Kovács Bea: Láthatóvá válni

Fotó: Adi Bulboacă, Rab Zoltán

Március 10. és 16. között a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban a Tompa Miklós Társulat fennállásának hetvenéves évfordulóját ünnepelték a színház alkalmazottjai, a közönség és a szakma, vagyis mindenki, akinek fontos a színház múltjára, jelenére és jövőjére gondolni. Az ilyen évfordulókban az a legjobb, hogy nemcsak azt láthatjunk, milyen erővonalak mentén alakult és alakul az erdélyi színházi kultúra, hanem azt is megfogalmazhatjuk, hogy mi magunk miként változtunk az évek során, merre és hogyan fejlődött (színházi) ízlésünk, és milyennek képzeljük el jelen pillanatban a közös jövőt.

A vásárhelyi színház programkínálata úgy volt változatos, hogy nem esett a nosztalgiázás könnyű mámorába; a hétnapos rendezvénysorozat egyszerre fókuszált múltra és jelenre, felmutatta a régi értékeket, és a társulat jelenlegi állapotát és jövőbeli kilátásait ezek tükrében próbálta kontextusba helyezni. A magyar társulat utóbbi évadainak legjobb előadásai mellett a kísérőprogramok a múlt szeleteire (híres színházi személyiségek tárgyaiból összeválogatott kiállítás, hangfelvételek lejátszása, két Harag György-előadás vetítése) és a jelen árnyalataira is hangsúlyt fektetett: fotókiállítást láthatunk a társulat színészeinek civilségéről és egy maratoni színházi éjszaka alatt a színházban jelenleg dolgozó alkotókkal találkozhattunk.

Az egyhetes ünnepség nyitóestjén rendkívüli premierre került sor, Molnár Ferenc Az üvegcipő c. színművét Mohácsi János rendezte meg, aki először dolgozott a vásárhelyi társulattal. A grandiózus bemutató igazán néző- és színészpróbáló produkció volt, a háromórás előadást két szünettel játszották. Merész lépés ilyen egész estét produkciót egy az ottani közönség számára ismeretlen rendezőre bízni, de a vásárhelyi közönség javarészt értette és értékelte Mohácsi humorát és színházi nyelvét (ugyanakkor azt gondolom, hogy Mohácsi Jánost nem lehet csak közepesen „bírni”: az ember vagy szereti a stílusát, vagy nem, kevés olyan nézővel találkoztam, aki az arany középúton egyensúlyozott volna). Mohácsi szokása szerint alapanyagként, nem érinthetetlen szent szövegként kezeli Molnár drámáját, hosszú, szentimentálisnak mondható részeket ollóz ki belőle, és saját humorával passzoló részeket ír hozzá. Bizonyos pontokon érezni, hogy a poénkodás kissé túllő a célon és a nyelvjátékok vicces halmozása olykor fárasztóvá válik. A vásárhelyi Üvegcipő azonban ezek ellenére is túlmutat egy egyszerű szerelmi/Hamupipőke-sztorin, valójában tablót fest egy zárt közösség személyes és társadalmi megpróbáltatásairól. Az est végén a frissen alapított, eszmei és anyagi támogatást, elismerést jelentő Kemény-Bioeel díjat első ízben Berekméri Katalin UNITER-díjas színésznő vehette át.

A premier után az utóbbi két évad legnépszerűbb előadásait láthattuk sorra: Rendezés (r. Bartis Attila), Sirály (r. Keresztes Attila), az idén UNITER-re jelölt A nyugalom (r. Radu Afrim), Tartuffe (r. Keresztes Attila), Double Bind (r. Alina Nelega és Kincses Réka), Karamazovok (r. Albu István), valamint a román tagozaton rendezett Három nővér (r. Harsányi Zsolt).

Bartis Rendezés című előadása külsős reflexió a színházcsinálás és az e mögött húzódó erőviszonyok működéséről, azonban benne van az a fajta rácsodálkozás, amely a kezdők sajátja. A Rendezés úgy lesz metaszínházi előadás, hogy valójában kevés újat tud mondani a próbafolyamatok, a kulisszamögöttiség világáról, a szerző-rendező felismerései javarészt közhelyesek, és azok számára, akiknek valamilyen fogalmuk van a színházi csapatmunka működéséről, kevés újdonsággal, mélységgel szolgálnak. Ez azért is hat ironikusan, mert a nagysikerű Bartis-regény alapján készült A nyugalom Radu Afrim rendezésében az utóbbi évek legkiemelkedőbb vásárhelyi előadása. Afrim nagy lélegzetvételű, ám végtelenül kidolgozott, minuciózus előadása képes úgy beszélni, közvetett módon, a színház határairól és lehetőségeiről, hogy alig tesz konkrét utalást saját teatralitására. Bartis érzelmileg súlyosan terhelt világát Afrim saját extravagáns humorával és vízióival ellenpontozza, és több síkon remeklő produkciót hoz létre: a lenyűgöző díszlet- és jelmezvilág összes zegzugát energiával kitöltő színészi játék (különösen B. Fülöp Erzsébet és Bányai Kelemen Barna megrendítően emberi alakítását emelném ki) a nézők számára is résztvevő jelenlétet kölcsönöz, a közel háromórás előadás mindenféle telítettsége ellenére sem lesz vontatott, unalmas, fárasztó. Keresztes Attila Sirálya hasonlóan érzékeny, ám sokkal minimalistább világot tár elénk, ahol a fókusz inkább a szereplők közötti viszonyokra, a régi és új sérelmek feltérképezésére és alapjában véve a szellemi-lelki fejlődés színházi reprezentációjára tevődik át. Keresztes színpadát két oldalról nézőtér öleli, a kapcsolatrendszerek fojtogató zártságát és azt a felismerést, hogy Csehov szereplői közül jópáran mind egyhelyben topognak, szépen ellenpontozza az a nézői felismerés, hogy erre a különös világra nem egységes perspektívából tekintünk, így nem is tudjuk maradéktalanul megérteni (vagy akár megítélni) azt.

A hét nap nyolc produkcióját végignézve az a tény körvonalazódott, hogy a marosvásárhelyi színház társulata erősen összeforrott csapatként tud dolgozni a legkülönfélébb színházi nyelvet beszélő rendezőkkel, kreativitásuk és energiájuk megújuló, és szellemiségükben nem hajlanak a kompromisszumra. Ezen tulajdonságok fenntartása minden kőszínház működésében kihívást jelentenek, azonban úgy gondolom, létezésének ezen a pontján a vásárhelyi magyar társulat erőteljes értékeket képvisel.

A minőség ugyanakkor nem tud állandó lenni. Én a társulat híres Harag-korszakát még nem értem meg, azonban végignéztem azt a periódust, amikor a társulat komoly egzisztenciális problémákkal küzdött, és előadásaik nagy része jó indulattal is csak közepesnek volt mondható. Az utóbbi években bekövetkezett mentalitásváltás, a színház művészi értékeinek kikristályosodása és arculatának kiforrottsága azonban arra engednek következtetni, hogy a kritikus időszak elmúlt, és izgalmas idők következnek. A Tompa Miklós Társulat az utóbbi években mind a szakma, mind a közönség számára igazán láthatóvá vált, a jubileumi rendezvénysorozat pedig ennek bizonyítéka mindazok számára, akik kíváncsiak voltak arra, milyen az elkövetkező hetven év jelenlegi nullpontja.