Köllő Kata: Színházi tükörbe néző

Fotó: Mészáros Csaba, Stephen Cummiskey

(A témában publikált írásokkal nem a Székely Hírmondóban megjelent olvasói levélre kívánunk közvetlenül reagálni: ennek kapcsán inkább a színház mai helyzetét újragondoló írásoknak adunk helyet – a Játéktér szerkesztősége.)

Él Kolozsváron egy 90 (!) éves gyermekorvos, Löwy Károlynak hívják. A város ismert személyisége, a kolozsvári magyarság kedvenc gyermekgyógyásza volt hosszú időn keresztül, sok olyan család akad, ahol az általa gyógyított gyerekek gyerekeit is ő konzultálta később.

A doktor bácsi nagy színházrajongó, szinte minden bemutatón ott van, és az is gyakran előfordul, hogy megírja véleményét az újságban, pontosabban szólva, értelmezi a látottakat a maga módján és a maga szemszögéből. Ilyenkor persze nem teszi neve elé a picinyke megkülönböztető jelet, nem doktorként írja alá ezeket a szövegeket, a dr. rövidítést kizárólag csak a szakmai cikkeknél használja. Nem csak nézői véleményeket ír előadásokról, egyéb jellegű írásai is megjelennek, az elbeszéléstől a bölcseleti eszmefuttatáson át egészen az esszészerű visszaemlékezésig. Mindezeket Dániel Károly néven közli évtizedek óta, és több könyve is napvilágot látott már összegyűjtött írásaiból.

A doktor bácsi rendkívül művelt, olvasott, de adott esetben azt sem szégyelli bevallani, ha valamiről hézagos a tudása, ezt egészséges humorral szokta tálalni, és azt is elmondja, hogy ilyenkor leemeli a polcról a lexikont (nem, nem a wikipédiára kattint), és a pontosság kedvéért utánanéz bizonyos dolgoknak.

A doktor bácsi… Nem folytatom, azt hiszem világos, miről beszélek. A nyitottságról, az embernek arról a képességéről, amely segít megőrizni a szellemi frissességet még kilencven éves korban is. Mert másként hogyan is lenne lehetséges az, hogy a mi kilencven éves doktor bácsink sokkal több megértésről – avagy inkább értésről – tesz tanúbizonyságot egy-egy színházi előadást megtekintve, mint akár jóval fiatalabb pálya- és kortársai. Pedig azért látott már egyet s mást a doktor úr a kolozsvári színházban, volt min edződnie.

A teljes kép kedvéért azt is el kell mondanom, az én kedves, idős barátom azt is alázattal jelzi – négyszemközti beszélgetésben, de írásban is – ha egy-egy kritika elolvasása segíti őt az előadás be- és elfogadásában; ilyenkor még inkább tisztelem a szellemiségét, azt a képességét, hogy ebben a korban is még mindig ennyire nyitottan áll hozzá dolgokhoz. Egy nyilvános beszélgetésünk alatt így fogalmazott: „versenyben voltam veled, hiszen én lelkesen megírtam, amit rögtön el kellett mondani, majd jöttél te, és megírtad azt, hogy mire kellett volna jobban odafigyelnem”.

Mindezzel csak azt szeretném jelezni, hogy a színházi produktum, egy-egy előadás befogadása nem korfüggő: lehet valaki konzervatív ízlésű harminc-negyven éves korában is, és lehet nyitott, progresszív beállítottságú akár kilencven éves korában is. Hogy kinek milyen az ízlése, de főleg a szellemi igénye, az nagyon változó, és az is sokszor bebizonyosodott, hogy a művészet befogadása nem feltétlenül képzettség kérdése.

Két oka is van annak, hogy ezt a kissé már lecsengett „vitát” ismét felmelegítem, bár akkortájt is készültem hozzászólni, de aztán „elsodort az élet”. Az egyik a nemrégiben (pontosabban március 5-én) látott I. Erzsébet című előadás. A budapesti Szkéné Színház, a Vádli Alkalmi Színházi Társulás és a FÜGE közös produkcióját vendégjátékként lehetett látni három napon át (március 3-5 között) a marosvásárhelyi Nemzeti Színházban.

Paul Foster I. Erzsébet című darabját Szikszai Rémusz remek rendezésében, parádés színészi alakításokkal fűszerezve láthattuk, és bevallom, az előadás alatt többször eszembe jutott sepsiszentgyörgyi levélíró „doktorunk”, és az általa felvetett „problémák”. Igaz ugyan, hogy az előadásban a hatalom és a színház közötti viszony a fő irány, de ez a történet akkor is működik, ha a hatalom képviselőit behelyettesítjük a nézők képviselőivel, a mi esetünkben a levélíró doktorral és a vele egyetértő kommentelőkkel. Mert mi is történik nagy vonalakban az I. Erzsébetben? Adott egy társulat, amelynek előadását folyton a betiltás fenyegeti, a hatalom képviselőinek ugyanis nem tetszik a káromkodásokkal, vaskos tréfákkal „fűszerezett” nyelvezete, a színészek életmódja, a darab tematikája stb. Természetesen azt is elő akarják írni, hogy mit játszhat a társulat és mit nem, és nyilván azt is kifejtik, hogy szerintük milyen a jó előadás. Aztán bekövetkezik a betiltás is persze, a végleges… Legalábbis Szikszai Rémusz rendezői koncepciójában. Az előadás záró képe meglehetősen ütős, görcsbe rándul az ember gyomra tőle, félelemmel tölt el.

Nos, ha nem is ennyire drasztikus, de azért elég súlyos következményekkel járhat a levélíró által hőn áhított cenzúra, a kultúrbizottság „bevetése” a színházainknál – még szerencse, hogy ez a „magasztos” ötlet csak olvasói levelekben hangzik el.

Arról, hogy a néző kívánságlistája szerint állítsák össze a színházak – mint közpénzből fenntartott intézmények – a repertoárt, most ne nyissunk vitát, hiszen ez úgy képtelenség, ahogy van, épeszű embernek meg sem fordul a fejében az ilyen elvárás. Aminthogy az az érvelés sem állja meg a helyét, miszerint „az én adólejemből ne csináljanak ilyen előadásokat”, hiszen én – és bizonyára még sokan mások – ugyanerre hivatkozva elmondhatom: márpedig én nem szeretnék unalmas, poros, avítt színházat látni, ne tessék az adólejemet ilyesmikre használni. Egyszóval, bonyolult ez a helyzet.

A másik ok egy mostanában újraolvasott könyv, Ingmar Bergman Laterna magica-ja. Sok mindent megtudunk a szerző színházhoz való viszonyáról is ebben az önéletrajzi írásban, hiszen a film nagymestere színházi rendezőként kezdte pályáját, és később is vissza-visszatért ehhez a „megértő feleséghez”. A következőket állapítja meg Bergman a könyvében: „Nincs hosszadalmasabb dolog az istentiszteleteknél és a rossz színháznál. Ha valaha is úgy érzed, hogy túl gyorsan száguld veled az élet, menj templomba, vagy színházba. Ott megáll az idő, azt hiszed, hogy elromlott az órád, úgy van, ahogy Strindberg mondja a Viharfelhőkben: Az élet rövid, de sokáig tarthat, amíg elmúlik”.

És valóban, sokáig tart, amíg „elmúlik” egy-egy rossz színházi előadás, én ezeket kizárólag akkor nézem végig, ha szakmai szempontból kell megtennem, egyébiránt futva futok ki a teremből. Feltevődik persze a kérdés, hogy kinek mit jelent a rossz színház, milyen igényei vannak, mit vár el egy előadástól? Képes-e arra, hogy belenézzen abba a bizonyos tükörbe? Tudjuk, a színház a valóság tükre, az unos-untig ismételt shakespeare-i idézet szerint a színjáték feladata „most és eleitől fogva / az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a / természetnek…”. Vagy egyszerűen „csak szórakozni” akar, illúziókban ringatni önmagát, eltartani magától a problémákat.

Én a rossz színházat abba a kategóriába sorolom, amiről Peter Brook beszél – hogy ismét egy zsenit „vessek be” érvként –, amikor elmondja, hogy milyen is az általa felsorolt színháztípusok egyike, a holt színház. A holt színház, mondja Brook, rendelkezik minden kellékkel, amely egy jó előadáshoz szükséges, de mindezt megkövesedett formában viszi színre, stílust játszik és nem drámát. Az ilyen jellegű előadásnál érzi az ember, hogy megállt az idő, hiszi, hogy elromlott az órája. Mert azon kívül, hogy elmondhatja, részt vett egy „kultúresten”, amelyre „alkalomhoz illően öltözött”, semmi más nem történt vele. A kérdés tehát nem az, hogy „meddig süllyedhet a színház”, hanem, hogy te hol tartasz? Hova lett a nyitottság belőled, ha egyáltalán volt valamikor? Hova lett az önkritikád – ha egyáltalán rendelkeztél ilyesmivel –, amely arra kellene figyelmeztessen időnként, hogy talán veled is baj van, ha nem vagy képes értelmezni egy kortárs színházi előadást? Hova lett a kíváncsiságod, a toleranciád, és folytathatnám a kérdéseket.

Ezzel persze nem azt mondom, hogy kritikátlanul el kell fogadni minden olyan jellegű produkciót, amely kortársnak mímeli magát, és csak felszínesen, jelzésszerűen használ ilyen formanyelvet, „belülről” azonban üresen kong. Hiszem azt, hogy ezeket általában felismeri az igényes néző, nem szükséges hozzá szakmai felkészültség. Azon azonban mindenképp érdemes elgondolkodnunk, hogy „illúziószínházat” akarunk-e látni, vagy olyan színházat, amely a mindenkori társadalmi eseményekre, az emberi viselkedésekre, az aktuális problémákra reflektál, ezekkel kapcsolatosan tesz fel kérdéseket, még ha ezt olykor vulgáris, primitív eszközökkel is teszi, mert hiszen vulgáris, primitív helyzetet mutat fel.

Hogy aztán kortárs, vagy klasszikus dráma a legmegfelelőbb, azt már rendezője válogatja, de abban mindenképpen megegyezhetünk, hogy mindkettőből születhet múzeumi, poros „holt színház”, vagy élő, eleven, lüktető színház. De az ember és tükörképe csakis ez utóbbiban csillan meg, az önvizsgálat csak ez utóbbi segítségével indulhat útjára.

„Angliában még napjainkban sem elfogadott a nyílt színen folytatott trágár beszéd, a britek még ma sem tűrik meg a káromkodást a közbeszédben”, mondja a szentgyörgyiekhez írt második levelében a doktor úr. Nem tudom, mikor volt utoljára színházban Angliában, de ki kell ábrándítsam, léteznek ilyen előadások a ködös Albionban, csak lehet, hogy épp a nagy ködtől nem látni innen odáig. Itt van mindjárt egy friss példa. Februárban mutatták be a londoni Nemzeti Színházban Sarah Kane Megtisztulva című darabját. „Öt néző elájult a Sarah Kane Megtisztulva című darabjában ábrázolt kínzás és erőszak hatására a Nemzeti Színházban”, írja február 24-i számában a The Guardian brit napilap online kiadása, hozzáfűzve, hogy negyvenen hagyták el a termet a bemutatótól eltelt egy hét alatt. A továbbiakban az MTI által kiadott magyar nyelvű változatát idézem a cikknek, mely szerint „a 28 éves korában öngyilkosságot elkövető Sarah Kane darabja egy elhagyott egyetemről szól, amely egy szadista totalitárius intézménnyé alakul át. A Katie Mitchell által rendezett feldolgozásban a szereplőket villamos árammal sújtják halálra, erőszakkal etetik és megkínozzák, az egyik karakternek még a nyelvét is kitépik. Mindez több tucat néző számára bizonyult túl soknak az előadás első hetében. (…) A Megtisztulva című darabot először 1998-ban játszották a londoni Royal Court Theatre-ben, egy évvel Sarah Kane öngyilkossága előtt. A National Theatre művészeti vezetője, Rufus Norris »régóta esedékesnek« nevezte, hogy helyet kapjon a nagyhatású drámaíró egyik darabja a színházban, ahol korábban még sosem játszották egyetlen művét sem.”

Arról nem szól a fáma, hogy hány néző írt olvasói/nézői levelet a londoni lapokhoz/színházhoz, de feltehetően nem sokan. És ha írtak, minden bizonnyal nem azt kérték, hogy az ő adófontjukból legyenek szívesek ne mutogassanak ilyeneket a Nemzeti Színház színpadán.

—————

A témában megjelent további írások:

Adorjáni Panna: Az elégedetlen néző védelmében

Ungvári Zrínyi Ildikó: A centrumvesztett színház esete a kőnézővel

Boros Kinga: Mit kíván a néző?