A Játéktér 2022/4. számából#10év A ‘szerkesztő’ kifejezést mai napig ízlelgetem. A szöveggel való bensőséges kapcsolat kialakításához és a nem látható szövetek feltárásához talán kevesebb érzékem…
A Játéktér 2022/4. számából#10év Harminc éve vagyok szerkesztő. 1995-től dolgozom ebben a szerepkörben, és kezdettől világos volt mindenki számára, hogy én nemcsak és nem is…
A Játéktér 2022/4. számából#10év 2015 végétől 2017 végéig voltam szerkesztője a Játéktér nemzetközi színház rovatának, ez idő alatt kilenc szám előkészítésében vettem kisebb-nagyobb intenzitással részt…
A Játéktér 2022/4. számából#10év Tudunk-e eseményeket, élményeket vagy találkozásokat generálni, amelyek fordulat minőségűek? Évtizedekig lavíroztam úgy, hogy a közepesnél gyengébben tudtam angolul. Viszont tele voltam…
A Játéktér 2022/4. számából#10év Reflex Fesztivál, Sepsiszentgyörgy. Munka és öröm, a találkozások, a baráti együttlétek ideje. Egy padlásszoba szűkössége, amit Sebestyén Ritával osztok meg. A…
A szerző írásában az erdélyi intézményesülés előtti bábtörténet egyes szakaszait tárgyalja. Részletesen ír a Paprika Jancsi bábszínházi jelenlétéről, a Vitéz László-előadásokról, és olyan vendégelőadásokról, mint a Novelli bábszínház turnéja vagy Büky Béla bábművész fellépése.
A Játéktér 2022/1. számábólBorítókép: Eleusziszi szent dráma előadás Franciaországban Sok százra tehető azon személyek száma, akiknek az életét a kolozsvári egyetemista évek alatt meghatározta a…
2021 novemberében jelent meg a futureStage Manifesto a harvardi metaLAB kutatócsoport kiáltványa, amely a jövő előadóművészetének transzmediális jellegére hívja fel a figyelmet. A kiáltvány részletezi, hogy fenntarthatósági okokból nem lehet már visszatérni a régi normalitásba, a turnézások számát ésszeszerűsíteni kell és fel kell készülni – a színház megerősödött mediális jellegénél fogva a közvetítésekre. Emellett át kell majd gondolnunk a támogatási rendszereket, illetve, hogy milyen jövőbeli színházi munkakörök alakulhatnak ki – pontosan a mediális változásnak köszönhetően.
A szerző írásában a Bocsárdi László által rendezett Alice című előadás elemzése során a dehumanizált testek színpadi ábrázolásával, a huszonegyedik század megváltozott és folyamatosan vátozásban levő ember- és testképével foglalkozik az előadás látvány-, jelmez- és főként gesztusvilága kapcsán. Megállapításai szerint az Alice vizuális világában a globalizációs tömegkultúra elemei vegyülnek össze a mélyen emberi érzékenységgel, az ösztöni és érzelmi világ megtestesítésével, különböző identitásokat, alteregókat hozva létre. A poszthumán dimenzió a jól ismert tömegkultúra termékein, stílusirányzatain (trash) keresztül kel életre az előadásban, egy komplex belső világot tárva fel egy kamaszlány identitáskeresése által.
Hatházi András írásában a saját színházi tapasztalatára támaszkodva tárgyalja, hogy miképpen lehet a Peter Brook által leírt „üres teret” értelmezni. Mi történik az üres térben, hogyan határolódik el egymástól a valóság és a játék tere – és miképpen játszik ebben közre a megfigyelés és az értelmezés aktusa. A színészi átlényegülés, szerepfelvétel kulturális vetületeit is megemlíti, amely az azonosulás stratégiáival összevetve a színészi őszinteséget teszi fel tétnek.
