Albert Mária: „… akarva-akaratlanul egy interkulturális térben élünk”

Albert Mária: „… akarva-akaratlanul egy interkulturális térben élünk”

A Játéktér 2014. nyári számából

Fotó: Anda Cadariu

Interjú Alina Nelegával

Mi valósult meg az igazgatósága kezdetén javasolt tervekből? Milyen a kinevezésétől eltelt időszak mérlege?

Azt hiszem, soha senki sem hitte, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román társulatával egyik napról a másikra csoda történhet. Mikor 2011-ben Gáspárik Attila, a színház vezérigazgatója idehívott, tudtam, hogy nem tehetek csodát. A színészek önbecsülésének növelését tűztem ki célul, valamint a párbeszéd és kulturális nyitás által működtetett horizonttágítást. Nem volt szándékomban mérhető cé­lok elérése, például egy bizonyos nézőlétszám elérése, vagy mondjuk az, hogy részt vegyünk az edinburgh-i fesztiválon. Eljutottunk viszont a szebeni fesztiválra, és ez fontos lépésként jelezte az új kapcsolatfelvételt a szakmával, miután az előző vezetés személyes vendettái miatt hosszú ideig érdektelenség volt az osztályrészünk. Az irány, sokkal inkább, mint a cél, az volt, hogy olyan előadásokat hozzunk létre, amelyeket én is szívesen megnéznék, hiszen ezt a kiváltságot körülbelül 2000 óta nélkülöznöm kellett. Azt hiszem, legalább ennyi megvalósult. Példákat is mondanék: A Carmina Burana Gigi Căciuleanu rendezésében, Cristi Juncu színpadi átírása Molière Nők iskolája alapján, a Parking termet beüzemelő, új szövegek alapján készült előadások, Radu Nica, Bogdan Georgescu rendezései, mindehhez jómagam az amerikai Rajiv Joseph drámájának játékos színrevitelével járultam hozzá. Még sorolhatnám, hiszen összesen tizenhat előadást készítettünk, melyeket mindkét közönség megelégedésére folyamatosan játszunk, és fesztiválmeghívásokat is kapunk. Azt hiszem, szakmailag emelkedőben vagyunk, a társulat nagyon jó formában van, valóban összeforrott. Ez leginkább a nemrég bemutatott Don Quijotéban látszik, melyet Mihai Măinuțiu rendezett Ada Milea versei és zenéje alapján. Ez az első igazi tartással rendelkező musical a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház történetében. A közönség reakciója sem maradt el, a nézők száma exponenciá­lisan növekszik, ez pedig megerősít abban a meggyőződésben, hogy jó úton járunk. Előadásaink egy részét átvette a román közszolgálati tévé, egyik előadásunkból az idei Uniter Gálára is jelölt tévéfim készült. Guga junior elnevezéssel ifjúsági társulatot alapítottunk, megpróbáltunk – sikerrel – részt vállalni a közösség életében. A két helyi kultúrához, a román és a magyar nézőtáborhoz egyaránt szólunk a román előadásokon bevezetett ma­gyar feliratozás segítségével. Ez színházunk politikája, és magyar kollégáink hasonlóan járnak el.

Hogy fér meg egymás mellett a drámaíró-rendező és a művészeti igazgató Alina Nelega személyében?

Elég nehezen. Nem vagyok hivatalnok, és soha nem vágytam ilyesmire, bármilyen magas pozíció is legyen. Nem is tudnék megfelelni igazgatóként, ha nem lenne alkalmam saját projektjeim megvalósítására ebben a színházban, ahol dolgozom. Az utóbbi időben voltak bemutatóim Kolozsváron, Craiován és Temesváron is, de szeretek egy keveset azon a színpadon is dolgozni, ahol élek. Jelenleg egy olyan projekten dolgozom a Berlinben élő, de szintén marosvásárhelyi származású drámaíró és rendező Kincses Rékával, amely a magyar és román identitás kérdéskörével foglalkozik ebben a különleges városban. Pályáztam támogatásra, szeretném elfogadtatni ebben a színházban is, hogy költségvetésen kívüli támogatással is meg lehessen valósítani projekteket. Így történt akkor is, mikor a román társulat fennállásának ötvenedik évfordulóját ünnepeltük, 50 év interkulturalitás címmel, amivel a marosvásárhelyi román közösség kulturális tudatában a dialógus és a nyitottság felvállalását szerettem volna elindítani. Ezenkívül szeretném lehetőségem szerint felkarolni a fital drámaírókat, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Román Művészeti Tanszékének drámaíró mesteri programjának támogatásával és fejlesztésével, úgy, hogy közben önmagamat, saját hivatásomat se ha­ nyagoljam el. Ez az interjú is Stockholm felé tartó utam közben készül, ahová a Román Kulturális Központ és a Királyi Drámai Színház hí­ vott meg drámaírói és nem művészeti igazgatói minőségemben. De mindkettő én vagyok, és végül is örülök, hogy a Nemzeti Színház és a Művészeti Egyetem erőforrásait egyesíthetem az új dráma támogatása érdekében.

Milyen típusú színházat ajánl a Liviu Rebreanu Társulat a nézőknek és az együttműködő alkotóművészeknek?

Szándékom szerint nemcsak egyféle színházat ajánlunk. Musicaltől a táncszínházi előadásokig, klasszikus vígjátékoktól a nemhagyományos terekben zajló előadásokig, új, provokatív és gyakran szemtelen román vagy külföldi drámákig – melyeket egy FABULA MUNDI elnevezésű európai projekt keretében mutatunk be… azt hiszem, sikerült változatossá tenni az ajánlatunkat, annyira, hogy mindenki találhat magának valami megnézésre érdemes dolgot, a hozzáértők pedig nemcsak egy bizonyos típusú, hanem egy egész csokor előadásban gyönyörködhetnek.

Hogy lehet dolgozni egy két társulattal működő színházban? Milyen hatásai vannak a társulatok közötti együttműködésnek?

Nehéz a munka, megnehezíti az, hogy osztoznunk kell a színpadon és a műhelyeken, az adminisztratív személyzeten. És minden konflktus etnicizálódik, mert a „magyarok” elfoglalják a színpadot, vagy a „románok” munkaidő után is dolgoztatnak a műhelyben. Vagy fordítva. Tulajdonképpen emberi egyeztetési gondokról van szó, de mi rögtön az etnikai vetületét látjuk. Akaraterőre és elhatározásra van szükség, hogy ezt áthidaljuk – de tulajdonképpen két színházról, két művészi programról van szó. Folytatnunk kell a párbeszédet, meg kell találnunk azokat a dolgokat, melyek öszszekötnek és érdekelnek a másiknál. Valódi, a formalitások szintjét túllépő párbeszédről beszélek: a magyar társulattal dolgozó román rendezőkről és fordítva, a közösen színre vitt darabok mellett – hiszen ezek eddig is léteztek, nem mi találtuk fel! Mint Moliere Jourdain-je, aki úgy beszélt prózában, hogy nem is tudta– mi is, akarava-akaratlanul egy interkulturális térben élünk. Van már néhány olyan előadás, amelyben magyar és román színészek is játszanak. A Carmina Burana, a Tarelkin halála, a Hármas pont. Az utóbbi három évben jelentős előrelépés történt, és ez a közönség összetételében is érzékelhető. Nagyon örülök, ha a román előadásokon magyar szót hallok a nézőtéren. Fordítva talán ritkábban történik, de az is elkezdődött. Az lenne ideális, ha nyelvtől függetlenül a román és magyar közönséget is vonzanák az előadásaink, pusztán a minőség kritériuma alapján.

Hogyan alakult a viszony Marosvásárhelylyel, az önkormányzattal? Prioritás a színház a marosvásárhelyiek számára?

Az elkerülhetetlen politikai viták ellenére a helyi hatóság támogat. Nem panaszkodha­tunk, a helyzet jó irányba alakult. Ehhez a vezérigazgató diplomáciai érzéke is hozzájárul, valamint a magasabbra helyezett mércénk, és azt hiszem, a vezető gárda jóhiszeműsége, valamint az elmúlt három évben felmutatott eredmények. Ami a másik kérdést illeti… nem is tudom, mit jelent az, hogy „marosvásárhelyiek”. A ma­gyar közönség nyilvánvalóan egészen másképp viszonyul a színházhoz, mint a román. A románok számára a színház művészet, esetleg kísérlet – vagy szórakozás. Gyengén vagy alig működik a bérlet-rendszer, bár az emberek járnak színházba. Ez nemcsak a mi társulatunkra, hanem minden román színházra jellemző. A magyarok, ezzel szemben, elsősorban művelődésnek tekintik a színházat. Sok bérletet lehet eladni, a közönség szervezettebb. A művelődés önmagad iránti kötelesség, ez a románoknál még hiányzik – és ezt általános értelemben mondom. Természetesen vannak kivételek. Megfiyeléseinkre és közvéleménykutatá- sokra támaszkodva elkezdtünk dolgozni a román közönséggel, főleg a fitalokkal. Olyan programokat indítottunk el, amelyek a színház nevelő, művelődési jellegére alapoznak, a szó legnemesebb értelmében. De csak a kezdeteknél tartunk…

Mennyire érdeklődik a magyar közösség a román nyelvű előadások iránt, mi a vissza­jelzés?

Említettem már, hogy a magyar nézők újra járnak a román előadásokra. Ez nagyon örvendetes, és azt hiszem, a magyar nézők színházi műveltségéről van szó, akik minden kulturális ellenérzés nélkül vevők a jó előadásokra. Azt hiszem, ez egy közeledési lehetőség, a színpadon megoszthatjuk örömteli és fájdalmas dolgainkat, és közösen kereshetjük a mindkét oldalra jellemző történelmi vagy politikai hazugságok ellen a gyógyító erejű igazságokat.

Milyen irányba fejlődik a társulat és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem közötti együttműködés? Milyen közös projektek zajlanak a közeljövőben?

Az egyetem állandó partnerünk. Azt hiszem, soha nem volt ilyen jó, ennyire termé­szetes a kapcsolat a színház és a színművé­szeti iskola között. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy három igazgató, közöttük én is, tanít az egyetemen. A hallgatók gyakorla­ti képzésén kívül más együttműködési formák is léteznek: felolvasószínház, drámaíró-műhely a FABULA MUNDI projekt keretén belül, nemzetközi drámaíró-tábor. Ezek a tevékenységek mindkét társulatot és az egyetem román és magyar tagozatát egyaránt mozgósítják.

Április 28-án Marosvásárhelyen kerül sor az Uniter Díjak Gálaműsorára. Milyen hatása lesz ennek az eseménynek, mit jelent ez a Liviu Rebreanu Társulat számára?

Legalább néhány napig Marosvásárhely a román színház fővárosa lesz, és az erdélyi magyar színházé is, mert – íme, mi történik! – idén nagyon sok romániai magyar előadást és művészt jelöltek. Jótékony hatása van a közöttünk létező kulturális kapcsolatokra, annál is inkább, mivel az eseményre a kezdeteket szimbolizáló magyar létesítményben, a Kultúrpalotában kerül sor, ahol ugyanakkor a román színtársulat, a mostani Liviu Rebreanu Társulat is alakult 1962-ben.

Milyen prioritásai lesznek a közeljövőnek?
Mit hoz a következő évad?

A legfontosabb, hogy jó előadásokat hozzunk létre, hogy közönséget vonzó projekteket valósítsunk meg, hogy nevelő programok segítségével közelebb hozzuk egymáshoz a két közösséget. Ami az előadásokat illeti, tárgyaltunk már Alexandru Dabijával, Vlad Massacival és Jurij Kordonszkijjal, és várjuk az új dráma­ termést. Az interkulturális párbeszéd szempontjából érdekes, legközelebbi új esemény a Gigi Căciuleanu rendezésében készülő Opera, Opera! című szilveszteri előadás, amely a ma­gyar szilveszteri kabaréhagyományt a román szilveszteri operaesttel ötvözi. Az előadás a két társulat közös produkciójaként jelenik meg mindkét repertoárban. Ott van még, hosszabb távon, a magyarokat és románokat egyaránt megszólító fesztivál közös terve, amely valóban mindkét társulat és a város sajátja lenne. Azt hiszem, a színháznak és a városnak is szüksége van egy fontos fesztiválra, amely a találkozás, nyitottság és párbeszéd helye lenne. Ezáltal, úgy gondolom, megtanulnánk, hogy magunkénak érezzük ezt a helyet, egyenlő jogokkal, azt, hogy azért vagyunk itt, mert megérdemeljük, mert ezt választottuk, és nem egyszerűen csak ide tévedtünk.