Deák Katalin: Marginális terekben - 1. rész

Deák Katalin: Marginális terekben – 1. rész

Napló az Aradi Kamaraszínház Megöltem az anyámat című előadásának próbáiról.

Fotók: Biró István

A szerző nincs jelen.
Tavasszal, egy szombaton szól Visky András: hétfőn kezd egy próbafolyamatot az Ecsetgyárban: saját darab, ő rendezné, illetve a rendezést dekonstruálná a munka során. Ennél többet nem tudtam, amikor elkezdtünk a Megöltem az anyámattal dolgozni. A dekonstrukció ígérete azonban egy ideig kitölt minden hiányosságot, hiszen Visky Andrást eddig szerzőként, valamint dramaturgként ismertük. Érdekes kísérletnek indul tehát ez az első rendezés. Eszünkbe jut azonban az Írni és (nem) rendezni című könyve is. Úgy látszik, a zárójel most érvényességet nyer, ám a benne levő tartalmat, a NEM-et, ha a dekonstrukció folyamata valóban végbemegy, mégsem tünteti el egészen.
Országhatárról innen és túl, akár a mesében, három városból érkeznek alkotók, hogy egy negyedikben próbáljanak, majd az ötödikben (hiszen hivatalosan oda tartozik a „projekt”) bemutassák az előadást. Így történt, hogy legtöbbször az Ecsetgyárban, máskor vonaton zötyögve, autóban, hideg lépcsőházakban, majd felmelegedett, hiszen közben az idő is telt, parkokban, várótermekben folytak a szöveg-, s ha az improvizatív tér megengedte, a mozgáspróbák.

Molnár Margit és Harsányi Attila, azaz Bernadett és Csipesz, ha nem is egy romániai árvaházban, de hasonló marginális térben, az Ecsetgyárban találkoznak először. Ezt a teret alakítja át Visky András. Fekete dobozra van szükségünk. Le fogjuk festetni az Ecsetgyár Sala Mică (kistermének) parafaszínű padlóját. Valahol majd próbálunk, amíg szárad, de így nem lehet megcsinálni a bemutatót.
A plafonra damilokat kell rögzíteni, erősen, hogy megtartsanak egy-egy súlyos követ. Mihaela Panainte, a Sala Mică vezetője, itt már a homlokát ráncolja. Végül is meg lehet oldani. Nem hiszem, hogy ne lehetne – válaszolja, közben aggódva nézi a frissen festett falat, amelyhez majd súlyos kövek csapódnak.
Erre azért van szükség – magyaráz Visky –, mert lesz egy akvárium. Körülbelül itt (a színpad bal hátsó szélére áll), s az utolsó kő az előadás végén majd szétrobbantja ezt a múzeumot. Az a cél, hogy kilépjünk önmagunk fogságából.


Ismeritek egymást? – kérdezi Visky András Margittól és Attilától. Nem – vágják rá mindketten. Láttátok egymást játszani? – folytatja a szerző-rendező. Nem – újra ugyanúgy, mintha csak a terem visszhangzana. Felerősödik tehát az identitásjáték lényege: önmagunk és a másik keresése. Most színészileg is fontos egy olyan (csipesz)nyelv megtalálása, amely segítségével értik majd egymást, hiszen különböző iskolán nevelkedett alkotókról van szó, akiknek (viszonylag rövid idő alatt) kell felfedezniük magukban a közöst, hogy létrejöhessen a találkozás, egyfajta homogén játéknyelv. Ebben a keresésben segít a rendező nyitottsága: A szerző nincs jelen. Meghalt. És nem is tartozik a kedvenceim közé – jelenti ki Visky András, aki, „barbár” módon húz, meg másokat is arra késztet, hogy ugyanígy bánjon a szöveggel. Csak annyi marad, amennyit szükséges elmondani. Minden feleslegre ki-ki rárajzolja ceruzájának vonalát, s ami az alatt van, többé már nem hangzik el. Saját szöveget akarunk teremteni, meg akarjuk találni ennek a Bernadettnek és ennek a Csipesznek a nyelvét. De a szó mégsem fontos.

 

A test beszél
Az első próbákon Visky lepontozza az előadást:

Csipesz folyton cselekszik. Végig jelen van. Példaként felhozza a csikágói változatot, ahol Karin Coonrod rendező a temesvári jelenet után kivitte Csipeszt (Andrew Livingston) a színről, ám időben megjelent a szerző, és visszahívta. A halál nem az eltűnést jelenti. Főleg Bernadettnek nem, akivel mint élővel halottként bánnak. A látható és láthatatlan közt számukra nincs éles határvonal. A vékony sáv azénéletem és nemazénéletem között szemmel nem mérhető. Minden nap gyilkolunk viszont, pszichikailag öljük meg a körülöttünk levőket, a Soha országába küldjük őket. Ezt az alig világló tisztást, a Soha országát kell megteremtenie a színészi játéknak a színpadon.
Csipesz az angyal- és a bohóclét közt táncol. Az angyaloknak nincs történetük, ahogy Bernadettnek sem. Az árvák és az angyalok múlt nélküliek. Nincs anyanyelvük, mégis pontosan értik egymást. Bernadett a talált ember. Csipesz az angyal-bohóc. Az istenek nyelvén szólnak egymáshoz. A legkifejezőbben pedig a test beszél, soha nem a szó. A közös nyelvet nem a szó jelenti, legfeljebb a hang. Most nem csinálunk költészetet – hangsúlyozza Visky. Nem a nyelv, hanem a test emlékezik.

Bernadett számára a monológok mindig a megélt szituációk visszhangjai. A múlt elmesélését viszont a jelenben kell megteremteni, újra kell élni. Margó félénken bólint. Érti, persze, hogy érti, hogy mit kellene elérnie, de még mindig az asztal mellett ülünk. A testünk gúzsban van. Most csak a tekintet szól. A Margó-arc azonban néhol Bernadettesen mosolyog.
Attila számára is világos már, hogy megteremtette saját Soha országát. Mindannyiunk számára léteznek olyan emberek, akikről tudomást sem veszünk. Nem hallod, amit mond, nem érzed, ha megérint, nem tartozik hozzád, tökéletesen nincs.
Csipesz azt akarja, hogy Bernadett megtalálja saját testét – mert ha megvan a tested, megleled önmagad. A testeddel tudod kitaszítani az életedből azt, akivel együtt nem tudnál tovább lépni. Az ujjaid, a hajszálaid, a csontok, a véráramok, a sejtek, a belek, a szőrszálak, a finom-finom bőröd vezet el a saját történetedhez.
Színészileg is ezt akartuk véghezvinni. Bernadett minden találkozásának a jelenidejét próbáltuk megélni.
A szöveg önkommentárokkal teli. Ez a nehézség benne. Bernadett folyton úgy elemzi magát, mintha Csipesz minden egyes lépését értékelné. Csipesz tényleg mindig jelen van! Ezt most értjük meg. Mintha Bernadett teste Csipesz hangjára mozdulna. Akár egy kottát, úgy kell olvasni a lépéseket, úgy kell végigmenni a tizenhét jeleneten, a néhol egymást keresztező, de mindig új irányba mutató utakon.