Kovács Eszter: Operetthez kell a szépség, operetthez nem kell ész?

Kovács Eszter: Operetthez kell a szépség, operetthez nem kell ész?

A Játéktér 2014. őszi számából

Fotó: Czinzel László

Eisemann Mihály−Somogyi Gyula−Zágon István: Fekete Péter. Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat

Operettet színpadra állítani mindig hálás, de roppant nehéz feladat is egyben. Ideális esetben a közönség már kívülről fújja a dalokat, a színészek szintúgy, a sztori már jól ismert, és azt hinné az ember, hogy nem lehet a műfajjal melléfogni. Akár az is mondható, az operett garantált sikert jelent. A rendező feladata csupán annyi, hogy ne sablonokkal és már milliószor kijátszott klisékkel tömje meg az előadását, hanem átgondolja és újraértelmezze a történetet, merjen változtatásokat eszközölni a búfelejtő komédián, amely alapvetően szerethető, olykor pedig szellemes is. Színházi berkekben az operett az egyik legvitatottabb műfajok egyike, az évtizedek alatt pedig ráhúzták már jó párszor az olcsó szórakoztató műfaj jelzőjét, ám kétségkívül helye van a színházi műfajok sorában. Sőt, létjogosultsága mai rohanó világunkban, amikor is a közönség egy nagy része nem feltétlenül katarzisélményért és görbetükör-effektusért áll órákat a jegypénztár előtt, hanem egyszerűen csak azért, hogy elfelejtse búját-baját, hogy beteljesült szerelmet lásson, könnyed slágereket hallhasson a színpadon, és egy olyan világba csöppenjen, ahol a kezdeti bonyodalmak ellenére is minden happy enddel zárul. Korunk nagy sorskérdéseire vélhetően nem ezekből az előadásokból tudhatjuk meg a választ, de időnként szükség van egy kis lelket melengető derűre, andalító melódiára, melyeket ezektől a felnőtt meséktől kapunk meg.

Ha csak ezekből a szempontokból nézem, a Bessenyei István által rendezett Fekete Péter tökéletesen átment a vizsgán. Óévbúcsúztató és újévköszöntő szilveszteri előadásként mutatta be a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata Eisemann Mihály−Somogyi Gyula−Zágon István Fekete Péter című háromfelvonásos operettjét. A szatmári közönség mindig is kitüntetett érdeklődéssel fogadta az operetteket, így Bessenyei István színész-rendező választása telitalálat volt. Eisemann Mihály fülbemászó, kedves slágerei nagyon kellemes hangulatot teremtenek az előadásban, a dalbetétek pedig jókora hangsúllyal szerepelnek benne. Olyannyira, hogy zenekarral bővült ki az alkotó csapat – Manfrédi Annamária (zongora, zenekarvezető, a produkció zenei vezetője), Anderco Péter (szólógitár), Sabo Marcel (basszusgitár), Cserey Csaba (ütőhangszerek) –, akik olyan szakértelemmel és figyelemmel kísérik a színészeket, hogy a zenekari árokból a színházi jelenlét erejét tekintve több esetben is a színpad központi terébe kerültek. Sokan konstatálták boldogan, hogy újra van élő zenekara a színháznak, amely remek döntés volt, hiszen a zenekari árok eleve meghatározza az előadás alaphangulatát, és olyan pluszt ad az eseménynek, amely külső nézőpontból is érzékelhető.

Mi másról is szólhatna a darab, mint a beteljesült szerelemről – amelyhez bár rögös út vezet –, az előadás végére mindenki megtalálja a párját. Ahol Pierre Lenoir (Fekete Péter) megjelenik, ott minden felgyullad, összedől, megszökik, megsemmisül. A Bodea Tibor által alakított figuráról valóban el lehet hinni, hogy bizony mellőle már jó ideje elpártolt a szerencse. Csetlik-botlik, tör-zúz, ám mindezt olyan természetességgel csinálja, hogy egy pillanatig sem kelt olyan érzést, mintha ez valami előre eltervezett dolog lenne. Sokszor támad az az érzése a nézőnek, hogy maga a színész sem tudja biztosan, hogy a következő szerencsétlen mozdulatának vajon milyen következményei lesznek. Az egész előadás alatt feszülten követjük, hogy mi a következő ballépés, ami majd nemcsak az ő életét, de lehetséges, hogy másét is teljesen megváltoztatja. Lucien Ouvriert, aki a manapság is oly divatos, karrierépítő agglegények sorában áll, Kányádi Szilárd alakítja, a jellemfejlődés tekintetében is kiválóan. A kezdetekben őt még csak a pénzhajhászás és a legjövedelmezőbb üzletek megkötése érdekli. Fittyet sem hány az érte epekedő Claire Linekettére, csupán a Pierre által hozott örök balszerencsében látja egy jövedelmező részvénytársaság alapítását, ám ahogy haladunk előre a történetben, egyre több emberi tulajdonsága kerül előtérbe, például, hogy mindent félretéve, a pénz helyett az igaz szerelmet is képes választani.

Colette-nek, a húgának egyedüli vágya, hogy színésznő lehessen még úgy is, hogy azt a bátyja teljes mértékben ellenzi. Az elit körökben nevelkedő ifjú lány mindent megtesz azért, hogy beteljesüljön az álma, és nem haboz egyetlen kínálkozó alkalmat sem kihasználni arra, hogy megcsillogtassa tehetségét Pierre, vagy éppen a vacsoravendégeik előtt. Igazi primadonna. Láthatóan a Laczkó Tekla által megformált figurát valóban az élteti, hogy a társaság középpontjában áll, de ez a fajta, a színpadi történet kontextusán túlmutató, és arról leváló exhibicionizmus olyannyira zavaró lesz egy idő után, hogy másra már nem is tud figyelni a néző. Sokszor érezni, hogy a színésznő „egyedül” játszik a színpadon akkor is, mikor rajta kívül még legalább öten-hatan jelen vannak. A Pierrel (Bodea Tibor) és a revütáncos Sapiróval (Péter Attila Zsolt) játszott páros jeleneteiben is legtöbbször magával, a hangjával, a mozdulataival és a ruháival van elfoglalva, ami egyáltalán nem könnyíti meg egyik partnerének sem a dolgát. A Kovács Nikolett által megformált Claire Linekette, a főnökébe reménytelenül szerelmes titkárnőcske homlokegyenest Colette ellentéte. Szürke egérke, akit levegőnek néznek, ám ügyesen felépített szerepében mindvégig ott rejtőzik a változás, az átalakulás lehetősége. A darab végére igazi álomnővé válik. Hamupipőke módjára egyszerű és szép, és nem mellesleg egészen kiváló hangi adottságai vannak, épp úgy, ahogy férfi párjának, Kányádi Szilárdnak is. A darab
többi szereplője a szürkeség homályában él. Míg a vendégsereget alakító színészek (Czintos József, Tóth Páll Miklós, Gál Ágnes, Zákány Mihály, Kovács Éva és Bándi Johanna) igyekeznek egyedivé, jól megkülönböztethetővé, karakteressé formálni mellékszerepüket egy-egy gesztussal, hanglejtéssel, testtartással, ismételt szavakkal, az előadás többi szereplői (László Zita, Marosszéki Tamás, Varga Sándor, Poszet Nándor) nehezen értelmezhető helyet foglalnak el a színpadon; velük vagy nélkülük, de a történet halad tovább. A Chineaut alakító István István részegje és a Gaston (Gaál Gyula) képviselő által oly sokszor emlegetett „Remekül sikerült a kampányom” szövege igazi színfoltjai az előadásnak, amelyeken kétségkívül jól szórakozik a közönség.

A Gabriela Tănase koreográfus által kitalált lépések és táncok jól illeszkednek a produkció által megteremtett színháziassághoz. Talán túlságosan is látszik bennük, hogy a színészek mennyit gyakorolták őket. A természetes mozgás helyét többször is átveszi valami robotszerű, szögletes, rugalmatlan mozgás, nem beszélve arról, hogy egyszerre táncolni és énekelni a társulat tagjainak láthatóan nehezen megy – ami megbocsátható, hiszen a szatmári nem operettszínház, hanem elsősorban prózai profilú. Fornvald Gréti díszleteiben kevés a fantázia. Az aranyozott falakon és a bársony ülőalkalmatosságokon kívül még két asztalt és néhány széket látunk ki-be mozogni a színpadon. Helyszínváltás (a szünet után „kifordítják a falakat”) gyakorlatilag akkor sem történik, amikor a történet fordulatai megkívánnák. Unalmas, egyhangú, viszont praktikum szempontjából hasznos ez a díszlet, hiszen könnyen szállítható, számomra mégis hiányzott belőle az operettek világának pompája, eleganciája és csillogása. Ami a díszletekből hiányolható, az a jelmezekben megvolt. Szabó Anna jelmeztervező hangulatosan szép kosztümöket kreált, főleg a hölgyek ruhái sikeredtek igen mutatósra.

Ha a színészek jók, a darab népszerű, az operett esetében nem sok kell a közönségsikerhez. A Fekete Péterből mégis hiányzott a rendező személyisége, értelmezése – mintha az előadásban a színészek magukra lettek volna hagyva a tehetségükkel, hogy oldják meg, képzeljék és játsszák el. Nem érezhetők benne különösebb rendezői instrukciók, mögöttes gondolatok vagy valamiféle, a műfaji könnyedségen túlmutató üzenet. A Bessenyei István színész-rendező által jegyzett előadás láthatóan nem akar több lenni, mint háromfelvonásos, könnyed szórakozás.

__________________________

Eisemann Mihály−Somogyi Gyula−Zágon István: Fekete Péter
Rendező: Bessenyei István
Díszlettervező: Fornvald Gréti m.v.
Jelmeztervező: Szabó Anna
Dramaturg: Bessenyei Gedő István
Dalszöveg: Füredi Imre, Harmath Imre, Kellér Dezső, Szilágyi László
Zenei vezető: Manfrédi Annamária
Koreográfus: Gabriela Tănase
Szereplők: Bodea Tibor, Kányádi Szilárd, Kovács Nikolett, Laczkó Tekla, István István, Gaál Gyula, Kovács Éva, Péter Attila Zsolt, Tóth Páll Miklós, Bándi Johanna, Zákány Mihály, Gál Ágnes, Czintos József, Varga Sándor, László Zita, Marosszéki Tamás és Poszet Nándor.