Gál Boglárka: Banánmese – avagy groteszk vallomás a múltról

Gál Boglárka: Banánmese – avagy groteszk vallomás a múltról

A Játéktér 2014. tavaszi számából

Fotó: Kovács Levente

Székely Csaba: Szeretik a banánt, elvtársak? Yorick Stúdió, Marosvásárhely

A Sorin Militaru által rendezett előadás játéktere egy fehér intézeti szoba, benne asztal, szék, kagyló, vízcsap és ventilátoros csillár. Olyan világ, amelytől üveg választ el minket, raj­ta keresztül a szobából kifelé nem, de befelé tökéletesen lehet látni. Ebben a világban él Róbert (Sebestyén Aba) – kora meghatározhatatlan, egyszerre férfi, fiú, gyermek –, ahonnan a külső világ működésének hogyanja és miértje megragadhatatlan és érthetetlen, és Róbert egyetlen szerepe ebben a világban a megmagyarázhatatlanra való rácsodálkozás.

Veres Róbert vagy Róbert Veres – ahogyan bemutatkozik – dalolgat, kedves mosolyával és kezé­ben kék, agyonhasznált zacskójával álldogálva méri fel ezt a szobát, ahová nem sokkal előttünk ér­kezhetett. Gyanakodva lát hozzá a számára előkészített építőkockák összerakásához, majd mesélni kezd. Robi beszédén érezhető, hogy román–magyar családban nőtt fel: jól ismeri a magyar nyelvet, de amikor megszólal, mégis egy elrománosodott fiú mondatait halljuk. Erdélyből jött („Erdélyben nagyon szép”), ahol egy tömbháznegyedben lakott családjával, háromszobás lakásban, „szép ki­látással más háromszobás lakásokra és sakkozó nyugdíjasokra, akik egymásról írtak jelentéseket”. Apja, Veres elvtárs, mindig barna bőrkanapéján ült a fikusz mellett, amíg anyja a hálószobában sírt, a bátyja pedig állandóan meg akarta ölni. Nem egy idilli család története bontakozik ki, és főként nem egy átlagos fiú szemszögéből, aki precízen figyel a körülötte levő világ minden részletére és rezdülésére, mégis kívül marad annak sodrásán. Kissé fogyatékos gyerekekre jellemző naivitása, őszintesége, odaadása, amellyel a múltról mesél, visszaröpít minket a történet jelen világából, az in­tézetből egy múltbeli, szubjektív, belső világba. A rendezés következetesen emeli be a külső irányítót az időről időre nem tudni honnan megszólaló hang révén. A hang indítja be az emlékezés folyamát a „Hogy hívnak?” kérdéssel, mely bár egyszerűnek és természetesnek tűnik, a rá adott válasz nem egyértelmű, ahogy az sem, hogy család- és keresztnevét milyen sorrendben kell mondania. A kér­dező fél továbbgördíti a mesélést, beavatkozik, amikor valami a történetmondás útját szegné, nem tűri el, hogy más irányba kalandozzon a szövegfolyam. Ezáltal, mielőtt a külső jelenlétről megfeled­keznénk, emlékeztetve vagyunk annak létezésére; az ismétlődő kérdés – „És?” – visszaránt a jelen valóságába, megszakítja egy pillanatra a múltban tett látogatásunkat. A külső világ létezésének jele az állandóan működésben levő ventilátor Róbert feje fölött – amikor megpillantja, csodálkozva figyeli, vizsgálja forgását, vagy éppen a fehér padlóra vetülő árnyékával játszik.

Róbert világának középpontjában szerelme, az Anának nevezett lány áll. Ezért a lányért érkezett Londonba, érte lépett a „bankautomata-szerelő” szakmába, aminek folytán gyakran kell menekülnie a rendőrök elől. Ugyanúgy nem érti Anát, ahogy azt sem, hogy apját miért utálják szép fekete szovjet Ladája és a Duna-kanyarba küldött emberek miatt. Sem ezeknek, sem annak nincs súlya számára, hogy a csodálatos Ana megvereti őt a barátaival; hogy az ő családja folyton csirkepaprikást ebédel és banánt eszik, míg mások azt sem tudják, mi a banán. Érthető tehát, hogy anyja halála és bátyja intézetbe küldése, majd az elhatározás, hogy otthagyja apját – aki ebbe belehal –, nem jelentenek számára sokat vagy talán semmit sem. Hogyan is érthetné hát, hogy családja széthullásának oka az, hogy éppen egy rendszer bukik meg teljes egészében? Ezek után pedig hogyan érthetné meg azt, hogy mégis visszakerül helyére az apja, csak más köntösbe öltöztetve, és homlokegyenest ellent­mondva annak az elvnek, amely szerint addig éltek?

Sorin Militaru rendezése a bemutatótól a negyedik előadásig beérett, letisztult és pontossá csi­szolódott benne a színészi játék. Székely Csaba – súgta oda még gyorsan kezdés előtt egy mel­lettem ülő néző a másiknak – eredetileg rádiódrámának írt, majd monodrámának átdolgozott műve nem kis kihívás egy színész számára. Sebestyén Aba számára nem idegen műfaj a monodráma, eb­ben való jártassága és színészi tehetsége teszi olyan sűrűvé a majdnem másfél órás előadást, amely figyelmünket nem engedi kifáradni. Pontos és intenzív munkája minket is erre a pontos és intenzív figyelői munkára késztet. Együtt „dolgozunk” vele, érezzük, ahogy szárnyra kap, és bennünket is felröpít magával. Ilyen közös „munka”, együtt-működés születik az előadás során – öntudatos, kidol­gozott játékkal ragad magával minket a megformált őszinte, csillogó szemű, kedves, de ugyanakkor szánalomra méltó fiú alakja.

Az együtt-működés bizonyítja, hogy ez az előadói és befogadói szempontból sem könnyű műfaj, a monodráma érvényessé tud válni színházi keretek közt. A rendezés következetes, letisztult forma­világgal operál, és javarészt a színészi munkára támaszkodik. Sebestyén Aba játékából bontakozik ki az előadás, és a színészi jelenléten, ennek a jelenlétnek az állandó megtartásán múlik, hogy műkö­dik-e. A bemutató előadáson még érezhetők voltak ritmusproblémák, elveszített pillanatok, amikor fellazult a színészi jelenlét. Ilyen kérdéses és nehéz helyzetek például az utánzás pillanatai, amikor Robika az apját vagy a szerelőt imitálja; felborul a világ, amit Robika világaként fogadtunk el eddig, mert túl jól, valósághűen, és nem eléggé Robikához mérten játszottak ezek az alakok. A humor elsődleges forrása a szöveg, amely Sebestyén Aba tolmácsolásában jól működik, eltekintve néhány túl papírízű poéntól. Néhol kiegészítik, máshol felerősítik a szöveg humorát a karakter gesztusai, ilyen például az apjától tanult illetlen mozdulat, a „kakasvakarás”, a fajáték szétrombolásának eltussolása, vagy az, ahogyan a befejezésben óvatosan belepakolgatja a játékokat a zacskójába, beemelve ezzel az előadásba a vendégmunkásokkal kapcsolatos lopás sztereotípiáját. Robi zakója alól kilógó fehér inge, de még inkább a kék, kopott szatyor – vagy zacskó – tagadhatatlanul eszünkbe juttatja azokat a román vendégmunkásokat, akikkel buszpályaudvarokon, vonatállomásokon futunk össze, és akik hasonló zacskókkal vágnak neki a nagyvilágnak szerencsét próbálni.

A Székely Csaba műve alapján Sorin Militaru által színpadra állított előadás groteszk vallomás a múltról. Róbert kérdése, hogy érvényesek-e még a régi szabályok ebben az új világban, az ő kis vi­lágát makrokozmosszá, egyetemessé tágítja egy pillanatra, ez által – magatartására nem jellemzően – reflexiót fogalmaz meg a vele és a körülötte történtekkel kapcsolatosan. Tűnődése azonban csak pillanatnyi ingadozás, hiszen számára a becsületre, felelősségre és elvszerűségre vonatkozó morális kérdések – melyekre az előadás felhívja a figyelmünket – ismeretlenek, nem léteznek; visszatér hát saját valóságába, oda, ahol egyetlen célja Anát megtalálni.

Székely Csaba: Szeretik a banánt, elvtársak? Rendező: Sorin Militaru. Díszlet-jelmeztervező: Bajkó Blanka-Alíz. Szereplő: Sebestyén Aba