A szerző 2018-ban ötvenkét színésszel és kilenc dramaturggal készített interjúkat meg fókuszcsoportos beszélgetéseket. Kutatásának fő célja az erdélyi dramaturgok helyzetének feltérképezése. Jelen esszé a megkérdezettek többéves tapasztalatait mutatja be, és a következő kérdés kibontásával foglalkozik: mikor és mitől volt jó, esetleg rossz a színész és a dramaturg közös munkája? Az ezzel kapcsolatos tapasztalatok rendszerbe szedésének célja egyrészt az, hogy a negatív élményekből mindannyian tanulhassunk; a pozitívak pedig megerősítsenek bennünket abban, hogy a dramaturg és a színész igenis képes jól dolgozni együtt, és valóban szükségünk van egymás munkájára.
Kiss Gabriella színháztörténész tanulmánya a magyar neoavantgárd színház egyik paradigmatikus előadását vizsgálja. Az 1973-ban bemutatott Petőfi-rock az 1968 őszétől Paál István vezetésével működő Szegedi Egyetemi Színpadot végérvényesen a hatalom által politikai beszédhelyzetbe kényszerített kulturális képződménnyé tette. A tanulmány a közösségi színház és a színházi nevelés horizontja felől járja körül ezt a tézist. Azaz úgy vizsgálja a magyar „másszínház” egyik legnagyobb legendáját, hogy közben kánonformáló szerepének egy, a rendezőcentrikus kísérleti színháztól eltérő arcát kutatja. Abból a feltevésből indul ki, hogy a Szóljatok szép szavak – Petőfi Sándorról című amatőr tehetségkutató műsor második helyezett produkciója és a József Attila Tudományegyetem 1973. március 15-i ünnepi műsora nem csupán a magyar rendezői színház, hanem a diákszínjátszás hazai történetének is fontos, mi több: művészetpedagógiai tapasztalatokban gazdag fejezetét alkotja.
Kali Ágnes dramaturgként vett részt a Radu Afrim rendezte Amikor telihold ragyog a turkáló felett című előadásban, amelyet a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban mutattak be 2020. október elején. Esszéje az előadás létrehozásának – a pandémia miatti otthonmaradással megszakított – folyamatát követi le. Kali nem először dolgozik Afrimmal: szövege kitér a román rendező sajátos munkamódszerére, ahogyan arra is, hogy a furcsa karakterekből és vázlatos dramaturgiai alaphelyzetből indulva miként épül fel a szentgyörgyi előadás szerkezete. Egy, az Amikor telihold…-hoz hasonló asszociatív-improvizatív munkamódszerben különösen hangsúlyossá válik a színészek egyénisége, saját „nyelve”, állítja a szerző.
Mihaela Drăgan romafuturista manifesztuma a Cutra folyóiratban jelent meg román nyelven, Ugron Nóra fordította magyarra. A romafuturizmus fogalmát Drăgan egy hongkongi rezidenciaprogram keretén belül alkotta meg, manifesztuma a mozgalom esztétikai és politikai alapjait mutatja be. Definíciója szerint a romafuturizmus kapcsolatot teremt a roma kultúra és a technológia, illetve a boszorkányság között. Az afrofuturizmushoz hasonlóan a romafuturizmus is a technológia és a rasszosított népcsoport kultúrájának metszetén keresztül felülvizsgálja a történelmet és a transzgenerációs traumák gyógyulására fókuszál. Ötvözi a science fiction, fantázia, mágikus realizmus, történelem, varázslat és technológia elemeit annak érdekében, hogy egy újfajta, igazságosabb, nem csupán a fájdalmas múltból következő jövők elképzelésére adjon lehetőséget.
A nagyváradi Lilliput Társulatnál dolgozó szerző esszéjét jól összefoglalja ez a bekezdése: „Hogyan nézek egy előadást, ha semmi közöm hozzá, hogyan nézek egy előadást, ha a plakátját tervezem, hogyan nézek egy előadást, ha nyomom a sajtóját, hogyan nézek egy előadást, ha asszisztens vagyok, hogyan nézek egy előadást, ha (játszom benne, ja, akkor épp sehogy, vagy legalábbis nem a nézőtérről) együtt izgulok a színésszel, ha megbotlik, mert tíz centiméterrel arrébb toltak be egy bazi dobozt a térbe. Hogyan nézek az életemre, ha már láttam a színházi életet.”
A tanulmány bábtörténeti adatok felhasználásával nyomon követi a 20. század meghatározó történéseit, amelyek hatására kialakultak azok a szerkezeti és megjelenési formák, amelyek a kortárs bábművészetet (animációs művészetet) napjainkra meghatározzák. Ezért a bábművészet alapstruktúráink azonosításából kiindulva vázlatosan áttekinti a 20. századi európai bábtörténeti vonatkozásokat, majd az évszázadokon keresztül a családi kötelékekben őrzött bábjátékos tudás áttelepítését és meghonosodását követi nyomon az akadémiai rendszerben működő bábos iskolák felleltározásán keresztül.
Kófity Annamária a Szatmárnémeti Északi Színház Brighella Bábtagozatának színésze. Esszéjében a pandémia előtti utolsó próbafolyamatuk tanulságairól ír. Az Apró néni és a nagyra nőtt Búbánat című nonverbális előadásban az alkotók sokat merítenek a bohóc-létből. A szerző azt a kérdést is kibontja, hogyan tehetjük derűssé egymást a színpadon – valamint az életben.
Tíz éve annak, hogy az első magyar független erdélyi társulat, a Váróterem Projekt létrejött – bár ők maguk ódzkodnak a címkézéstől, nálunk az első függetlenek mégis ők. A társulat egyik alapító tagja, Csepei Zsolt emlékszik vissza a mögöttük álló évtizedre. Írásában olvashatunk a 2010-es évek Kolozsvárjáról; és arról is, hogy frissen végzett fiatalok hogyan álmodtak színházat a kincses város romjai közé, és hogy ezekből az omladozó épületekből végül hogyan varázsoltak közönségbarát tereket. Továbbá, a szerző munkamódszereik folyamatos kereséséről, a színházi menedzsment buktatóiról és a „hogyan tovább”-ról is gondolkodik.
A virtuális valóság apparátusa lehetővé teszi számunkra, hogy fizikailag legyünk jelen valamely produkció fiktív világában. A Kolozsvári Magyar Színház Adrian Sitaru rendezte Illegitim című 2018-as VR-produkciójában a színházi előadás és a VR-technológia kettőse lehetővé teszi, hogy a résztvevők egyszerre legyenek nézői szerepben (a fiktív világot mintegy kívülről szemlélve) és a megkettőzött valóság közepén (ugyanazt immár belülről látva). A produkció sajátossága a választási lehetőség: ki-ki eldöntheti, hogy melyik a meggyőzőbb, élménydúsabb vagy a közvetítési technikák szempontjából érdekesebb számára. Ez a tudatosság a történet átélése ellen dolgozhat, viszont a figyelem váltogatása a köztesség sajátos élményével ajándékoz meg. A résztvevők nem egyszerű nézők, hanem saját útjaiknak a tervezői, akik a döntéseikhez kereshetnek vagy nem utasításokat. A tanulmány amellett érvel, hogy az ismétlődések, loopok kulcsszerepet játszanak abban, ahogyan a virtuális világok közötti átjárások megtörténhetnek, és a résztvevői utak kiépülhetnek.
Duška Radosavljević írása a Theatre-Making. Interplay Between Text and Performance in the 21st Century című könyvének egyik fejezete. A porózus dramaturgiák kortárs jelenségét Cathy Turnerrel már korábban is tárgyalta – ebben az írásban a dramaturgia világnézeti-filozófia hátterét vizsgálja Tim Crouch, az Onroerend Goed és a The Shadow Casters munkáit elemezve.
