Boros Kinga: Mit kíván a néző?

Fotó: Barabás Zsolt

Többen mondják, hogy most kellenének az érzékeny, értő írások a Vízkeresztről.

Nem fogok arról írni. Láttam az előadást, és igen, van benne pajzán meg trágár tréfa bőven, így írta meg Shakespeare, hogy a frász álljon abba a modernista tollába, nyilván fesztiválmeghívásra gyúrt. De számomra nem ezek a legfontosabb pillanatai az előadásnak. Hanem Olivia feldúlt pillantásai és Orsino szeszélyes mozdulatai, a forgó-nyíló fal, a „szívből jövő” gitárdallam, és mindaz a sajgó gyönyör, ami az emberek közti érzéki vonzalom, és amiről Shakespeare darabja szól. Hogy az ember húsból van, és a hús egyszerre pompás és undorító.

Ám legfőképpen azért nem írok a Vízkeresztről, mert az olvasói levél, amely egy hete lázba hozta a sepsiszentgyörgyieket, nem nevezi meg, melyik az az előadás, amelytől, mondja a levélíró, egy cenzúrabizottságnak kellene megkímélnie az átlag kultúrakedvelőket. Aki tehát a Vízkeresztről akar olvasni, megteheti a Játéktér 2015-ös őszi számában, illetve itt. Maga a levél (és az utána következők) „ennél fontosabb és aggályosabb kérdést” vetnek fel, ahogy a szóban forgó lap, a Székely Hírmondó vezető szerkesztője, Dimény Haszmann Árpád kommentben fogalmazott, remélni engedve, hogy a szerkesztőség ennek apropóján érdemben boncolgatja majd a felmerülteket. Mostanra látszik: nem ezt tették. Internetes felületükön szavazást hirdettek arról, hogy „»cenzúrázni« kell a közpénzből működtetett színházak előadásait?”, a meghackelt eredményt levették, majd újra feltöltötték a pollt. Vagyis a cenzúra jelenségének árnyalt értelmezését mellőzve, történelmi előzményeit az olvasók előtt fel nem tárva tettek fel egy tendenciózusan megfogalmazott kérdést, amelyre nem fogadták el a nekik nem tetsző válaszgesztust, holott az önmagában épp olyan érvényes nézői-olvasói reakció volt, mint bármelyik olvasói levél. Amelyeket, állítólag válogatás nélkül közölnek. De, tegyük hozzá, nem azonos szerkesztőségi bánásmóddal: Kiss Bence műsorvezető válaszlevelét ugyanis alapból főszerkesztői válasszal tették közzé (és helyre). Ettől kezdve egyértelmű volt, a vitát csak más felületeken szabad folytatni, olyan helyeken, ahol a felmerült fontos kérdésekkel érdemben lehet foglalkozni.

A legfontosabb kérdések ebben az ügyben a színház és a közönség viszonya az „egyszínházas” városokban, valamint a sajtó szerepe e viszonyban, a közpénzből működő színházak számonkérhetősége, illetve a cenzúra.

Az első levél fontos helyről származik, egy olyan társadalmi rétegből, a város (nem-humán) értelmiségi, elit köreiből, amely a színház szolid nézőbázisához tartozhatna, ahhoz tartozott évtizedekig és részben most is. Szerzője dr. András Pál, aki így, orvosként szignálja nézői véleményét. Hogy a név előtt feltüntetett két kis betű tudatos hatáskeltő eszköz vagy használata puszta beidegződés viselője számára, nem tudható, az eredmény viszont ugyanaz: egy magas társadalmi státuszú másik szakma hitelével ruházza fel a nem szakmai véleményt, az orvos társadalmi elismertségével legitimálja a „kisembert”[1], aki végre az újságban leírva látja az általa is gondoltakat. Márpedig ha az újságban írja, akkor az úgy van. És amit a doktor úr mond, az úgy van. Szögezzük le: mindkettejüknek joga van azt gondolni és mondani, amit akarnak. Fontos azonban látni, hogy ebben az esetben nem az egyszerű néző szólalt meg, hanem egy orvos társadalmi státuszának minden felelősségével vált véleményformálóvá.

Olyan értelemben, magam is azt gondolom, valóban igazuk van, hogy az idealizált 1989 előtti szentgyörgyi színház végképp eltűnt. Eltűnt a magyarság szent helye, ahol kétségek nélküli mély egyetértésben lehetett összeborulni. „Eltűnt a magyarság csodálatos egyöntetűsége.”[2] Ma már nem a templom, nem az iskola, nem a színház. Hanem mi?… A Szent György Napok. (Azt meg Fazakas Dorkák hackelik.) A Facebook. Leginkább a hírportálok kommentsávja, ahol gyorsan kerül bűnbak, ellene ismét csodálatosan összefoghatunk. Nagy, a Tamási Áron Színház műsorpolitikájától lényegében független jelenség ez, az összes erdélyi színházra, sőt az egész romániai társadalomra kiterjedő: a felmérések szerint a romániai lakosok nagy többsége úgy érzi, jobban élt a rendszerváltás előtt. Nem úgy van most, mint volt régen! És mivel a „régen” innen nézve a román kommunista diktatúra, hát azt sírjuk vissza. Mindenestül, cenzúrástul.

A problémás ebben az ügyben a Hírmondó szerkesztőségének reakciója. A nagy büdös semmi, amivel reagálni bírtak. Megszólíthatták volna a színházat, közölhettek volna kritikát, interjút, elemzést, sajtószemlét az előadásokról, szervezhettek volna beszélgetést a nézőkkel és a színházzal, kerekasztalt, vitaestet. Úgy általában, minden különösebb apropó nélkül is megtehetnék ezt! Ha az újság rendszeresen megkínálná olvasóit színházkritikával, a közönség is értőbb szemmel fogadná a progresszív esztétikájú előadásokat. Beletúrhattak volna a nem is olyan régi archívumokba, vagy megkérdezhették volna nem is olyan idős sajtós kollégáikat, hogy megmutassák az olvasóknak, mit jelent a kultúrbizottság és a cenzúra.

A sepsiszentgyörgyi színházban megalakulása óta működött művészeti tanács, amelynek tevékenységét több tucatnyi jegyzőkönyv őrzi. A színház által felkért külsősökből álló tanácsnak a hetvenes évekig konzultatív szerepe volt, a vezetőség megosztotta velük repertoárelképzeléseit és célkitűzéseit, az előadásokat amolyan első közönségként a bemutató előtti főpróbákon nézték meg és véleményezték az azt követő megbeszélésen. A bizottság, melynek tagjai közt orvosok is előfordultak, a színház művészi fejlődését tartotta szem előtt.

Vizionálási jegyzőkönyv 1969-ből (Sepsiszentgyörgy)

A nyolcvanas években azonban a szemléltető főpróbák vagy ún. vizionálások közönsége már a megyei kultúrbizottság volt, amely fittyet hányt az alkotói szabadságra és ideológiai felügyeletet gyakorolt. Természetesen mindig a nép nevében, a közönségre hivatkozva. „Hol van az a kultúrbizottság, amely cenzúrázná, és megkímélne minket, átlag kultúrakedvelőket az ilyen jellegű előadásoktól?” – kérdezi dr. András Pál. Hát csak itt, ni, alig harminc éve. Abban a korban, amelyben kész előadásokat állítottak le, színészeket tiltottak el a színpadtól, embereket hajszoltak öngyilkosságba és vertek halálra, és amelyben nem mellesleg az orvosok sem gyakorolhatták szabadon a hivatásuk (lásd a 1966/770-es dekrétumot).

Na de hogyan érdemes felfogni egy (a városban egyetlen) színház és potenciális nézői közötti viszonyt ahhoz, hogy gondolatmenetünk előremutató, ne vádaskodó legyen? A hirmondo.ro szavazógépe által sugallt kereskedelmi szempont, a termék és fogyasztó fogalma mentén a színház nem értelmezhető, mert ahhoz az előadásokról az esztétikai értéket, a nézőről az érző-értelmező hozzájárulást kellene lemetszeni. A harmadik olvasói levélben gyakran emlegetett szöveghűség és illem mint nézői elvárás is tévútra visz, hiszen ha csak fellapozzuk Shakespeare műveit, látni fogjuk, hogy az illendőség betartása az Erzsébet-kori színházban sem volt szempont. Hogy a színháznak az irodalomtól való függetlenségéről most ne is mondjunk közhelyeket. Ez utóbbi olvasói vélemény úgy is tárgyalja a színházat, mint polgárpukkasztó színpadi megoldások céltalan halmozását a rendező által, akinek „a rég megírt, klasszikus darabról nem jut eszébe semmi értelmes gondolat”. Touché, mondhatnánk, mert a rendezői színház apoteózisa? dekadenciája? égető kérdése a kortárs színházi vizsgálódásoknak is, ám a megállapítás bántóan általánosít, és paradox módon megfeledkezik a néző szerepéről, akit pedig legfontosabb tényezőként feltételez: olyan legyen a színház, amilyennek a néző akarja.

Nos, akkor nincs más hátra, mint a közösségi színház. Nem visszaállítani kell a(z ízlésesre meszelt) negyedik falat, hanem kilépni a színházépület négy fala közül.