Kovács Emőke: Határtalan jókedv

Kovács Emőke: Határtalan jókedv

Játéktér 2013. téli számából

Kele Fodor Ákos: Bükkfaszéki Márika. Erdélyi Vándorszínház

Fotó: Jakab Lóránt

A nézőnek oly kevés lehetősége adódik arra, hogy a megszokott kőszínházi előadások vilá­gától kicsit eltávolodjon, kibújjon a befogadói magatartás íratlan szabályai alól (az előadáson elegánsan kell megjelenni, előadás közben nem illik beszélgetni, enni, telefonálni), és feltételek nélkül legyen részese egy produkciónak.

Az Erdélyi Vándorszínház előadásai nem szabnak határokat, nincsenek elvárásai a nézővel szem­ben, sőt, a társulat veszi a fáradságot, és faluról falura járva, a szabadban játszva gyűjt közönséget maga köré.

A Bükkfaszéki Márika című előadásukat sajnos nem a háromszéki turnéjuk ideje alatt láttam, a missziójuk szerves részeként elképzelt szabadtéri közegben, hanem a X. Nemzetiségi Színházi Kollokviumon, ahol a zord időjárás miatt az előadás a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Mú­zeum egyik kiállítótermébe szorult. A reflektorfényben úszó szűkös tér minden zugát kihasználták a színészek (színészhallgatók), a szemünk előtt vált nyüzsgő piactérré a helyiség, ahol a székeken már el nem férő emberek között jártak-keltek a szereplők.

A történet a moralitások világát idézi: a hétfaluszépe szűzleány, Márika esküvőjére készülődik a falu. Zsugori, haszonleső édesanyja, a pontyos kofa Örzse asszony egy idegen, furcsa kinézetű, ám gazdag csodadoktornak, Pandulfnak készül odaadni a leányát. A kézfogóról azonban tudomást szerez Djabolán, a fiatal és elragadó modorú vándorszínész, és azt tervezi, hogy elcsábítja a szűzies Márikát. A leányt már majdnem meggyőzi a titkos szerelem édességéről, amikor a minden lében kanál Kis Mihók, Pandulf szolgája kideríti, hogy Djabolán nem más, mint maga az ördög, és azért jött, hogy a szüzet bűnös kéjelgéssel a pokolra vihesse. A történet típusfigurákat vonultat fel: a szep­lőtelen menyasszony, a haszonleső parasztasszony, a kéjvágyó, színészbőrbe bújt ördög, a kétszínű cigányasszony, a kelekótya szolga-játékmester és a részeges pap alakjai találkoznak a Márika eljegy­zésétől annak nászéjszakájáig tartó történetben.

A jó (Márika) és a rossz (Djabolán) találkozása mégsem egyszerű kérdés. Mit tehet egy szűzies, egyszerű lány, ha anyja rendelkezik a sorsa fölött, és a fukar anya épp egy kéjvágyó hamis doktort szeretne vejének a vagyon reményében. Mindez nem ígér felhőtlenül boldog életet Márikának, és a drámai feszültség akkor pattan ki, amikor kiderül, hogy van út a menekülésre, de az a pokolba vezet. Az embert időtlen idők óta foglalkoztatja a kérdés, hogy vajon mire hajlik a természetünk könnyebb­en: inkább megszenvedünk a jóért, vagy elfogadjuk a tálcán kínált mézédes bűnbeesést? Ez a 21. században is ugyanolyan alapkérdés, mint a moralitás műfaja által megidézett középkorban. A jól megírt szövegben (Kele Fodor Ákos munkája) megfelelő arányban oszlik el a humor, az önirónia és a beszúrt dalbetétek bűnre-jóra kérdező komolysága. Mindegyik szereplőnek alaposan kigondolt a nyelvezete, karaktereket formál belőlük, és olyan óvatosan olvadnak egymásba ezek a szövegek, hogy nem érzünk szakadékot Márika szeplőtelen, finoman megfogalmazott mondatai („Jóanyám, az úrfi illendő volt, finom hangon szólt hozzám…”) és a cigányasszony, Méva átkozódásai között („hogy a keresztfára teregessenek ki, te szennyes”).

Az önmagukban is jól működő dialógusok még hatásosabbá válnak a látványos színészi játéktól: a karikírozó beszéd, az elnagyolt mozdulatok és a túlzó mimika a commedia dell’arte világát idézik. Nyilvánvalóan ehhez a világhoz tartozik a Kis Mihók figurája (Magyari Izabella), aki egyszerre funk­cionál játékmesterként és Pandulf szolgájaként. Ő az, akinél összeérnek a szálak, aki összefogja a történetet, köszönti az egybegyűlteket, és apró, kiegészítő magyarázatokkal megtoldja-foldja az eseményeket. Pandulf inasaként kellően idegesítő és locsi-fecsi, irritáló kacagása egy adott ponton már szerethető, és alig várjuk, hogy újra előbukkanjon és parádézzon. Kotnyelessége nem céltalan és egysíkú, hiszen ő derít fényt Djabolán úrfi igazi kilétére. Ivák Bence ördögmegformálása kissé színtelenre sikeredett, de voltak szépen kidolgozott pillanatai (főként a fiatal női szereplőkkel való, pillantásokkal, érintésekkel dús viszonyában). Méva cigányasszony (László Réka) az úton is szem­bejöhetne velem, és elhinném, hogy ért a jósláshoz, és át akar verni. Ő az, aki szűnös-szüntelen átkozódik, nem idegen számára az alakoskodás, és tisztán átlátja a helyzeteket, azaz rögtön fel­méri, milyen haszna származhatna belőlük. Ügyesen sáfárkodik a figura kínálta lehetőségekkel, és a szövegbeli poénokra ízlésesen rájátszik egy kis akcentussal, szemforgatással, görbe háttal. Örzse asszony (Molnár Orsolya) anyaként és Vén Ezséb (Nagy Norbert) borissza koldulóbarátként nem vál­nak egyedivé, ugyanazon a szinten tartják figurájukat, mint amikor beléptek a játékba. Nagy Norbert mentségére váljék, hogy – amint másnap megtudtam – a legtöbb poénforrását a kezében tartott pálinkásflakon szolgáltatja, és mivel a kiállítóteremben nem lehetett locsolkodni, el kellett hagynia a leglényegesebb gesztusait.

A szűzies Márika megformálásában Keresztes Ágnes megtalálta azt az utat, ami beszédes még akkor is, ha épp nem szöveggel kell beszélnie. A tágra nyitott szemek semmibe vesző pillantásai, az ijedt és ártatlan, pirospozsgás arc, a kecsesen kidolgozott mozdulatok, a szemérmes mosolyok olyan karaktert állítottak elénk, akinek láttuk a butaságát, a naivságát, és izgultunk érte, hogy odaad­ja-e a lelkét – és nem csak – az ördögnek. Pandulf (Orbók Áron) mint Képmutató Kéjvágy az előadás legösztönvezéreltebb karaktere, amint megjelenik a színen, érezhetjük, hogy valami nem stimmel vele, mégis szeretni fogjuk. Orbók játéka magával ragadó: nagy, bravúros gesztusokból építkezik, komikuma abból fakad, hogy hihetetlen komolysággal játssza a kéjencet, akinek tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy Márikát vagy annak anyját teszi magáévá.

Az előadás szerves része az élő zene (Csuja Levente hol dudával, hol kobozzal játszik), a dalok­ban felmerülő kérdések teszik árnyalttá a bűnbeesés problematikáját.

Csuja László láthatóan jól operál az előadásban felbukkanó műfajok sajátosságaival: megtalálta a commedia dell’arte, a misztériumjáték és mirákulum helyét egy előadáson belül. Ezt tapasztaltam a Bükkfaszéki Márika befejezésénél: a szűzies lány karakterébe egy adott ponton betör az isteni meg­világosodás, felborítva ezzel a naiv lányka világát, és nemcsak felnyitja a szemét, hanem meg is vál­toztatja az életét. Az előadás követhető, de nem szájbarágós, tele van poénokkal, de ez nem fordul a visszájára. A legnagyobb erényének mégis azt tartom, hogy nem akar többnek látszani, mint ami, és hitelesen, kellő hozzáértéssel építi magába a commedia dell’arte és a misztériumjátékok világát.

Kele Fodor Ákos: Bükkfaszéki Márika

Rendező: Csuja László . Zeneszerző: Csuja Levente. Szereplők: Ivák Bence, Keresztes Ágnes, László Réka, Magyari Izabella, Molnár Orsolya, Nagy Norbert, Orbók Áron.