Lovassy Cseh Tamás: Királyságok helyett

Keresem a színházat, s kielégületlen vagyok. Hosszú idő, mire felismerem: rossz helyen keresem. Állami intézményeinkben legtöbbször csak biztonságérzetet találok a valós téttel bíró színházi események helyett.

Nézőink kiszolgáltatottak. Öntudatlanul is fejet hajtanak kőszínházaink műsorpolitikája, az esztétikájuk előtt, s e kompromisszumért cserébe megkapják a viszonylagos biztonságot. Akiknek ez nem elég – a rendszerelleneseknek, ugyebár –, azok alternatívát keresnek, s más tereket, a fősodorból valamiért kiszorult alkotókat találnak. Egy új nemzedék képviselőit, akik nem egy nagy generáció felkentjei, hanem közülünk valók, s mint ilyenek, a ma emberének nyelvén beszélnek.

A színház – értsük ezalatt a máról való kegyetlenül őszinte beszédet, s nem a rendszerváltás előtt (egyébként jogosan) nagy pályát futott esztétika mesterséges életben tartását – mintha egyre inkább kiszorulna színházainkból, s a valós párbeszéd új tereket keres. Mi pedig a biztonság helyett arra vágyunk, hogy komolyan vegyenek.

És van, aki nézői mivoltunkban partnert talál.

Botos Bálint megrendezte a kolozsvári Váróterem Projektnél az Advertego című előadását. Megnéztük és vitatkoztunk, mert volt miről. Majd megrendezte a Zérót ugyanott. A forma tisztább, a nyelv érthetőbb lett – s az előadásnak tétje volt. Majd Râmnicu Vâlceán láthattuk a Vermine Radiantéját, amely bármely státusz-értékűnek gondolt kőszínházban megállná a helyét. Friss, merész és valódi lett. Kár, hogy látókörünkön kívül esik az Olt-menti színház. Ezek az előadások úgy a Botoséi, hogy minden pillanatukban a mieink is. Miközben kőszínházaink többsége – tisztelet a kivételnek – úgy érzi, a kultúra felkent királyaként, képzelt trónszékből kell mutassa az „irányt”.

Ne feledjük: európaiak vagyunk, s mi rendre lefejeztük királyainkat. Akár úgy is, hogy alternatív tereinkbe vonultunk, s nem vettünk tudomást az uralkodóról. A király pedig, alattvalók nélkül, egy lesz csak közülünk, s ez jót tesz majd neki. Mert nem királyra és királyságra van szükségünk, hanem alkotóra és társra. Ennek felismerése az igazi biztonság.