Demény Péter: Szitál az élet iszapja. Gulliver utazásai Purcãrete rendezésében

Azt hiszem, itt semmi értelme elvonatkoztatni attól, hogy aki a könyvet írta, a maga érzéseit és felismeréseit fogalmazta bele a műbe. Mint ahogy nincs értelme elvonatkoztatni attól sem, hogy a rendező sem tud távolságot tartani a tárgyától. A Gianni Schicchi, A király halódik és a Gulliver (ezeket láttam az utóbbi időben) egyként a halálról szól, arról, hogy végesebbek, sebezhetőbbek és nyomorultabbak már nem is lehetnénk. Silviu Purcãrete legszemélyesebb problémájáról.

Fotó: M. Marin

Az élet egy nagy ostobaság, s én nem is értem, minek kell végigcsinálni. Van néhány örömteli pillanat, nem tagadom, de az egészet mégiscsak egy iszapból, takonyból, boldogtalanságból és kiábrándulásból szőtt háló fedi be, vagy inkább terül szét rajta, akár egy undorító massza. Telnek-múlnak, vánszorognak a percek, mint valami golyvás teknőcök, vonszolják undok, síkos, nyálkás testüket. Az élet múlik, de ő maga nem él.
Ilyen hangulatban voltam múlt csütörtökön, a Gulliver utazásai előadása előtt. Alig vártam, menjünk színházba, a változatosság legalább valamivel elviselhetőbbé teszi azt a spleent, amit érzek, gondoltam nem is annyira kétségbeesetten, mint inkább undorral a torkomban. Az eszembe sem jutott, milyen pokoli hangulat ez annak számára, aki a törpék és az óriások világába érkezik meg, egy olyan világba, amelyen sokat lehet nevetni, bár minden nevetséges. Ha eszembe jutott, csak legyintettem: majd kibírom, ezt is.

De nem egy olyan világba érkeztem meg. Már a nyitó kép, pontosabban a váró kép (ez tárul a néző elé, amikor a terembe lép), erőteljesen másra utal, mégpedig a yehuk országára. Azaz arra az országra, amelyben a legkeservesebb élmények érték ezt a szegény angolt. Ezt a szegény angolt, aki Swift maga volt. Azt hiszem, itt semmi értelme elvonatkoztatni attól, hogy aki a könyvet írta, a maga érzéseit és felismeréseit fogalmazta bele a műbe. Mint ahogy nincs értelme elvonatkoztatni attól sem, hogy a rendező sem tud távolságot tartani a tárgyától. A Gianni Schicchi, A király halódik és a Gulliver (ezeket láttam az utóbbi időben) egyként a halálról szól, arról, hogy végesebbek, sebezhetőbbek és nyomorultabbak már nem is lehetnénk. Silviu Purcãrete legszemélyesebb problémájáról.

A színpadon tehát, fehér háttér előtt, a yehuk, s hogy az utalás még egyetemesebb lehessen, az előadás románul folyik, a yehukat, az angol eredetihez híven, yahoo-nak nevezik, vagyis a legnépszerűbb emailező program nevével illetik őket. Nyihognak, dobrokolnak, mint az igaziak. Illetve mégsem úgy: egyszercsak igazi ló érkezik, melyet egy kislány hoz be a színpadra.

Fotók: S. Marcovici


Játsszuk az igazi lovat, de ahogy a hang mondja a végén: „Az vagy, ami vagy.” Gulliver hiába kiabál, hogy nem akar yehu lenni – más akkor sem lehet, ha ezt nem akarja. Bele vagyunk vetve valamibe, amihez semmi közünk.

Silviu Purcãrete sötét részleteket válogatott, és nemcsak ebből az utazásból: a gyerekek elfogyasztása a Szerény javaslat (A Modest Proposal) című pamfletből származik, a tojás feltörése az uzsonnázós jelenetben az Utazás Liliputba című részre utal, az óriást pedig, aki az emberekkel szórakozik, már magyarázni sem kell. A csodálatosan összeforrt társulat mindent eljátszik, a gnómszerű lotyókat (megint a törpék!) éppen úgy, mint a céltalanul masírozó, öltönyös-aktatáskás uzsonnásokat, pantomim-elemeket éppúgy használ, mint kabarévágásokat (a magas sarkú cipőt viselő, szőke parókás hímringyó gyötrői olyanok, akár két nemtelen műsorvezető, fekete öltönyben pompáznak és sétapálcát forgatnak); amikor az óriás megtalálja a ládikát, a színészek bábukat alakítanak, gurulnak, visszaesnek, valósággal felrepülnek, amikor kihúzza őket. Olykor Kháron ladikja siklik-gördül végig a színen, s a gyermeknek feltálalt gyermekszívet két óriási patkány veszi át.

Gyakran nevetünk, mégis a keserűség határozza meg a hangulatunkat, maga Swift/Gulliver pedig, aki egy tolókocsiban ül, soha nem nevet, csak szomorúan figyeli az újabb jelenetet, mely ismét azt bizonyítja, milyen romlott jószág is az ember. Egy hang mélységes szakmai tudással és beleéléssel olvassa fel a Gulliver fragmentumait: úgy modulál, hogy nincsenek modulációi, minden ritmus- és hangsúlyváltás ugyanazon a kiábrándultságon belül mozog. És rengeteg a fehér, mindent beszippant és mindent befed. Nem a tisztaság – a halotti leplek fehérsége ez, az az elkeserítő fehér, amely a reménytelenséggel és az üres végtelenséggel jár együtt. A piros a rikoltó véré, a fekete a jólvasalt kegyetlenségé. Az iszonyúan beteg emberek daganataiból liszt szitál, ha felvágják őket: az élet egy borzasztó golyva, minél hamarabb felvágják, annál jobb. A szereplők, ebben a jelenetben, nyomorbarnát-nyomorsárgát viselnek. Itt nincs miben reménykedni, s hogy (vagy: mert) ezt ilyen szépen megmutatták, számomra valahogy mégis éppen ez volt a remény. Egész napomat tönkretette a lehetetlen, a megoldhatatlan, s amikor megláttam, valósággal fellélegeztem. Mert a művészet nem arra való, hogy üres vigaszt nyújtson, szépet hazudjon. És ez az előadás nem hazudott, hanem okosan, gondosan, tiszta formákkal, arányérzékkel mutatta fel az igazságot. Az igazságot, amely éppen a művészet révén sokkal több annál, semhogy egyetlen mondatban össze lehetne foglalni.

Jonathan Swift : Gulliver utazásai. Radu Stanca Nemzeti Színház, Szeben. Koordinátor: Silviu Purcãrete. Fordítás és adaptáció: Crista Bilciu. Díszlet- és fényterv: Dragoş Buhagiar. Zene: Shaun Davey. Rendezőasszisztensek: Sanda Anastasof, Crista Bilciu. Mozgás: Bordás Attila. Forgatókönyv-tanácsadó: Lia Bugnar. Szereplők: Veronica Arizancu, Diana Fufezan, Raluca Iani, Tomohiko Kogi, Alexandru Malaicu, Adrian Matioc, Serenela Mureşan, Adrian Neacşu, Eduard Pãtraşcu, Cãtãlin Pãtru, Ofelia Popii, Cristina Ragos, Natalie Sigg, Ciprian Scurtea, Cristian Stanca, Pali Vecsei, Corina Vişinescu. Gyerek: Alexandru Nicoarã. Orgonista: Teodora Cîrciumaru.