is folyton elhalad az ablak előtt. A felnőttek világa semennyire sem ad támpontot egy gyerek­nek a legalapvetőbb kérdések tisztázásához: a hirtelen haragú mészáros a világ legfélelmetesebb embere; a tanár és a pap, akiknek tudniuk kellene megnyugtató válaszokat adni, mintha más nyelvet beszélnének, mint a gyerekek; a Marcel nővére vagy a nagyobb fiúk által elkövetett szexuális zaklatás pedig csupán egy történet a sokból, a gyermek számára nem bír jelentőséggel. Egyetlen esemény, Marcel halála az, ami már nemcsak egyszerű játék, hanem valós nyugtalanságot kelt.

A szöveg rengeteg játéklehetőséget kínál, ezeket a színpadra lépő Lung László Zsolt és Tapasztó Ernő rendező jól ki is aknázza. Ez az előadás másik erőssége, hogy pontosan építkező, nevettető helyzeteket és rokonszenves cinizmussal megformált karaktereket állítanak színre az alkotók.

A szűk tér egyszerűsége még látványosabbá és meglepőbbé teszi a hétköznapi tárgyak és az egyetlen ember többszöri átlényegülését. Mintha egy kis dobozba berendezett babakonyhában ját­szódna az előadás: középen zöldre festett faasztal áll, a tér jobb oldalán láncon becsüngő bogrács látható. Nosztalgiát ébreszt a játéknak az a gyermekkori felszabadultsága, amely által egyszerű jelzé­sekkel érzékelhetővé válnak a helyszínváltások. Az asztal hentespult, ajtó, ágy, osztálytermi katedra és kuckó, a bogrács pedig szenteltvíztartó is. A tanár-monológ alatt kitágul a tér, és mi, nézők le­szünk az osztályközösség, akiknek a tanár magyaráz. A színpadon látható tárgyak többsége szerve­sen beépül a játékba: a disznófej, a kések, a csirkemell, a bogrács, a cipők, a plüssállat segítségével egy gyermek teljes világa és sokféle viszonya mutatkozik meg. A nyers hús szerepeltetése kézen­fekvő megoldás, hiszen a főhős egy vágóhíd szomszédságában él, de sokrétű üzenetet hordoz az, ahogyan a játék részévé válik: kezdetben a legjobb barátot, a már halott Marcelt helyettesíti a disz­nófej, majd a tanár-jelenetben egyszerű tárggyá degradálódik, amelyen a felbőszült pedagógus kiéli a dühét. A disznófej szimbólummá válik: groteszk rokona a kiszolgáltatottaknak és az áldozatoknak, akiknek a létezése szervesen összefügg azzal, hogy használati cikkekké váljanak. A gyermek a csir­kemellel játssza el a Marcel nővére lába között levő „húsállatkát”, amely láthatóan undort és viszoly­gást kelt benne. A főhős számára a szexualitás valamiféle titokzatos, kilesnivaló furcsaság vagy egy­szerű üzlet: cigarettát és cukorkát kap a nagyfiúktól, ha azok elégedettek a fülkebéli teljesítményével. A gyermek duzzogó monológja sokféle problémát vázol: nincs – mert nem lehet – tisztában azzal, hogy mi a bűn, mi a lélek, mi mit vált ki a környezetében élő felnőttekből. Ő csak bábszínházasdit ját­szik: a környező tárgyakat felhasználva korábban megélt sérelmeit éli újra. Ez a könnyed játék precíz munka eredménye. Épp ezért válik zavaró ellenponttá az, amikor az előadást záró rémálom-jelenet­ben különféle tárgyak potyognak be, játékok, személyes holmik, amelyekre a színpadon lévő gyerek sehogyan sem reagál. A személyes kötődés hiánya miatt ezek a tárgyak jelentés nélküli, fölösleges kacatok csupán, és nem egy gyermek fontos limlomokkal teli világához tartozó kincsek.

A X. Nemzetiségi Színházi Kollokvium keretében Gyergyószentmiklóson előadott Gyerekessé­gek azt példázta, hogy mekkora csapda lehet olykor egy jó előadás, hiszen működik akkor is, ha tét nélkül vagy rutinosan játsszák. Lung László Zsolt pontosan dolgozott, de játéka rajtakaphatóan agymunka volt inkább, mint erős színpadi jelenlét. A nézők pedig kacagtak. Jól működött az előadás görbe tükör funkciója: nevetséges helyzetek és röhejesen fontoskodó figurák elevenedtek meg a gyermek szemszögéből láttatva. Azonban a folytonos kuncogás távol tartott ettől a gyerektől. El­hangzik a kérdés, hogy a gyerekeknek vajon van-e lelkük, és épp ez az, ami nem érezhető a közel egyórányi nevetgélés közben, hogy ennek a gyereknek vagy akár nekünk magunknak lelkünk volna. Megdöbbentő ugyanis az a felismerés, hogy többek között egy gyermek molesztálásának törté­netén szórakozunk, és magunk is részvéttelenek vagyunk a naivitásuk miatt kiszolgáltatottakkal. Ez a szembesítés szintén erőssége az előadásnak. Az előadás már az első mondatokkal magával ránt, mintha vonatra szállnánk, és robognánk valamiféle kusza belső tájban. Csak kontúrok vannak, felsejlő sztorik, röhöghető szörnyűségek, sztereotípiák. Nem időzünk el sehol, csak bámulunk, mi minden eshet meg az emberrel, főként egy gyerekkel. Aztán mintha a látnivaló is fogyna, a sebesség is csökken, és csak a tehetetlenségi erő lökne vissza ugyanarra az állomásra, ahonnan indultunk.

Sehova sem visz ez a járat, mert olyan jól sikerül a távoltartás, hogy amint komolyra vált a játék, amint eltűnnek a poénos kiszólások, már nem érdekel ez a gyermek tovább. Például a végén az élve eltemettetés rémálom-jelenetében leginkább az foglalkoztatott, hogy vajon a színész befér a kis zöld koporsófedél alá, vagy összébb kell húzódnia, hogy ne lógjon ki alóla. A rémálma nem rémít, nem szórakoztat, csak közöny van. Ennek az is lehet az oka, hogy az előadásból, amelynek a dramaturgi­áját erősen meghatározza az, hogy tulajdonképpen ez a játék egy gyermek öngyógyító terápiájaként jön létre, ez egy bizonyára sokadik kísérlet arra, hogy a főhős megértse a vele történteket, hiányzik az a „csendek” által is hangsúlyozható lüktetés, ami mélységet adna egy-egy felsejlő történetnek, és a néző számára is átélhetővé tenné őket.

Raymond Cousse: Gyerekességek

Fordító: Oberten János

Rendező: Tapasztó Ernő. Díszlet- és jelmeztervező: Fekete Réka, Tapasztó Ernő. Szereplő: Lung László Zsolt.