Deák Katalin: Viccen kívül – 2. rész

Beszélgetés Tóth Szabolccsal, a Szomszédnéni Produkciós Irodából.

A kabaré, a szilveszteri műsor és a vígjáték a színház intézményesített rendszerében kirekesztettnek, esetleg megtűrtnek számít. Mégsem jelenthetjük ki, hogy a színházban nincs szükség a nevetésre.
A beszélgetés 1. része itt olvasható.

– Amikor színházban vagy, mit figyelsz meg egy előadásban?

– A színházba járást inkább szabadidőnek fogom fel. Nem gondolkodom azon, hogy abból, amit látok, nekem majd milyen poénötletem lesz. Amit viszont figyelek, az a ritmus. Meg az, hogy egy gyengébb poént a színész úgy tud-e tálalni, hogy a közönség azt érezze, muszáj nevetnie. A Dumaszínháznál is vannak olyan előadók, akik nagyon jól művelik ezt. Ott van például Kőhalmi Zoltán, ő a humor nagymestere.

– A ti közönségetek más, mint a színházé?

– A stand-upon és humoresteken is értő nézőkre van szükség. A színházban nyilván sokkal többen vannak idősek, mint például az Erdélyi Magyar Humorfesztiválon vagy a Szomszédnéni előadásain.

– Szeretitek interakcióra ösztönözni a nézőket?

– A Szomszédnéni előadásaiban több olyan jelenet van, amikor kirángatunk valakit a közönség soraiból, és bevonjuk a játékba.

A legelső előadásainkon még azt képzeltük, hogy mindent megengedhetünk magunknak. Akkor fel is pofoztunk pár nézőt. Hát, megdöbbentek. Volt, aki azt mondta, hogy azért szeretett az előadásainkra jönni, mert soha nem tudta, mi fog történni. De egy idő után aztán az utolsó sorokban tolongtak az emberek, és az elsők üresen maradtak. Lassan megnyugodtunk.

– Miért?

– Kinőttük. Olyan ez, mint a kamaszkori lázadás, hiszen akkor még mi is szinte kamaszok voltunk. Nem akarjuk, hogy mi legyünk azok, akik felpofozunk, vagy leöntünk embereket.

Szerintem a színházban sem cél megalázni, vagy kellemetlen helyzetbe hozni a nézőket. Feszültségnek kitenni őket, az teljesen más. Úgy képzelem, amikor a nézőt bevonjuk az eseményekbe, még nagy benne a nyugtalanság, hiszen nem tudja, mi fog történni. De ha a végén mégis jól jön ki helyzetből, megkönnyebbül. Ekkor már egy igazán jót nevethet.

– Több mint tíz éve él, és sokakat  nevettet a Szomszédnéni. Kialakult szerinted azóta egy sajátos, csak rátok jellemző stílus?

– Amikor valaki azt mondja, hogy nagyon szeretem a stílusotokat, akkor gondolom, talált egy stílust magának. Tehát lehet, hogy van stílusunk.

A magyarországiak először a székely–magyar fordítást ismerték meg tőlünk. Kint mindenki azt hitte, hogy mi ezzel foglalkozunk. Ez nem igaz, mert csak két székelyes jelenetünk van. Amikor először felléptünk a Showder Klubban, még akkor is azt gondolták, hogy valami székelyessel jöttünk. Kimentünk, és elmondtuk. Nem volt abban semmi székelykedés. És rájöttek, hogy az is tud működni, ami nem székelyes. Most már nem is ragaszkodunk hozzá, inkább próbáljuk levetkőzni.

– Miért fontos az, hogy ne ti legyetek „a székelyek”?

– Ha kijelentjük, hogy székelyesek vagyunk, akkor azt, ami nem illik ebbe a keretbe, nem fogja elfogadni a közönség.

 •

 – A humortársulatoskodás mellett, ha nem is az építészettel, de foglalkozol egyébbel. Tavasszal jelent meg a Nem semmi című könyved, ahol Örkény egyperceseire emlékeztető írásokat publikáltál. Gondolkodtál már azon, hogy saját színdarabot írj?

– Egyszer BF-vel el is kezdtük, mert volt egy pályázat. Nekünk nem volt pénzünk, itt meg sokat ígértek. Vagyis nem olyan sokat, de nekünk akkor nagyon soknak tűnt. Nekifogtunk. Gondoltuk, ketten olyan színdarabot írunk, hogy ott minden összeszakad. Kész lett az első két oldal, és elérkezett a határidő. Lekéstük.

Jó lenne egy saját darabot írni, csak még nem fogtam neki.

– De tervben van?

– Hát, sok minden van tervben. Ha egyszer érkezik egy felkérés, lehet, hogy leülök. Hiányzik, belőlem, hogy saját magam fogjak neki valaminek. Ha valaki azt mondaná nekem, hogy szerintem te ezt meg tudod csinálni, akkor az bátorítana. Úgy el tudnám kezdeni.

Ez amúgy a könyvvel is így kezdődött. Mert mennyi baj van egy könyvvel! Hát ki fog most könyvet írni? De ha már megkerestek, akkor úgy gondoltam, hogy végül is nem rossz dolog. Ha nem lennének ezek a határidők, akkor kevés dolog készülne el.

– Az írás vagy a játszás a kreatívabb munka számodra?

– A könyvírást azért élveztem, mert tudtam, hogy nem kell előadnom. Nem volt rajtam teher. Ha fel kellett volna lépni azzal, amit írok, és tudtam volna, hogy ezen majd kell nevessenek az emberek, sokkal izzasztóbb lett volna.

– Máskor nehezen írsz?

– Így nagyon könnyen írtam. Tudtam, hogy ezt csak el kell olvasni, és elég, ha a végén valaki azt mondja: hm.

Amikor a Szomszédnéninek írok, akkor nehezebben veszem rá magam. Viszont ha látom, hogy a végén sikeres, akkor az még nagyobb élmény.

– Mi vagy inkább, szerző vagy előadó?

– Lehet, hogy több a szerzői képességem. Lehet, hogy ennek ellenére többet adok elő, mint amennyit szerzek. Azt hiszem, mégis az a legjobb, ha egy igazán jól megírt szövegemet játszhatom el, az mozgat meg igazán.