Varga Emese: Színházi naplószilánkok – 2. rész

Varga Emese: Színházi naplószilánkok – 2. rész

Folytatódik a próbanapló a Komáromi Jókai Színházból. III. Richárd megkörnyékezi a színpadot.

Fotók: Görözdi Szilárd

január 5.

Még néhány nap asztalnál. A magyar színházi konvenció szerint talán feleslegesnek tűnő időhúzás. Nem mehetünk térbe addig, amíg a színészek nem tudják, mit mondanak. Ha asztalnál nem értik meg, később már elterelheti a figyelmüket valami.

Valami megfeleléskényszer. S némi bizonytalanság, a szövegtudásban.

A színész és a szöveg viszonyáról hosszasan írhatnék, ahogy évtizedes kudarcaimról is, hogyan nem tudtam megvédeni jó nevű szerzők mondatait szövegtrancsírozó kollégáimmal szemben. Persze nem sajnáltatni akarom magam s a szerzőt; nyilván az én kommunikációs módszereim sem voltak kellőképpen kifinomultak, s el kell mondanom, magam sem tartom szentírásnak a drámai alapanyagot, pusztán arra a jelenségre gondolok, amikor a drámaszöveg cseppet sem célzatosan – rendezői instrukciók mentén változik meg, hanem mert: … mit is mondok? Valami ilyesmit… mindegy.
A mai napig nem tudom, mikor jön el az a pillanat, amikor a szövegpontosság már számon kérhető, de még nem ivódott be örök időkre a színészagyba, s van esély a módosításra.

Ahhoz képest, hogy a magyar színház milyen mértékben szó-centrikus, mégsem vesszük komolyan a színházban nyelvünket. (nem gondolom, hogy ez csak komáromi specialitás lenne, a jelenség általános, és persze mély tisztelet a kivételnek!) Mintha valójában nem is hinnénk a szavak erejében, csak időszakos megoldásként beszélünk, mert épp nem találunk más eszközt az önkifejezésre.

 

január 7.

Egy Gloster ki, kettő Clarence vissza, Warvickot kihúzni, úgysem tudják kicsoda, Edwardokat megkülönböztetni, s vannak még a Georgok meg a Henrikek…

Társulati közösségi játék: ki kinek a kicsodája – és ki kit hogy szólítson. Öccsök, s bátyok igazítása a szereposztás szerint.

A rendezői és színészi kérés érthető, egységesítsük a megszólításokat, a néző így egyszerűbben tájékozódik majd. Ugyanakkor van egy varázsa s tán célja is, ha olykor elveszítjük a fonalat, kit öltek meg ez melyik Edward s melyik Henrik, jaj, ez nem az, az egy másik, de az imént még koalíciós partnerek voltak, jaj, hogy az tegnap volt.

Nem így van a nagypolitikában és a szappanoperákban is? Ez a Béla most az a Béla? Nem, ez egy másik.

 

január 8.

Számolgatjuk a szótagszámot. Ha mégiscsak be kell toldani egy félmondatot, legalább hasonlítson a blankversre. Hátha. Mintha.

Fiatal, pályakezdő színész jön. Láthatóan mulattatja, ahogy az ujjainkon számolgatunk. Lazán humorizál: nem mondod, hogy ennyi év után te még elhiszed, hogy ezt majd így fogjuk elmondani? Ritmus? Blankvers? (fejhangon kacarászva jobbra el)

Igénytelen bunkó – szólok utána az esélytelenek nyugalmával. Legalább megpróbáltam.

 

Január 9.

Hasonlítgatjuk a szövegeket, a magyart, a cseh fordítást és az eredetit. Vas István, Martin Hilský és William Shakespeare.

A leggyakrabban elhangzó rendezői kérdés: így van ez a magyar szövegben is? A tartalom, a gondolat egyezik, a közlés módja azonban nem. A cseh tárgyilagos, konkrét: feszes félmondatok, élő dialógus. Kissé talán túlságosan is egyenes, mintha a szereplők titkai is vasaltak, s dobozoltak lennének ez által. Vas István fordításában a szavak körbefonják a gondolatot, átúsznak, eltűnnek, majd három sorral később fejeződnek be. Természetesen más a retorikája a gazemberségnek egy világháború, s más az ezredforduló után.

Amikor visszafordítjuk a magyar szöveget szlovákra, szinte mindig kiderül, hogy ugyanazt mondják, csak a konkrét hangsúlyok, érzelmi váltások keresgetésénél merül fel újra a probléma: ugyanarról beszélünk?

 

Január 11.

Kinyitom az újságot: Yorkék és Lancasterék médiaháborúznak határon innen és túl. Látszatra más okok és értelmezés mentén, és nyilván más módszerekkel játszanak, mint Richárd. Nyilván. Például már nincs szükség a polgárok támogatására, nem kell meggyőzni a Lord Mayort, és a kivégzések metodikája is bizonyára változott.

De marad a hatalmi harc, a hazugság, a csúsztatás, mások megalázása, a mindenáron székfoglalás. S mindig valami, vagy valaki ellen. Sosem valamiért.

Richárd tragédiája a koncepció hiánya. Tökéletes bábjátékos mindaddig, amíg el nem éri, amit akar. De a beteljesülés nem hoz célokat, s marad az ámokfutás, a bizalmatlanság, az őrület.

 

Január 12.

Mágikus pillanat. Színész a térben.

A szövegkönyvbe kapaszkodva keresnek utat egymáshoz. Még mindenki a maga külön bejáratú Shakespeare-univerzumában bolyong. Még minden nagyon hangsúlyos.

Még minden nagyon érzelmes. Most csak úgy érzelmek nélkül! A második gesztus után mindenki üvölt, gesztikulál, tépi magát. Persze, érzelmek nélkül.

 

január 13.

Színésznők.

Lenyűgöző teremtményei az Univerzumnak. Sűrítményei az öntudatlan önzésnek, hiúságnak, sebzettségnek, szeretetlenségnek, vágynak, s közben magukban és magukon hordozzák a nagyvadak kimért veszélyességét, méltóságát. Nem tudnak végigmenni úgy a színpadon, hogy ne villantanák meg felsőbbrendűségüket, tehetségüket, vagy legalább nőiességükre ne hívnák fel a figyelmet. Kíváncsi lennék Isten mit talált volna ki helyettük, ha mégsem indul be ez a „színház projekt”. Hol lenne a helyük a világban?

Shakespeare kegyesen járt el velük, nem mondhatják, hogy Richárd női sekélyes kisepizódjai csupán. Egyszerre fenségesek (hisz királynő mind), de a másik oldalon Lilith sötét hazugságait hordozzák szívükben, s ajkukon. Panaszuk húsba maró átok, de könnyük azonnal felszárad egy-egy buta bók hallatán.

Ok s okozat… A férfi szeretetnélküliségen alapuló hatalomvágya éppúgy róluk árulkodik, ahogy a bosszú mikéntje. Ha tévednek, átkot szórnak, ha győznek, csókot. Színésznők, királynők, asszonyok – az élet hordozói, a történet szinte kizárólagos túlélői.

Nézem, ahogy próbálnak. A királynőnek lenni nem oly nagy öröm – s a Királynő én vagyok! mondat önálló életre kel. Jaj a legyőzötteknek!