Kocsis Tünde:  Ünneplő versek

Kocsis Tünde: Ünneplő versek

Ünneplőbe öltöztek a versek, tiszta ruhaként magukra öltötték a színészek testköntösét, hogy általuk szabadjára engedjék azokat a gondolatérzéseket, amelyek verssé csiszolódva csordultak ki egykoron a költők lelkéből.

Elfogultan légies fogalmazásom személytelenül konkrét alapja az, hogy Víg Emese, a Román Televízió kolozsvári magyar adásának szerkesztője az Erdélyi Figyelő c. műsor keretein belül 2015-ben is megrendezte a magyar költészet napja alkalmából a Versversenyt. A kolozsvári színház színészei erdélyi szépirodalmi és kulturális folyóiratok szerkesztőinek javaslatai alapján összeállított verseket mondanak, tizenegy erdélyi magyar kortárs költő tizenegy versét.

A verseny április 11-én déli 11 óráig tart, az Erdélyi Figyelő Facebook oldalán  megtekinthető videók lájkolása egyben szavazást is jelent. Öt színésznőtől és hat színésztől három női költő és nyolc férfi költő versét hallhatjuk. A szavazatok alapján a verseny győztese pedig a Marosán Csaba által előadott Babadal című André Ferenc-szerzemény.

A versek filmes bemutatásai női finomsággal kitalált (Víg Emese szerkesztő), férfi szemfülességgel[1] felvételezett már-már művészi alkotások maguk is. Találó zene és fekete-fehér képek teremtik meg a versek megszólalásának hangulatát. Majd a gépíró hangjára megjelenik a költő képe, neve, és a vers címe, hogy miután a gépíró sorkezdő csilingje elnémul – a képernyő bal oldalán megjelenjen a verset mondó színész, jobb oldalon a vers szövege. Ez a képi kettősség jól megalapozza és ötvözi a költői szöveg érthetőségét és élvezhetőségét. Végül a stáblista nyomán újra a kezdeti hangulatú kép és zene folytatódik, elegánsan keretbe zárva, fokozatosan „elengedve” a nézőt.

A verseket tartalmi, formai, vagánysági és ütőképességi oldalról, minden színészi előadást kifejezésbeli, intenzitásbeli, mélységbeli, játékosságbeli, beszédtechnikai ésatöbbibeli szempontból, a kezdő- és záróképeket, illetve zenéket pedig a találóság nézőpontjából volna érdemes elemezni – de én erre most nem vagyok hivatott.

Helyette viszont, ha már verseny van, és mivel a verseny egyben játék is (mint ahogy minden játék egy kicsit verseny is), engedjétek meg, hogy játék gyanánt, felvessek egy-egy gondolatot vagy kérdést ezekkel a vers/mondás/filmekkel kapcsolatban, és kedvem szerint idézzek belőlük. (Az egész nagyon szubjektív, és szeretném, ha közvetlen is lenne: ezért – és nem tiszteletlenségből! – tegezem az olvasót. A legvégén a kérdéseimre megadom a saját válaszaimat is, amik nem akarnak az örök és megcáfolhatatlan igazság fényében díszelegni, sőt. A játék lényege éppen abban állna, hogy ki milyen ‒ más és más ‒ magyarázatot, választ talál. Vajon néha megegyezik a meglátásunk?)

  1. Albert Csilla Fekete Vince A világ újra című versében a versmondás mellett olykor énekelget vagy skandál. Miközben a vers szóképei sem megvetendők, a ritmusa adja magát a zenésítéshez: „Fák borulnak/ össze hosszan,/ zöld csipkék/ az út fölött./ Lehajolnak,/ nézik, nézik, / tán valami eltörött.” – De azon túl miért, milyen megfontolásból skandálgat benne Albert Csilla?
  2. A Farkas Loránd előadásában elhangzó A nyári kép című versből ‒ a Karácsonyi Zsolté ‒ kiemelek két szót: „víg mocsárbolt”. Te vajon milyen képet látsz magad előtt? Amúgy a kedvenc részem belőle: „Nem is gondoltam/ semmi rosszra,/ csupán egy régi/ égi őszre, amelyben/ él a jösszte, jösszte,/ amelyben vár a/ nemvagy, nemvagy/ amelyben majd/ a nyár is elhagy.”
  3. Györgyjakab Enikő Muszka Sándor Hajnali ének című versét mondja el, nem is egyszer, háromszor. Milyen szándék rejtőzhet e mögött? „Most még/ megleled magadban./ Most még/ fogózhatsz szavakban.”
  4. Lőnhárt Melinda Egy belső amulett című versét hallhatjuk Kali Andrea tolmácsolásában, benne e sorokat: „Mikor már/ nem lesz semmid,/ s a hullám elragad,/ sok apró/ homokszemből/ gyúrod újra magad.” Sajnálom, de most nem jut eszembe kérdés… csak egy gondolat: Milyen jó a színészt (Kali Andreát, de a többieket is) a szabadban látni! És látni azt, ahogyan a természetes fényből és formákból „merítkeznek”, hogy majd bevigyék a kulisszák homályába, a próbatermek néha kínkeserves gyakorlásán átmenekítsék, majd a reflektorok vakító fénye előtt visszatükrözzenek számunkra valamit a Nap melegéből, energiájából, a természet végtelen színéből, játékából, szabadságából. Apropó: te mit kérdeznél e produkció kapcsán?
  5. Kántor Melinda Varga Melinda Kávé helyett című versét közvetíti. Van benne egy olyan összetett szókép, hogy többször elolvastam, és mindig más-más kép jelenik meg előttem. „…dombmenti város/ olvadó aszfaltbőrén/ cirkáló esők/ nyugalmában/…” Te hogy vagy ezzel? Amúgy ezt idézem: „csak az eget kell nézni/ ahogy hangtalan/ borul a reggeli kék/ a fenyők tűvállára/ s azt hinni hogy/ ott lakik a kedved/ tájak mély tavában”.
  6. Köllő Csongortól Varga László Edgár York napsütése című verse hangzik el.  – Egy 10 pontos skálán mennyire hiszed el Köllő Csongornak, hogy “idegbeteg lett minden költő”? Milyen „jelek” utalnak erre? Vagy már elég a „létezel –/ hisz folyton kitalállak” szöveg?
  7. Laczkó Vass Róbert Ferencz Imre Epilógus című versét eleveníti meg, köztük e sorokat: „Leszek majd én is –/ mint te – seholsenki,/ csak emlék, csak lélek/ csak szalmaláng”. A színész a kezdő jelenet végén dühösen a kamerának dobja, hajítja papírrepülőit. Kit lát(hat) ő, vagyis az alakított férfi a kamera mögött, kire haragszik?
  8. Marosán Csaba André Ferenc Babadal c. versével áll a (virtuális) közönség elé, és hát kicsit fennakadunk e kortárs, slam poetry-t idéző szövegen, amint hogy majd „fennakadunk a hurokra/ azt mit az isten ereszt le/ s húzza a nincsbe a testünk”. Marosán Csaba a kolozsvári Szent Mihály templom tornyából néz le. Van-e köze és mi köze lehet ennek a helyszínválasztásnak a versmondás hangulatához, lelkiállapotához?
  9.  A Káprázat című verset László Noémi jegyzi és Vindis Andrea adja el(ő) számunkra, miközben arra kér, képzeljük el: „a hideget is látom”. Az előfelvételen e versfilmben jelenik meg az egyedüli szín, egy piros sál formájában. Adja magát a kérdés: mit szimbolizál?
  10. A Viola Gábortól hallható Exordium című versből (Orbán János Dénesé) ezt emelem ki: „ajzott istenállatok/ örömködnek mítoszi/ bűvkörökben”; mert tetszik benne az örömködés szó, az örömmel vihánckodnak értelemben is, de önkényesen kiemelve a szövegkörnyezetből az „örömköd” szót, mint a ködnek egy fajtája – értelemben is. Kérdésem pedig: A versmondás közben miért kacarászik a Viola Gábor alakította férfi?
  11. Dimény Haszmann Árpád egy ház című versét Váta Loránd közvetíti felénk. Sokatmondó a vers egyik visszatérő kijelentése, az „apám nincs itt/ de itt van” oxymoron. Ám mit üzen számodra Váta Loránd testhetlyzete, konkrétabban a gesztusa: karba tett kezei?

Jaj, nincs több! De még van. Sok. Minden. Köszönet az alkotóknak, hogy részesei, játékosai, amolyan győztesei lehet(t)ünk (mi is) az idei versversenynek.

  1. Nézetem szerint Albert Csilla az énekelgetéssel, skandálással a gyermek nézőpontját hozza be (az ülő pozíció és a kirakós játék is erősít ezt). Továbbá, ez a gyermek – aki persze lehet felnőtt is, aki mindannyiunkban ott él – fél az egyedülléttől, a pusztaságtól, sivárságól. Az énekelgetés amolyan önbátorító, magány-elterelő gesztus.
  2. A vers értelmezését teljesen mellőzve, az én víg mocsárboltomban minden mocsárszínű, minden természetes anyagból van, és mindig természetes mosollyal szolgál ki az elárusító, természetesen szó nélkül tudva, hogy éppen akkor mire és milyen módon van szükségem.
  3. Talán a „gyerek hajnal” ártatlansága, idő- és történés-előttisége miatt, imára, lassú zsolozsmára vagy gyermeki mondókára emlékeztető hatást kívántak elérni az alkotók. A költemény így is, úgy is „működik”.
  4. Passz.
  5. Ide is a te válaszod jön(ne). Amúgy ez a kezdő szóképcsoport se semmi: „A nyár most vár/ valamire/ forró húsa pihen/ a pillanat-szobrok/ vállán/…”.
  6. 9.35 – ugyanis tizedeseket is lehet adni! Gesztusok, hanglejtések, szünetek, változó ritmus árulkodnak – bővebben nem ragozom, mert azt ígértem: nem elemzek. Viszont, az idegbetegséget távolról sem úgy ismerjük, ahogy Köllő Csongor lelkiállapotából láthatjuk. De hát, ki mondta, hogy egyáltalán ő a költő, vagyis egy költőt alakít? Senki. És az idegbetegségnek is azért sok megnyilvánulási lehetősége van. Nem?
  7. Saját magát látja (mint a tükörben), magára dühös. Babits Mihály emlékére van ajánlva/írva a vers. Ezek a sorok: „Csak én bírok/ versemnek őse lenni –/ könyvem papírból/ ácsolt szarkofág.” – egyértelműen utalnak Babits A lírikus epilógja című versére. („Csak én birok versemnek hőse lenni,/ első s utolsó mindenik dalomban:/ a mindenséget vágyom versbe venni,/ de még tovább magamnál nem jutottam.”)
  8. Talán jelképesen azért ment fel a toronyba, hogy minél messzebb és több embernek elmondja, vagy „kikiáltsa” (?) nem valami andalító és megnyugtató véleményét, inkább egzaltált, dühös, elkeseredett, ironikus nézetét a dolgok, a világ állásáról.
  9. Bár ezt kértem, kérdeztem, nem szeretem a szimbólumokat magyarázni, a szóképeket kifejteni, mert kicsit olyan, mintha megszentségtelenítenék valamit, elvenném varázsát, zamatát. Talán egy másik szóképpel, szimbólummal kellene „szinonimizálni” őket, de hát ahhoz külön tehetség kell(ene). Úgyhogy csak érintőlegesen jelzem, hogy a sál magyarázatát, kifejtését a versmondás hangulata, az előadó lelkiállapota igazolja számomra, mint ahogy ezek a sorok is érthetővé és hitelessé teszik e sál kiemelését: „Másodpercenként/ nyílok és csukódom,/ bénító csöndben,/ bódult csata zajban/ az olvadt fém is/ átcsoroghat rajtam,/ végzem a dolgom,/ véred meg sem kottyan,/ csak ringatózom/ majd hűlő habodban,/ én, szíved, ez a suta kő./ Amíg szárnyam kinő.”
  10. Mert ő ilyen. Legalábbis én ilyennek látom, aki mindent és mindenkit képes kikacagni, mindenen nevetni, mindent cinikusan, ironikusan látni, „leírni”, és mert saját magát is, ezért (olykor nagyon) magányos.
  11. Ez egy tartózkodó gesztus, és azért hiteles Váta Loránd versmondása közben, mert azt jelzi számomra, hogy a színész, miközben a legjobban, -színesebben, -változatosabban próbálja hangjával, mimikájával kifejezni magát, befelé fordul, bentről, emlékeiből, élményeiből, érzéseiből keresi, szüli meg, szüli újra azt, amit velünk megoszt. A vers tartalmára összpontosítva őszinte(ségre törekszik), és nem utolsósorban: ez egy kényelmes pozíció.

[1] Operatőrök: Antal Áron, Ionuț Bujor, Erdős Zsigmond, Horváth Áron, Radu Constantin Ilea, Pintican Tibor. Vágó: Miklós Sándor. Vágórendezők: Radu Simu, Răzvan Bădescu.