Kovács Bea: Finom, vegyes

Kovács Bea: Finom, vegyes

XI. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, Gyergyószentmiklós

Fotó: Kolozsi Borsos Gábor és Jakab Lóránt (még több fotó itt)

Javában tart a Kollokvium és már nem tudom kikerülni azokat a kérdéseket, amelyek egyre gyakrabban felmerülnek bennem: mit szeretek a színházban? Milyen a számomra jó előadás? Mi az, amitől falra mászok, de mégis izgat? Mi az, amitől csak pusztán falramászok? Lesz-e olyan meghatározó színházi találkozás/élmény az idei Kollokviumon, amit jól elraktározok és magammal viszek? Én magam is meglepődöm, amikor válaszaim nagyjából – ideiglenesen – körvonalazódnak.

A sepsiszentgyörgyiek Vízkeresztje például olyan hullám, ami egyből felkap és visz magával. A shakespeare-i történet összetettsége, a mindenféle emberi viszonyokból szőtt háló alkalmas egyrészt a játékra, a szó hagyományos és színházi értelemében, másrészt olyan mélységet biztosít az előadásnak, ami elmozdítja azt a vígjáték gyakori felszínességétől. Bartha József minimáldíszletének alapeleme egy fekete, a tér középen magas fallal kettészelt, kör alakú forgószínpad.  Ezzel a megoldással nemcsak emberek és tárgyak cserélődhetnek ki és tűnhetnek fel észrevétlenül, és mégis szemünk láttára, hanem folyamatosan újraértelmeződik a tér és az idő, amelyben az Orsino-Olivia/Viola-Sebastian alapsztori valamint minden hozzá kapcsolódó mellékszál megjelenik és továbbalakul. Bocsárdi László rendezésében a tér-idő koordináták alapból problematizáltak: kezdve attól, hogy a nézők is munkafényben ülnek, vagy hogy a színészek, mielőtt (vagy rögtön azután, hogy) első soraikat elmondanák, civil nevükön bemutatkoznak, el egészen addig, hogy a forgószínpad révén folyamatos reflexió történik az idő múlására és a különböző terek átszelésére. Az előadás első perceiben nincs megengedve tehát a nézői elkényelmesedés, meg van nehezítve a bármiféle beleélést-azonosulás, majd, átalakítva a befogadói figyelmet, úgy terelik az értelmezést ezek a rendezői megoldások, hogy ráébredjünk: a történethez nekünk is közünk van, mert minden, amit látunk, emberi. Emberi, ahogy Orsino (Mátray László) magába a szerelem gondolatába szerelmes, nem pedig Oliviába (Szalma Hajnalka), aki mindaddig hideg és visszautasító, amíg a tapasztalat általi tudás révén, azaz szerelembe esve lesz képes csak az empátiára. Emberi az, hogy Viola (Kovács Kati) egy számára nemesebb cél, gazdája iránti szerelme miatt szenved és titkolja érzéseit. Emberi Malvolio (Pálffy Tibor) nevetséges, ám szánalomra méltó hiúsága és az a káröröm, amivel Mária (Gajzágó Zsuzsa) jóízűen átveri őt. Emberi az egymás becsapása és őszinte kisegítése, az egymásra találás öröme és a feltételek nélküli szeretet felismerése. A Vízkereszt Bocsárdi rendezésében remek példa arra, hogy egy történet, egy előadás akkor is tud beszélni a ma emberének nyelvén, ha teljesen mellőzi az aktuális közéleti referenciákat.

Kíváncsivá tesz a tény, hogy az idei Kollokviumon igazi generációs együttlétezések is vannak: ugyanis Bocsárdi László tanítványa, Nagy Botond is bemutatkozik a gyergyói Figurásokkal készített előadásával, mi nézők pedig rögtön hasonlítgathatunk magunkban, hogy mi az, amit a fiatal rendező másként csinál, mint tanára. A Homokszörny megnézése után azonban teljesen megfeledkezem erről a szempontról: bár vélek felfedezni más rendezői stílusokat (különösen Radu Afrim és Urbán András idéződik meg Nagy színpadán), sokkal fontosabbnak tartom azt a kísérletezési vágyat és önvállalást, amit Nagy Botond munkájában érzek. Ha valaki huszonkét évesen így dolgozik, bár még van megtennivaló útja a saját autentikus művészi hang megtalálásához, nincs miért aggódni.

Nagy Botond Székely Csaba új drámáját viszi színre, de elmozdulva a szöveg által kínált kisrealista stílustól inkább grandiózus szürrealitásban gondolkodik. Az alaptörténet valójában több pár szerelméről, viszonyaik kavarodásáról szól, melyet – egyfajta ceremóniamesterként – egy császárpingvin (Kolozsi Borsos Gábor) foglal keretbe, aki valamennyi szereplővel érintkezik, majd ő maga is egy love story kellős közepébe csökken. A párok történetei valójában érdektelenek, de megmenti őket a színészi játék sokszínűsége és az előadás egészének túldimenzionáltsága. Bartha László-Zsolt harsány ripacskodását, csapongó kitöréseit nehezen viselné el egy másik színpad, ebbe a felturbózott előadásba azonban tökéletesen passzol minden hangos sor, minden elnagyolt mozgás. Ugyanígy az ő párját alakító Tamás Boglás kéjes-hisztis sztereotip nőcije is megállja a helyét, Faragó Zénó félig zen, félig balfék művészkaraktere és Boros Mária „fránszia” butuskája mellett.

Nagy Botond színpadán minden túl élénk, túl hangos és túl harsány, de valahogy pont ez az energikusság teszi gazdagabbá Székely Csaba szövegének problematikáját. Minden játéka és mozgalmassága ellenére A Homokszörny nem hibátlan előadás: a tér kissé értelmezhetetlen (egyik felén erdő és WC, padlója víztükröt idéz), és a hosszú perceken át, zenei aláfestéssel zajló némajelenetek (valamint az egész produkció dramaturgiája) az előadást inkább a videoklipek világába mozdítják el. Ugyanakkor azt gondolom, Nagy Botond színháza olyanok számára is érthető és élvezhető lesz, akik magukra hagyottnak érezték magukat az erdélyi színház világában.

Victor Ioan Frunză a Csíki Játékszínnél rendezett Éjjeli menedékhelyét felemás előadásnak tartom: egyfelől vizualitásában és gondolatiságában képes újat mondani, egyes szereplőket végig nagy figyelemmel követek, másfelől az előadás tempóhibái, vontatottsága és Luka karakterének túlzott didaktikussága miatt mégsem tudok igazán közel kerülni a látottakhoz.

A Tein Teatrum felolvasószínházi előadásán úgy szórakozom, mint már rég nem. A sepsiszentgyörgyi kávéházra kitalált produkciót a Tamás Áron Színház négy színésze, Derzsi Dezső, Kolcsár József, Kónya Ütő Bence és Pálffy Tibor adják elő a Livingben. Kolcsár Jocó el is mondja gyorsan, hogy Szentgyörgyön kívül még nem játszották A Grönholm-módszert, az est végére pedig azt érezni, hogy talán lenne igény rá. Jordi Galcerán kortárs katalán drámaíró sziporkázó, magával sodró vígjátékának sztorija is izgalmas (három férfi és egy nő szokatlan állásinterjúját követi végig), de a színészeknek is remek lehetőséget nyújt humora, karaktercentrikus felépítése miatt. Derzsi Dezső sállal és rövidke magassarkúval jelzi, hogy női karaktert alakít, s ha ehhez a látvány nem lenne elég, rátetéz apró gesztusaival és szemforgatásaival. Kolcsár József tipikus arrogáns munkamániást alakít, akinek szemét humorával, gátlástalan stílusával hamar rátelepedik a többiekre. Kónya Ütő Bence Carlese naiv és jóhiszemű, senkit nem akar bántani, ezért őt bántják meg a legjobban. Pálffy Tibor kétes hitelű és múltú menedzser, akiről nem lehet eldönteni, hogy valóban állásinterjúra jött, vagy az interjúztató cég beépített embere. Galcerán szövege olyan dramaturgiai fordulatokkal dolgozik, amelyek seperc alatt fordítják át addig szerzett tudásunkat, és a folyamatos információadagolás ellenére is követhetővé, élvezhetővé teszik a darabot. A négy színész fergetes előadásában A Grönholm-módszer számomra az idei Kollokvium egyik kiemelkedő mozzanata.

A Terminus csíkszeredai alkotók (Boros Kinga, Czikó Juliánna, Dálnoky Csilla és Kozma Attila) munkája, olyan közösségi színházi esemény, ami a szülésről és születésről szól. Tág fogalomnak tűnik ez, de a Rézlámpás kávézóban zajló esemény végére mégis azt érezni, ha nem is valósult meg maradéktalanul, de legalább elindult egy párbeszéd, ami ezt a ma is kényesnek számító témát elfogadhatóbbá teheti. Az amerikai filmekből ismert romantikus szüléstörténetek ugyanis távol állnak attól a valóságtól, amit az előadásban egy pár a gyermekük születésekor megtapasztal. A Terminus egyik erőssége abban áll, hogy felmutatja a férfi nézőpontot, a terhességet-szülést nem pedig a nő magánügyeként mutatja be, és ezzel közvetetten rávilágít arra, hogy a mai diskurzusokban is népszerű még az a szemlélet, miszerint a férfi teljes kívülállóként tekint saját gyereke születésére. A gyergyói kávézóban többnyire az alkotók személyes, szüléshez-születéshez kapcsolódó vallomásait ismerhetjük meg, általuk a napirenden lévő diskurzusok sokféleségét, a dramatizált történetekből pedig arra következtethetünk, hogy amiként nincs két ugyanolyan baba, két egyforma szülés sincs. A Terminus alkotói fontosnak látják a szülésről és születésről való párbeszédet, amely az önismeret egyik kulcsa lehet. Gyermektelen fiatal felnőttként is be tudtam kapcsolódni érzelmileg a Terminus kérdésfelvetésébe, de tudom, hogy sok olyan árnyalatról lemaradtam, amit csak egy szülésen már átesett nő vagy szülést asszisztált férfi érthet meg.