Köllő Kata: Nyugalom Afrim-módra

A Játéktér 2015. nyári számából

Fotó: Adi Bulboacă

A nyugalom. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat

Kíváncsian vártam Radu Afrim előadását A nyugalomból. Nem téves a fogalmazás, valóban így gondolom: Bartis Attila 2001-ben megjelent regényéből csak úgy lehet színházi előadást vagy filmet készíteni, ha az adott alkotó nem akarja minden áron hűen követni a könyvben megírtakat, hanem átszűri magán a történetet, és elkészíti a saját olvasatú változatot. Megtartva és hang­súlyozva azokat a szálakat, amelyek ezt az olvasatot erősítik, és csak felületesen – vagy egyáltalán nem – érintve a többit.

Persze, olvasva a regényt, nehezen képzelhető el belőle színpadi változat, inkább filmre kíván­kozik a történet, gondolná az ember, hiszen erős, vizuális hatású jelenetek váltják egymást, ame­lyek leginkább egy jó vágó keze alatt érvényesülnének. Láttam azonban nemrég az Alföldi Róbert rendezésében készült filmet, így azonnal meg is cáfolom az előző mondatomban leírtakat: sajnos bebizonyosodott, hogy nem így van. Legalábbis a 2008-ban készült film esetében. Határozottan unalmasnak tűnt az amúgy felkavaró, nagyon magával ragadó könyvből készült opus, és gyakran volt az az érzésem, mintha egy rögzített színházi előadást látnék.

Egyszóval, ellentmondásos ez az egész. Akárcsak Bartis Attila regénye: egyszerre taszít és ugyan­akkor vonz. És talán ezért is mérvadó, hogy egy-egy adaptáció hova helyezi a hangsúlyt, milyen értelmezést kíván megmutatni a nézőnek.

Radu Afrimnak nem állt szándékában teljes képet nyújtani Bartis Attila művéről, szerencsére. Egyrészt, mert ez lehetetlen próbálkozás lenne, másrészt, mert számára a Bartis-regény narratívái közül nem ugyanazok hangsúlyosak, fontosak, mint a magyar olvasó számára. Az általa színre vitt változat az általa fontosnak tartott szálakat emeli ki, tartja meg a regényből.

Például a testi és szellemi leépülésre, a fullasztó, zsarnoki szeretet-gyűlölet kettősségére, az anya-fiú kapcsolat visszásságaira, a paranoiás anya árnyékában kibontakozó szerelem lehetetlensé­gére, a szülői kötelékből szabadulni nem tudó gyermek/férfi tragédiájára. A kapcsolatok szétesésére. A kényszerű/önkéntes bezártságra, a múlt fogságából kiszabadulni képtelen egyénre. Az anyahiány­ra/anyakeresésre. A szeretetéhségre és az esetleges megmentő szeretet fel nem ismerésére.

Az „én-regényből” egyfajta „én-előadás” született, amelyről ugyan gondolhatjuk kezdetben azt, hogy mi közünk hozzá, de a produkció végül észrevétlenül átalakul „mi-előadássá”, ugyanúgy, aho­gyan Bartis Attila regénye lassan beszippantja az olvasót, aki aztán egyszer csak azzal szembesül: ő is kerülhetne ilyen helyzetbe, ismer ilyen történeteket, netán vele is megtörténtek már hasonló dolgok.

Afrim sajátos Bartis-olvasatának megteremtéséhez először is Adrian Damian díszlettervezővel együtt kialakított egy nagyszerű teret. Aztán a próbafolyamat során készített egy saját szövegválto­zatot, amely A nyugalom című regény, és a szintén Bartis Attila által jegyzett Anyám, Kleopátra című színdarab ötvözéséből született. Mindez pedig bőven elegendő egy nagy ívű kamaraprodukcióhoz.

Bár túlzsúfoltnak és felaprózottnak tűnik, a színpadkép mégis nagyon funkcionális és jól szolgálja az előadást. A kisterem színpadára felépített tér jól hangsúlyozza a regénybeli bezártságot, ugyan­akkor a saját lelkivilágukba bezárt szereplők jelképeként is leolvasható. Adrian Damian díszlete több kis térre osztja a színpadot, ezek egyszerre és külön-külön is élnek, a jelenetek helyszínétől, az idő­síkok váltakozásától függően. De képes egyfajta szimultaneitást is megmutatni – például anya és fia életének egyidejűleg, de más-más térben zajló pillanatait. Mindezeket a helyszíneket egy vizesárok – folyó? – választja el egymástól (vagy köti össze őket?), egy szigetet képezve a színpad közepén. Ha filozofikus tartalmat szeretnénk tulajdonítani ennek a vizesároknak, tekinthetjük akár az emléke­zet és a feledés vizének (Léthé és Mnémoszüné), múltat és jövőt összekötő/elválasztó elemnek. A színpad közepén álló sziget pedig lehetne akár a megnyugvás szigete, de ez az állapot sajnos csak ideig-óráig keríti hatalmába a főhőst.

A marosvásárhelyi társulat előadásának egyik erénye, hogy azok is megértik a színpadon kibon­takozó, töredezett, ám mégis követhető történetet, akik nem olvasták Bartis regényét. Sőt, talán azok a szerencsésebbek, akik nem valamiféle előzetes tudással ülnek be az előadásra, így nincsenek elvárásaik. „Kárpótlásul” viszont kapnak egy szörnyűségében is gyönyörű történetet, egy kegyetlen, nyugtalanító előadást, tele valóságos és szürreális, kisrealista és költői képekkel, kitűnő színészi alakításokkal.

S hogy miről is szól ez a történet? A Bartis Attila regényét megjelentető Magvető Kiadó így foglalja össze röviden a sztorit: „Anya és fia együtt él egy (pesti) lakásban. Az anya egykor ünnepelt, imá­dói által bálványozott, irigyei által megvetett és gyűlölt színésznő volt. Szenvedélyes, érzéki nő, aki mindig is úgy gondolta: szükség esetén szinte bármit megbocsát magának az ember. Tizenöt éve a lábát sem teszi ki a lakásból. Szorong, retteg, gyűjtögeti disszidált lánya leveleit és árgus szemekkel figyeli íróvá lett fia minden mozdulatát. És miközben odakint szép lassan összeroskad egy politikai rendszer, egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy a fiú immár sose fog szabadulni e gyűlölet és szenvedély szőtte hálóból. Még akkor sem, amikor az egy éjszakás, satnya kis kalandok után egy nap a Sza­badság hídon találkozik Fehér Eszterrel”.

Ennek a címszavakban összefoglalt történetnek az egyes – számára fontos – rétegeit emelte ki és gyúrta össze működőképes drámai szerkezetté Afrim, és játszatta el a színészekkel. Az előadás másik nagy erénye ugyanis: a színészi játék.

Itt van például az Anyát megszemélyesítő B. Fülöp Erzsébet. Afrim nagyon jól ráérez ennek a sze­repnek az összetettségére és fontosságára, színészvezetése tehát ennek megfelelően itt bizonyosul a leghatásosabbnak: tudja, hol kell eleresztenie a gyeplőt és hol kell visszafognia a színészt. B. Fülöp Erzsébet pedig teljes mértékben aláveti magát ennek a rendezői követelménynek, alakítása ennél­fogva hibátlan, játéka lenyűgöző. Pontosan érzi, hol kell több színt, emeltebb hangot, hangsúlyosabb gesztust használnia, és hol kell szürkén, szinte csak alig létezni a színpad egyik alig megvilágított sarkában. Úgy tud a legmélyebbre leásni önmagába, hogy a szívünk szakad meg, pedig igazából gyűlölnünk kellene ezt az őrültségében is tudatos figurát. B. Fülöp Erzsébet nagyon szépen építi fel az anya alakját, az életerős, diktatorikus hajlamú, gyerekeit sem kímélő, pusztító energiájú nő a sze­münk előtt degradálódik önkéntes börtönében, fizikai és szellemi leépülése egyszerre visszataszító és megrendítő.

A fiát játszó Bányai Kelemen Barna az elején mintha nem találná a helyét (megjegyzem, hogy a március eleji bemutatót láttam, azóta feltehetően változott az előadás, érettebbé vált a színész munkája is). Kell egy kis idő, amíg rátalál a figura ízére, de aztán szépen, karakteresen formálja meg szerepét, ad hozzá izzást, mélységet, válik eggyé Andorral.

Eszter szerepét Kiss Borára bízta a rendező, és ez meglehetősen jó választásnak tűnik. Töré­keny alkata, ártatlan tekintete szinte predesztinálja a „megmentő angyal” szerepére. Alakítása nem mindig egyenletes, néhol meginog, de általában véve hihetően tárja elénk Fehér Eszter figuráját, aki szerelme tisztaságával képes lenne kivezetni Andort abból a pokolbeli labirintusból, amelybe anyja kényszerítette.

Berekméri Katalin „átváltozó művésszé” formálja Jordán Évát, az Andor könyvét kiadni készülő szerkesztőt. Hol agyoncigarettázott hangú öregasszonyként mutatkozik, hol bakfis diáklányként pró­bálja kizökkenteni fásultságából a hozzá nem nagy bizalommal közeledő Andort, és ezzel a lelemé­nyes ezerarcúságával végül sikerül elérnie, amit akar. Berekméri Katalin bámulatra méltó váltásokra képes, öröm nézni aprólékosan kidolgozott színészi játékát.

Bár csak rövid epizódszerepben jelennek meg, de ki kell emelnem a Rebekát alakító Nagy Dorottyát, és a párttitkárt megformáló Bartha László Zsoltot, mindketten remekelnek.

Van még egy erénye az előadásnak: Radu Afrim helyenként groteszk humorral oldja ezt a ret­tenetes történetet, s bár akad egy-két jelenet, amely kissé túllő a célon, és talán érdemes lett volna jobban visszafogni a gyeplőt, az összhatás mégis pozitív. Kell ez a részleges oldás, hogy el bírjuk viselni az egészet.

________________________

A nyugalom. Bemutató dátuma: 2015. március 7.; Marosvásárhelyi Nemzeti Színház; Tompa Miklós Társulat; Rendező: Radu Afrim; Szerző: Bartis Attila; Díszlettervező: Adrian Damian; Jelmeztervező: Márton Erika; Rendezőasszisztens: Berekméri Katalin; Szereplők: Bartha László Zsolt, Bányai Kelemen Barna, Berekméri Katalin, B. Fülöp Erzsébet, Biluska Annamária, Galló Ernő, Huszár Gábor, Kiss