Zsigmond Andrea: #egyikszemesir #amasiknevet #erdelyimagyar

Zsigmond Andrea: #egyikszemesir #amasiknevet #erdelyimagyar

Fotó: Cristian Gătina (Boldogtalanok, Szatmárnémeti Északi Színház)

Gyakori kérdés, hogy vajon mi a különbség az erdélyi és a magyarországi magyar színjátszás között. Mert van különbség, mint Visky András is írja: „Vajon Harag György életműve az anyaországi és az erdélyi színjátszás eltérő stiláris orientáltsága artikulációjának tekinthető mindössze?”

Az eltérés egyik jegyét Varga Anikó is megpróbálta megragadni. Az erdélyi színházban, ma: „a civilhez közeli játékmód, az önreprezentáció mint esztétikai eljárás kevésbé használatos”. Továbblépnénk: nemcsak a civilség meg a színészek önreprezentációja, de az önreflexióval együtt az önirónia is kevéssé van jelen az erdélyi színházakban. Hogy miért?

A jó öreg transzilvanista jelképet hívhatjuk segítségül, az erdélyiséget gyakran jelképező kagylót. Közel száz évvel ezelőtt homokszem került a kagylóba, ami zavarja, ezért váladékot „gyöngyöz” ki magából, s a homokszem köré igazgyöngyöt hoz létre. Az erdélyiek önmagukról alkotott képe sok esetben ezzel a hősies küzdelemmel kapcsolódik össze. Az önsajnálat pedig önmagam kinevetésével nehezen fér össze; ha valamit tragikusnak érzékelek, nehezen érzékelem ironikusnak is.

Az önirónia tehát sokkal kevésbé itatja át az erdélyi előadásokat, mint például a fővárosiakat, értve ezalatt Budapestet. Erdély, úgy általában véve, nem egy ironikus közeg – emiatt is van néha ütközés a budapesti, szarkasztikusabb színházi stílusokhoz szokott magyarországi kritikusok és a ‚határon túli’, komolyabb, néhol kissé patetikus alkotók ízlése között.

Ezért is üdvözlendő a román rendezők jelenléte a régió színházaiban. Az ember tragédiájában (Csíki Játékszín, r. Gavriil Pinte) Lucifer egy piros „druzsbá”-val hadonászik:  felszabadító. Silviu Purcărete kolozsvári Gianni Schicchije a halállal packázik jóízűen. Andrei Șerban Hedda Gablere a blődlit fordítja át szurkálásba. Radu Afrim groteszksége, humora gyógyítóan hat a sebei nyalogatásába belefeledkező erdélyi magyar színházra.

Bejöttek a románok: összeroskadtunk. Újra bejöttek: kivirultunk.

(Csak kérdem. :D)

————————————–

Visky András: A belső tér színháza (Harag György). In: Írni és (nem) rendezni  Koinónia, Kolozsvár, 2002, 155. oldal

Varga Anikó: Nézni a különbséget. Kisvárdai Lapok, 2013. június 27., 7. oldal. http://szinhaz.w3h.hu/sites/default/files/kisvardai_lapok/2013_06_27.pdf