Varga Emese: Színházi naplószilánkok - 1. rész

Varga Emese: Színházi naplószilánkok – 1. rész

Próbanapló a Komáromi Jókai Színházból.

Fotók: Görözdi Szilárd

2012. december 13.

Köd van, a Duna hídról nem látni a vizet. Semmit sem látni. Egyik oldalt sem. Mintha Rév- és Dél-Komárom eltűnt volna a decemberi fagyos dunai gőzfürdőben. A színházat sem látni. Mondják a városban. Nem tudjuk, hogy van egy színházunk. Mi meg a nézőkről nem sejtjük, hol lehetnek. Meddő ez így. De ez a köd, ez egy jó kiinduló pont. Ebből még akár el is lehetne indulni.

Holnap olvasópróba. III. Richárd. Mefisztóként indult, de megváltoztak a körülmények.

Szövegkönyveket bekötni, próbatervet kinyomtatni, minden létező fordítást előkészíteni. A “szerintem ezt így nem lehet elmondani, ki fordította ezt, nincs más fordítás, hogy van az eredetiben” típusú színészekre lelkileg felkészülni.

Lesznek most többen, megsokasodnak, amikor az idegen nyelvű rendező által beleszólási joguk van a másik mondataiba.

 

2012. december 14.

Nem férünk el a színészklubban, ebből is látszik, hogy az évad egyik kiemelt produkciója startol. Pedig még hiányoznak is páran. S a pillanatnyilag kiikszelteket is meg kéne oldani. Olcsó, könnyen egyeztethető, fiatal, tehetséges, rugalmas emberek kellenek…  Na igen. Felírom a fiam Jézuskának készített bevásárló listájára, hátha.

Egy tizennégy tagú társulattal nehéz Shakespeare-t drámát játszani. Mást is nehéz. A költségvetésünket ismerve vendégeket szerződtetni még nehezebb. Örüljünk, hogy ez van,  s még munkánk van.  Örülünk. De tényleg.

Az első próba egyébként jó hangulatban telik, bár gyorsan fogy a levegő. Huba expresszív, indulatos, meggyőző. (Martin Huba a pozsonyi főiskola színésztanára – sz.m.) De a kishercegek halála után már mindenki a cigarettáját gyűrögeti, hátha… aztán a Billa parkolójában a színészbejáró előtt mélyet s gyorsat slukkol, hátha két cigi is belefér. Régi Huba tanítványok egymás mellett, számolom: kettő, három, négy  generáció. Ugyanolyan csillogó szemmel mesélnek a mesterről. Hogy nem változott semmit, hogy ugyanolyan, mint 4-10-15-20 éve. Irigylem a lelkesedésüket, és sajnálom, hogy nekem nem jutott színházi mesterből.

Este Príma környék. A majdnem ősbemutató utáni hatodik előadás, mely attól különleges, hogy tiszteletét teszi a szerző. Fojtott megfelelési kényszer lengi át az öltözőket, még jó, hogy a rendező úr kedvesen cinikus és együttérző jelenléte oldja kisebbségi karmánk görcseit.

Az előadásban persze a szokásosnál jóval több szövegbaki. Utána megbeszélés a színpadon. Lesütött szemű színészek a nézőtéren. Csak azt ne hidd, hogy észrevette, azt hiszed emlékszik rá? Dehogy emlékszik, ő írta! – hangzik a rendezői vigasztalás. Villámgyorsan beépül a köztudatba. Szállóige lesz, s alibi.

 

december 15.

Kimittud a színészbüfében. Mit mondott a szerző? Semmit – mondom, mert még nem ittam kávét. Könyörgő, szeretetéhes színésztekintetek. Megszánom őket: Dicsérte a színészi játékot. Tényleg? Aha… S a pesti előadáshoz képest nem mondta, hogy…? Hogy mi? Hát… akármit… Nem. Nem? Nem, Kár…

Nyílik a bicska, s indul az agyamban, mért hasonlítjuk magunkat Budapesthez mindig kezdetű ária, de nagyot kortyolok a kávéból, s csúsztatva arról beszélek, mit mondtak tegnap este a mögöttem ülő nyugdíjasok, és hogy milyen érdekes, hogy azt hittük, megbukik majd az előadás a téma, és a hangneme miatt, s nem… épp ellenkezőleg, talán mégiscsak érett a helyzet, talán mégiscsak lehetne… Bólogatnak, de már nem figyelnek. De este sokkal fegyelmezettebb, összefogottabb, pontosabb az előadás. Ezt teszi, ha nem ül egy Kossuth-díjas a nézőtéren.

 

december 17.

Forog a színházról szóló dokumentumfilm. Hatvanéves a Komáromi Jókai Színház! – erre pályáztunk. A film nem igazán erről szól. Hálaistennek, de majd a pályázati elszámolásnál megint magyarázkodni kell. Még jó, hogy ebben nagyon jó vagyok, hogy ez most miért nem olyan, meg a körülmények, kompromisszumok, kisebbségi sors, gazdasági válság, kisváros.  17 éves koromtól 22-ig mindenkibe belerúgtam, aki hasonló módon oldotta az ügyeit. Megalkuvó – sziszegtem a fogaim közt. Aztán leszerződtem, s “beépültem a rendszerbe”.  Így múlik el a világ dicsősége?

A forgatás után beszélgetek a film rendezőjével, nem olyan szomorú ám a helyzet, ahogy ezt én felvázoltam – mondja. Higgyem el, hogy a kollégáim sokkal jobban hisznek a pillanatban, az esélyben, a szerencsében, a sorsban, a Színházban – mint én azt előre vetítettem.  Legalábbis ez derül ki a beszélgetésekből. Elhiszem. Magyarázkodom, de örülök neki. Szégyenkezem is kissé, hogy nem látom meg a hitüket.

Egy kisvárosi színházban úgy öregszik az ember egyik próbafolyamatról, évadról a másikra, hogy közben azt hiszi, megállt az idő. Csak húzza az ember a strigulákat, na még egy évad, na még egy. Ebben az időtlen reménytelenségben azt hisszük, mindent tudunk egymásról, hiszen odakint nem igazán mozdul semmi. Változni sem nagyon változik – sem a társulat, sem a körülmények. A közöny rátelepszik a figyelmünkre, egyre inkább csak emlékeink vannak egymásról. S nosztalgiázunk is, emlékszel, amikor, tudod, mi együtt mindannyian… Miért nem látjuk egymást igazán?

 

2012. december 21.

Színházi karácsonyi buli. Sültmalac, borok. Este Ghymes koncert. (Ritkán koncerteznek otthon, mégis csak alig 120 jegy ment el elővételben. Prófétás közhely, s hasonlók. ) Poharat keresünk, meg egymáshoz az utat. Nem lehet, hogy ne adjak esélyt. Poharat gyorsan találunk. Aztán a másik feladat is egyszerűbb.

2012. december 26.

A színháznélküli napok oldják a reménytelenséget. A feszültség abból adódik, hogy túl komolyan veszek mindent.  Még ennyi idő után is. De mi értelme lenne, ha még csak komolyan sem venném?

– Anya, veled az a baj – mondja a fiam egy veszekedésünk után, (megkértem, hogy a fülét is mossa meg, ne csak a kezét )  –  hogy neked semmi sem elég. Neked mindig több kell, te mindig mást gondolsz, mint ami van.

Zavarba jövök. Miért akarok mindig többet, mindig mást, mindig máshogy? Miért építek légvárakat, ahelyett, hogy elfogadnám azt, amit kínál az adott helyzet? S a végén mindig rájövök, hogy amiről beszélek, amiért harcolok, az tulajdonképpen nincs is.

Talán szemlélődve is lehet, talán kis lépésekben is megy. Talán.

 

2013. január 3.

Első próbanap. Boldognak tűnő, de cseppet sem kipihent arcú színészek csókolóznak a portán, s mindenfélét kívánnak egymásnak. Mint egy könnyű bohózat fináléjában. Természetesen ők sem gondolják komolyan. Csak az antréra összpontosítanak, a későn jövő lemarad a”nekedisnagyonboldogatcsibikém”-áriáról.

Eszembe jut az újévi fogadalmam. Kis elvárások, kis csodák.

York napsütése rosszkedvünk telét.

Január harmadikán ragyogó napsütés, 8-10 fok, a szél tavasz illatot hoz. Még 43 nap premierig.