Proics Lilla: Altruisták bárhol

Proics Lilla: Altruisták bárhol

A Játéktér 2014. tavaszi számából

Fotó: a szerző

Performativitás India utcáin

Ha a világ egy pontján nem talál az ember intézményesített színházat, akkor keres magának a rendelkezésre álló köztereken. S persze talál, mert a színház, a színházi helyzet alapja a nézés, illetve a nézve levés. Így bárhol és bármikor ráismerhetünk olyan színházi jelekre, szituációkra, mint amilyen klasszikusan a színpadon szereplés játéka; s ha az éppen játszó motiváltnak érzi magát a nézésünk által, formálja az általa kreált szerepet, helyzetet: reflektál a viszonyra, ami a nézve le­véssel keletkezett – vagy megtartja az úgymond hagyományos színész–néző aktív–passzív viszonyt, vagy engedi játszani a nézőt, netán játékhelyzetbe hozza. Úton lenni is sztenderd színházi helyzet, ahol a turisták nézik a helyieket, a helyiek meg visszanéznek: egyik irányból az ismeretlen, a „másmi­lyen” látszik, a másikból az eltagadhatatlan turistaság.

Keletre, Indiába, Tamil Naduba, az Arunachala környékére ugyancsak szívesen utaznak nyugati turisták – ebben a kontextusban volt szerencsém nekem is nyugati turistának lenni, és ami rögtön magával ragadott ott mint színház, az a világgal szelíd harmóniában élő ember. A néző / a turista próbálja értelmezni a látottakat és az érzeteket: vajon hogyan függ össze a mezítlábas lét a megannyi könnyed mozgású testtel, ami ott lépten-nyomon szembejön.

Mielőtt megérkeztem életemben először Indiába, a kulturális sokk kifejezést sokat hallottam em­legetni, amikor odaértem, akkor azonban nem jött, mert persze a hagyományos öltözékek, a lakóhe­lyek, a napi szokások újszerűen mások innen nézve, azonban sokkal elemibb tapasztalat volt, ahogy bár szavakkal alig, ám mozdulatokkal, arccal, testtel a hozzám, turistához forduló kedvességgel azonnal viszonyt építettek, így egy pillanatra sem voltam elveszett idegen.

Persze lehet, hogy kivételes szerencsém volt, mert alapélmény lett a reptérre értem jött autó sofőrje, akivel az éjszaka közepén indultunk közel hétórás útra: a vakító fehér ruhát viselő, szép arcú, nyúlánkan karcsú fiú minden porcikájából kecsesség sugárzott, közvetlenség és arisztokra­tikus finomság volt minden mozdulata. A régi Tata rugós bőrülése alig süppedt be alatta, gyengéd könnyedséggel, de biztosan vezetett. Soha nem láttam addig ilyenféle férfiasságot. Amikor meg­álltunk egy csájt inni, akkor vettem észre, hogy mezítláb van – ez volt az utolsó alkalom, amikor ezen meglepődtem. Ugyancsak tőle láttam először a helyi kommunikáció alapjeleit: az igent nem bólogatással jelezte, hanem oldalirányú fejbillegtetéssel, és jobb kézzel megérintette a mellkasát, ha megköszönt valamit, illetve így is köszönt el. Ezeket a mozdulatokat akaratlanul is átvettem (ezen kapom magam néha itthon, egy hónap után is), alighanem a nálunk használtaknál erősebb érzelmi közlést jelentenek.

Később szembetűnt, hogy másmilyen az emberek fizikai kapcsolata is, mint amit itthon meg­szoktam. A férfiak szívesen érintik szabadon egymást köztérben: barátok, kollégák kézen fogva, vállat átkarolva sétálnak az utcán. Ezzel szemben férfi és nő közötti érintést szinte nem is láttam. Ez minden bizonnyal valami olyan tradíció része, amiért ott élő nőként aligha lelkesednék – ez ugyanis egy zárt rendszerű férfidominanciát sejtet, olyat, amelybe nők nem kerülhetnek be.

Ugyanezt a gyanúmat erősítette a Tiruvannamalaiban látott temetési menet, amelyben kizárólag férfiak kísérték a kocsin hátrafelé félülőhelyzetbe feltámasztott halottat, aki utoljára végignézte a vá­rost. A kocsiról rengeteg virágot szórtak az útra, amin persze azonnal áthajtott a forgalom, de még napok múlva is ott volt az egyre felismerhetetlenebb nyoma. Nekem ez volt ott az egyik legszebb hatásvadász valóság-színház, amit láthattam.

Ugyancsak színháziként értelmezhető elemeket néztünk a fény ünnepén, Diwalikor, amikor a Nap erejét, a tudat tisztaságát, a szellem világosságát, a mindenkiben lobogó belső fény felismerését ün­neplik. 2013. november 17-én körbesétálva az Arunachalat az ünnepre érkezett kétmilliós menettel, mindenféle mutatványost láttunk: kötéltáncost, kígyóbűvölőt, de a legkidolgozottabb az egy irányba haladó tömeggel szemben lassan haladó, kolduló vakok összekapaszkodott csoportja volt.

De máskor is láttam ugyanilyen aprólékos teatralizáltsággal kimunkált drámát az utcán: egy nővel egészen halkan beszélő, de erősen gesztikulálva veszekedő férfit, aki mintha folyamatosan lecsapott, lerázott volna valamit a két kezéről, pradaksina közben elfordult fejjel, az út közepén. A pradaksina a szent hegy körbejárása (lehetőleg mezítláb), ami uszkve tizennégy kilométernyi távolság, a helyiek gyakran, hetente többször is megteszik családtagjaikkal, barátaikkal, mert úgy tartják, megtisztulnak közben. Nagyon csodáltam ezt a szokást: akinek arra volt igénye, hogy egyedül menjen, az egyedül ment, de jellemző volt, hogy ketten, ritkábban többen is beszélgetve haladtak körbe, időnként egy-egy csájra vagy kávéra leülve. Ebben nem volt különbség férfi és nő között: vegyes és egynemű párok is mentek. Az én nézőpozícióm elsősorban a pradaksina lett, amelynek hermeneutikai körében az újranézések viszonyba kerültek egymással: sok ember vált látásból ismerőssé, a részletek néha számomra is értelmezhető egységekké álltak össze.

Egyszer egyik faluban egy férfit vettem észre, aki a ház előtt ülve evett (a falvakban szinte minden ház előtt szabadtűzön főznek, és szinte mindig kint tartózkodnak, ha napközben elalszanak, azt is in­kább egy fa árnyékában, semmint a házban), és evés közben hangos szitkozódással a földre dobálta az ételt (kézzel esznek, tehát kézre is esett a dobálás), amit elmélyülten figyelt egy vele szemben távolabb ülő nő. Mélységesen drámai volt mindkét – számomra persze teljesen érthetetlen – eset, de annak ellenére, hogy társadalmi tradíció szerint a nőket hátrányosan megkülönböztetik, azt éreztem, és úgy is tűnt, ezeknek a nőknek nem eshet fizikai bántódásuk.

Érdekes volt szembesülni azzal, hogy amikor az öltözékekből, a kiegészítőkből sejthetően (mert persze biztosan ezt sem tudhatja egy messziről jött ember) különböző státusú, foglalkozású, helyze­tű emberek mentek a hegy körül, sokan adtak a koldusoknak pénzt. Ahogy az asramok környékén napjában akár többször is osztanak ételt, úgy a kifőzdékben is esznek nincstelenek. A Save poors! reklámszatyrokon olvasható felirata ugyancsak emlékezteti a vásárlókat egy viselkedési mintára, ami nyilván egy felszíni megoldás, nem egy valós társadalmi igazságosság alapja, de látható, érthető, hogy személyes és különböző szintű szervezettségi formációkban nem a hárítás, hanem a segítő szándék jelenik meg. A leghétköznapibb szokások némelyike ugyancsak ezt – bármilyen furcsa is állítani, de végül is – a nincstelenek és a különböző nagyságú gazdasági erővel rendelkezők közötti egyenrangúságot erősíti, mint például a már sokat emlegetett mezítlábasság, vagy hogy szinte bárki leül az út szélére, és ott beszédbe elegyedik az utcán élő szádukkal – a földi javakról lemondot­takkal. Persze alig tudok valamit az indiai társadalom történelmi és mai igazságtalanságairól, mert azok nyilvánvalóan vannak, de a problémakezelésnek a legprofánabb szintjén működik az egyszerű emberiesség.

Néhány apró momentumot említettem, amit én színházként láttam, mert bár rengeteg minden másképp volt, mint amit itt élünk, de úgy berántott, bizonyos dolgokban olyan erős mintát adott, hogy tudom, India igazított rajtam egyet – miközben persze nyilvánvaló, hogy egy társadalomnak sincs egyetlen jó megfejtése, de viszonyrendszerként sokat mondhat, ha az ember átéli, hogy más­hol más.